Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1972
Értékelés: 3/5
Az „Earthbound”, a King Crimson első koncertalbuma, kétségkívül a zenekar lemezkatalógusának legobskúrusabb darabja, tulajdonképpen afféle anomália. Bootleg-felvétel a Fripp/Burrell/Collins/Wallace-felállás utolsó napjaiból, és rendkívül rossz hangminősége miatt hírhedt, hiszen valaki a közönségből vette fel egy hétköznapi kazettás magnóval, megfelelő hangzás nélkül. Hírhedt azért is, mert a zenekart az „Islands”-turné legvégén mutatja, amikor ez a felállás már a felbomlás szélén állt, és zeneileg is meghasadt. Ez a szakadás tisztán látszik abban, hogy a Burrell/Collins/Wallace-trió az improvizációk közben blues- és funkvizekre evez, miközben az egyedül maradt Fripp szilárdan, elszántan a klasszikus zenében horgonyoz. A technikai kivitelezés persze ragyogó, ahogy az ilyen rangú zenészektől elvárható, de a felvétel rossz hangja és a tagok közti zenei szakadék rontja az egész anyag minőségét. Kissé zavaró az is, hogy a felvett számok válogatása nem a legszerencsésebb, többségük nem a zenekar klasszikus művei közé tartozik, de ezért nem a zenekart kell hibáztatni, hanem a „pokoro”-t, aki az egészet rögzítette. A stúdiókompozíciók, azaz a zenekar klasszikusai közül mindössze a „21 Century Schizoid Man” (In The Court of the Crimson King, 1969) és a „Sailor’s Tale” (Islands, 1971) hallható a felvételen. A hosszabb „Groon”-improvizáció a „Cat Food” (1970) kislemezen jelent meg, stúdióalbumra hivatalosan soha nem került fel, a „Peoria” és az „Earthbound” pedig olyan improvizációk, amelyeket a zenekar az akkori turnén játszott.
A „21 Century Schizoid Man”, a zenekar himnusza és klasszikusa, a teljes felvétel legjobban sikerült száma. Teljesen elszabadult, igazi „anarcho-apokaliptikus” változat ez, amely a stúdióverzióval ugyan nem vethető össze, mégis külön történet, és valódi csemege a zenekar minden rajongójának. Ahogy a legendás számhoz illik, Boz hangját itt is VCS3-effekten átszűrve halljuk, ami ezen a felvételen már szinte groteszk szférákba jut, és Boz néha kifejezetten kiborgnak hangzik. Amikor pedig a szám közepén párbaj – vagy inkább mészárlás – formájában Collins tomboló szaxofonja és Fripp fémesre torzított gitárja veszi át a szót, akkor kezdődik csak igazán a tüzes tánc és a hangszerek csatája. Aki az eredeti, Greg Lake-es verziót imádja, ebben a rendkívül „szaftos” előadásban is örömét leli majd. Kár, hogy a rossz hangminőség elrontja az élményt. A „Peoria” a zenekar klasszikus „jammelése”, és azt az oldalát mutatja, amelyet a stúdióalbumok soha nem tártak fel nyíltan. Kétakkordos, jazzes improvizáció, benne Boz őrjöngő „funkys és bluesos” kiáltásaival (nem meglepő, hogy nem sokkal e felvétel megjelenése után csatlakozott a Bad Companyhez), Fripp pedáljára ültetett jazzes ritmussal és Collins vad szaxofonszólóival. A „The Sailor’s Tale” című instrumentális szám szintén másképp szól, mint a stúdióváltozat, és megmutatja Collins ügyességét a melotronon, valamint Fripp remek gitármunkáját (kiváló szóló). Egyúttal ez az egyetlen szám a felvételen, amely az igazi, klasszikus King Crimsont hozza, minden „blues és funk” kiegészítés nélkül. A következő improvizáció, az „Earthbound” funkys ritmusokon ringatózik, amelyeket Burrell eksztatikus visításai tarkítanak, mígnem átadják a terepet Fripp gitáros „pirotechnikájának”. A felvétel végén ott a kiváló „Groon”-verzió. Ez egy 15 perces improvizációs expanzió, amely szépen megmutatja a zenekar minden tagjának tehetségét. Különösen Ian Wallace dobosét (kivételes dobszóló) és Frippét a gitáron, és kivételes, felejthetetlen hangulatot teremtenek. Ebben része van a négyperces „sci-fi” kísérletnek is VCS3-effektekkel, amely a zenekar hangzását szinte elektronikus-űrbéli szférákba röpíti. A végén pedig Fripp a gitáron igazi apokaliptikus stílusban zárja le az egészet.
