Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
A King Crimson a „pacsirtanyelvek aszpikban” című albummal teljesen újjászületve tért vissza. És ez a lehető legjobb értelemben igaz. Robert Fripp, aki ettől a lemeztől kezdve a zenekar vitathatatlan vezetője, az „Islands” (1971) című albumot népszerűsítő turné végén elvesztette a türelmét, és kirúgta a banda maradék három tagját. Ezután behozta a zenekarba az akkori idők egyik legjobb és legnagyobb tiszteletnek örvendő muzsikusait. John Wetton (ex-Mogul Thrash, ex-Family), akit Fripp már a zenekar előző felállásába is szívesen látott volna , lett az új énekes és basszusgitáros. Wetton ekkor vált a banda legjobb énekesévé azóta, hogy három évvel korábban Greg Lake távozott. Érdekes módon a hangja bizonyos pillanatokban pont Lake-ére emlékeztet. Basszusgitárosként is az akkori idők egyik legjobbja és legelismertebbje volt Wetton. A gyilkos ritmusszekciót pedig a dobzseni Bill Bruford egészítette ki, aki a kereskedelmi sikerei csúcsán hagyta ott a Yest, hogy csatlakozhasson az újjászületett King Crimsonhoz. Csak egy igazi csúcsmuzsikus, akinek a zene valóban mindent jelent, cserélné el a kereskedelmileg sikeres bandát egy ingatag és kiszámíthatatlan zenekarra. Bruford azonban olyan zenész volt, akit jobban érdekelt a rockzene határainak művészi felfedezése, ráadásul szívében jazzdobos volt, a King Crimsonnak pedig addigra már hosszú hagyománya volt a jazzdobosokkal. Ráadásul attól a pillanattól kezdve teljesen odavolt értük, hogy a King Crimson először megjelent a zenei színtéren. A másik két új tag sem volt akárki, őket Fripp a brit „underground” zenei életben fedezte fel. David Cross hegedűs és alkalmi billentyűs a klasszikus zenei ötleteit hozta a zenekarba, és bebizonyította, hogy a hegedű is sikeres eleme lehet a rockzenének. Az excentrikus, de zseniális ütőhangszeres, Jamie Muir pedig rendkívül innovatív ötleteivel még tovább mélyítette a gyilkos ritmusszekciót.
Az újjászületett King Crimson ekkor erősebb volt, mint valaha – az eredeti felállást nem számítva –, és három év után végre ismét sikerült stabil felállást összehozniuk. Az akkori idők egyik legjobb ritmusszekciójával valóban elpusztíthatatlanok voltak. A „Larks’ Tongues In Aspic” addig kétségkívül a zenekar legkísérletezőbb alkotása volt. Az album két legfontosabb új zenei eleme vitathatatlanul Cross hegedűje és brácsája, valamint Muir egzotikus ütőhangszerei, köztük a fémlemezek, a mogyorók és a mbira (különleges afrikai ütőhangszer). Az ő hangszerparkja valóban rendkívül színes volt. A legkiemelkedőbb és leggyönyörűbb ebben a felállásban viszont az, hogy az album már nem a jazz elemekre összpontosít annyira, mint a zenekar korábbi lemezei, hanem a legkülönfélébb zenei elemeket építi be, amelyek az előadásukban a zenei határok legszélsőbb tartományait érik el. Az avantgárd, a klasszikus zene, a metál és a jazz tökéletes fúziója ez, amelyet Cross démoni hegedűje, Bruford lélegzetelállító dobtudása, Muir dallamos és rétegzett ütőhangszerei, Wetton ütős, mégis dallamos basszusa, és Fripp gitárja hoz létre, ami ezen az albumon a soft pop jazz futamoktól egészen a hideglelős elektromos kitörésekig terjed. Ezen az albumon a metál is sokkal nagyobb teret kapott, mint korábban. A klasszikus kifinomultság és a még mindig észrevehető jazz fusion- és avantgárd hatás mellett a zenekar ezen inkarnációja időnként, bizonyos helyeken a korai heavy metal elemeit is beemelte a zenéjébe, amit Fripp agresszívebb gitárja, Bruford dobátvezetései és Wetton ütős basszusa testesített meg. Wetton barátjának, Richard Palmer-Jamesnek a szövegei (aki az elődjével, Peter Sinfielddel ellentétben nem lett a zenekar hivatalos tagja) az elődje metafizikus szövegeivel szemben inkább a modern társadalom szociális problémáira összpontosítanak, így a hallgatók többségének is közelebb állnak. Persze a zenekar védjegyének számító apokaliptikus hangzás és látásmód mindvégig jelen van. A különös albumcímet Muir, az ütőhangszeres találta ki, állítólag a lemez hallgatása közben támadt érzéseiből: valami törékeny, de egyúttal valami korrozívba ágyazva.
A nyitó, hosszabb kísérleti instrumentális, a „Larks Tongues In Aspic-Part I” kiváló példa arra, hogyan mutatja meg minden zenész a zsenialitását, és hogyan követik egymást a képességeik egymás után. A szerzemény bevezető része Muir dallamos, keleties ujjcintányérjaival nyílik, amelyekhez hamarosan Cross hegedűje csatlakozik. Ezután lecsap Fripp pokoli, nehéz metálriffje, amelyhez Bruford dobátvezetéseinek és Wetton ütős basszusának tüzes ritmusszekciója társul. A King Crimson addig még soha nem szólt olyan izzóan keményen, mint ennek a számnak bizonyos pontjain, pedig ez még korántsem a lemez legkeményebb szerzeménye. Cross hegedűje és a mellotron végig hozzáteszi azt az apokaliptikus titokzatosságot, ami annyira jellemző a zenekarra, ugyanakkor kissé enyhíti is a feszültséget. A szám vége felé, amikor eléri a drámai csúcspontot, felvett, lázas emberi csevegést hallhatunk, ami a szám címét szemlélteti. A „pacsirtanyelvek aszpikban” ugyanis remek metafora a modern társadalom stresszére és zavarodottságára, amely tehetetlenül fullad a mindenféle, többnyire haszontalan információk áradatába.
A „Book Of Saturday” nagy kontraszt, gyönyörű melankolikus ballada, ami egyúttal John Wetton énekesi debütje is, a szó igazi értelmében (ha nem számítjuk a Mogul Thrashben nyújtott közreműködését, ahol egy szám kivételével kísérőénekesként szerepelt). Addig ugyanis többnyire csak mint kiváló basszusgitáros volt ismert. Wetton remek énekes, aki akkor még nem is tudott a saját énekesi potenciáljáról, és inkább a kivételes basszusgitáros-technikájára koncentrált. A mellotron, Fripp akusztikus gitárja és Cross hegedűje csodálatos klasszikus alapot teremt, ami tökéletesen illeszkedik Wetton dallamos és rendkívül melankolikus hangjához. A szám szövegét tekintve a legszemélyesebb szerzemény, amit a zenekar addig létrehozott. Egyúttal lecsillapítja a hangulatot a nyitó instrumentális kataklizmája után, és visszavisz minket a zenekar azon csodálatos romantikus pillanataihoz, amelyeket csak ők képesek megidézni.
Az „Exiles” csodálatos szimfonikus eposz, és a zenekar ezen verziójának egyik legszebb szerzeménye. Egy kísérleti, energikus ütőhangszeres bevezető után Cross hegedűjére és Fripp mellotronjára épülő gyönyörű dallam következik. A kiváló Bruford a dobokon megmutatja, miért volt olyan fontos a Yesben. Ehhez csatlakozik Wetton melankolikus és drámai éneke, valamint Fripp gitárja. Az „Exiles” szép példája a zenekar klasszikus oldalának, és újra megmutatja a King Crimsont a szimfonikus progresszív rock megalapítójaként, ami csak egy a banda számos zenei aspektusa közül.