Most pedig jöjjenek a kritikák. Az első két improvizációban („Peoria” és „Earthbound”) Fripp – hihetetlen, de igaz – mellékszereplő „funkys” ritmusgitárossá degradálódik, és jól érezni, hogy ez a szerep egyáltalán nem fekszik neki. Valahányszor ugyanis megpróbálja átvenni a kezdeményezést, hogy klasszikus gitárötleteivel odacsapjon, az egész „groove” hirtelen eltűnik, és a szám máris a kijárat felé veszi az irányt. Ez már-már tragikomikusan hat. Az is világosan érezhető, hogy a zenekar a felvétel idején két különböző zenei partra szakadt: a „bluesos és funkys” triózra, amely szívesen „szórakozott” a maga módján funkos jammelésekkel, és az elmagányosodott Frippre, aki továbbra is a klasszikus zenébe és a fusionbe kapaszkodott. Fripp még évekkel a felvétel után sem mondott sok jót erről a felállásról. Nem csoda, hogy a turné után valódi diktátori stílusban nagy „tisztogatást” tartott, és kirúgta mindhárom „vidám fiút”, akik aztán blues vizekre eveztek (Bad Company, Alvin Lee, Alexis Korner stb.).
Ha a hangzás nem lenne ennyire pocsék, az „Earthbound” remek koncertalbum lenne, hiszen igazi csemege a progresszív és avantgárd rock rajongóinak. Nos, ez a legújabb, a DGM gondozásában megjelent újrakiadás mindenesetre érezhetően javít az egész felvétel hangján, és sikerül elkapnia a zenekar e korai, legvirgoncabb felállásának vad, megszelídíthetetlen varázsából a legtöbbet. Persze ez nem koncertalbum azoknak, akik még csak ismerkednek a zenekarral „élőben”. Néhányukat akár el is riaszthatja a többi lemez további hallgatásától ezért csak a zenekar nagy rajongóinak ajánlom. A King Crimson kétségkívül megérdemelte volna, hogy első koncertalbuma rendes hanggal készüljön, reprezentatívabb számokkal. Az „Earthbound” ebben a tekintetben igazságtalan velük. Fripp eleinte hevesen ellenezte mind az első, mind az újrakiadást, de végül mégis engedett a zenekar számos rajongója kívánságának, hiszen az „Earthbound” az évek során kultstátuszt szerzett. Nemcsak hogy sokáig ez volt a zenekar korai verziójának egyetlen hivatalos koncertkiadványa, hanem a rockzene történetének első hivatalosan kiadott bootlegje is (amelyet a közönségből vett fel valaki a zenekar tudta nélkül). Mindazoknak pedig, akik hitelesebb kapcsolatra vágynak a felállás koncertfelvételeivel, mostanra egy egész halom koncertfelvétel áll rendelkezésre ebből az időszakból, amelyeket a „King Crimson Collectors’ Club” adott ki, és még mindig ad ki. Tagság és további online rendelés útján szerezhetők be.
Felállás
Boz Burrell – ének, basszusgitár
Robert Fripp – gitár
Mel Collins – alt-, bariton- és tenorszaxofon, melotron
Ian Wallace – dob
Produkció
Robert Fripp
Számlista
1. 21st century schizoid man (11:45)
2. Peoria (7:30)
3. The sailor’s tale (4:45)
4. Earthbound (7:08)
5. Groon (15:30)
Játékidő: 46:38