Az „Easy Money” tiszta klasszikus és az album egyik legragyogóbb alkotása. Briliáns ritmusra és Wetton kiváló, szarkasztikus énekére épül. Ez az a szám, amelyben Wetton énekesként valóban ragyog, és amelyet az ő hangja nélkül elképzelni sem lehet. Nem is beszélve a briliáns és egyedi basszusgitár-futamairól, amelyekkel minden elődjét elhomályosítja. Bruford fenomenális dobjai és Muir ütőhangszerei, amelyeken mindent hallhatunk, vezetnek végig minket ezen a rendkívül változatos szerzeményen. Cross eközben egy pillanat alatt eloszlat minden kétséget, és bebizonyítja, hogy a hegedű a rockzene hangosabb és élesebb szakaszaiba is beleillik. Persze nem szabad megfeledkezni Fripp briliáns szólójáról sem a középső részben. Az „Easy Money” valakinek a bolond nevetésével ér véget, aki nyilvánvalóan rengeteg pénzre bukkant, és belehal a boldogságba. Fekete angol humor…
A „The Talking Drum” című instrumentális igazi dobos-eksztázis, amelyben Bruford megmutatja minden tudását, és megmutatja, miért volt az akkori idők egyik legjobb dobosa. Eközben Muir az ütőhangszereken pályafutása néhány legjobb pillanatát hozza. A szerzemény a csendes bevezetőtől egészen a végén tomboló zajig fejlődik. A basszusvonalra épülő jazzes ritmushoz végig, igazi párharcban, csatlakozik Cross hegedűje, ami a vége felé az egész improvizációt is vezeti, és Fripp avantgárd gitárfutamai. Párbajuk igazi hangszer-kitöréssel zárul. A dobok kattogása egészen a végzetes klimaxig folytatódik, ami a „pacsirták” igazi visításával ér véget, jelezve a közvetlen átkötést a következő szerzeménybe.
A „Larks Tongues In Aspic-Part II” záró klasszikus, a zenekar egyik legjobb és legösszetettebb instrumentális műve, amely csak úgy ontja a kivételes szuperszonikus energiát. Hihetetlen, hogyan sikerül egyszerre egyesítenie az összetettséget és a befogadhatóságot. Ugyanakkor előrevetíti, merre tart majd a zenekar a következő albumokon. A főszerepet itt Fripp „metalizált” gitárja viszi, amely gyilkos metálriffeket lő ki. Közben végig fenomenális ritmusszekció kíséri. A gyors és lassú részek folyamatosan váltják egymást, és rendkívüli hangulatot teremtenek. A „pacsirtanyelvek” e folytatását az évek során még kettő követte, amelyek remekül kapcsolódnak a zenekar ezen instrumentális koncepciójához. A „Larks Tongues In Aspic-Part II” olyan szerzemény, amely rendkívüli keménységével és (intelligens) agresszivitásával messze megelőzte a korát.
A „Larks’ Tongues In Aspic” a legendás felállás által kiadott albumtrilógia első és legkísérletezőbb darabja. Nehéz méltó dicséretet találni egy ilyen kiváló albumhoz. Az album minden száma ugyanis önmagában is klasszikus. Ez a lemez a King Crimson, sőt a progresszív rock egészének egyik legfenségesebb alkotása, és új kezdetet jelentett a zenekarnak, visszahozta őket a műfaj vezető képviselői közé, ahonnan a különben kiváló „Islands” (1971) általános negligálása után majdnem kiestek. Egyúttal a zenekar egyik legfontosabb műve, és számos kiváló zenész – élükön Wettonnal – áttörését jelentette ezen az albumon. Ennek ellenére a King Crimson e kivételes verziójának lassú és elkerülhetetlen szétesése már nem sokkal a lemez megjelenése után megkezdődött. Jamie Muir ütőhangszeres még a turné vége előtt egy kézsérülés miatt kilépett a zenekarból, majd szerzetes lett egy skót kolostorban (sok évvel később végül visszatért a zenéhez). A megmaradt négyes pedig folytatta, és rövid idő alatt a 20. század néhány legeredetibb, legkísérletezőbb és leginnovatívabb zenéjét hozta létre, amely túlmutatott a rockzene határain.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Robert Fripp – gitár, mellotron, devices
Bill Bruford – dobok
David Cross – hegedű, brácsa, mellotron
Jamie Muir – ütőhangszerek
Produkció
King Crimson
Számlista
1. Larks’ tongues in aspic part one (13:36)
2. Book of Saturday (2:49)
3. Exiles (7:40)
4. Easy money (7:54)
5. The talking drum (7:26)
6. Larks’ tongues in aspic part two (7:12)
Játékidő: 46:37
