Előadó: Doors, The
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 4.5/5
Az L.A. Woman 1971-ben jelent meg, és minden korábbi lemezüknél jobban megmutatja a zenekar zenei mélységét és szövegi erejét. Az elsőt leszámítva ez az album aratta a legnagyobb sikert és népszerűséget. Két Morrison-klasszikus is van rajta: a „Riders on the Storm” és az „L.A. Woman”. A tökéletestől azért messze áll, hiszen a dalok többségét a próbateremben vették fel, saját produkcióban, a mérnökük, Bruce Botnick segítségével. Morrison rekedtes, mély hangja és Krieger gitárja merész blues-alapot ad a lemeznek, a tíz dal pedig remekül áll össze egységes egésszé.
Az albumot a „The Changeling” nyitja ütős basszussal és Morrison parancsoló hangjával, ami olyan erős, hogy nehéz elhinni: az énekes a pályája végén jár, nem az elején. A „Love Her Madly” Krieger remekműve, a barátnőjének szól, aki folyton azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja. Morrison melankolikus éneke, Densmore ritmikus dobolása, Robby pengetése és Manzarek billentyűi olyan hangulatot teremtenek a dalban, amelyről bárki azonnal ráismerne a zenekarra. A „Been Down So Long” címe Richard Farina azonos című regényéből származik. Lassú blues ez, Morrison jellegzetes kiáltásaival és Robbie slide-játékával. Dicséret illeti persze a rettentően híres „L.A. Woman”-t is. A dal a város portréját festi meg, amely sötét, veszélyes és aggasztó, ugyanakkor bizonyos szempontból olyan fényes és szép, hogy lehetetlen otthagyni. Itt jönnek ki Morrison vegyes érzelmei a „fények városa”, Los Angeles iránt. Zeneileg a szám Krieger remek gitárriffjével és Manzarek elektromos billentyűivel bizonyítja, hogy a fiúk még mindig képesek hosszú dalokat írni, amelyek megállják a helyüket olyan remekművek mellett, mint a „The End” és a „The Music’s Over”, hiszen ez is közel nyolc percig tart. Említésre méltó a „Mr Mojo Rising” rész is, ami természetesen Jim Morrison nevének anagrammája. A „L’America” baljós gitárvonallal indul, Morrison hangjában fenyegetés és borzongás cseng. Utána egy szomorú szerelmes dal, a „Hyacint House” következik, majd John Lee Hooker-feldolgozás, a „Crowling King Snake”, amely nyilvánvalóan Jim Morrison választása, és jól tükrözi azt a képzetét, hogy ő maga a megtestesült Lizard King. Különleges darab a „The WASP (Texas Radio and the Big Beat)” is, ahol Morrison szövegmondása meggyőző varázsigeként hat a jazz-blues alapú zenén, amelyből Densmore dobolása emelkedik ki leginkább. Fináléként a „Riders On The Storm” került a lemezre, amely egyszerre az utolsó és az egyetlen dal, amit kvartettként vettek fel, és amelyen utoljára hallhatjuk Jim Morrison misztikus hangját. A drámai, epikus szám halk esőzajjal, távoli mennydörgéssel és villámlással indul, majd megszólalnak Manzarek zongorájának első hangjai. Pont azt ragadja meg, ami annyira naggyá tette őket. Annyira más, mint minden korábbi munkájuk, és talán éppen ezért ragadja transzba a hallgatót, és hagyja szóhoz sem jutni. Érezte vajon Jim Morrison valamilyen módon, hogy ez lesz az utolsó dala a The Doors-szal, vagy csak a véletlen műve? Ezt a ti megítélésetekre bízom.
Felállás
Jim Morrison: ének
Robbie Krieger: gitár
Ray Manzarek: billentyűk
John Densmore: dob
Jerry Scheff: basszusgitár
Marc Benno: ritmusgitár
Produkció
Bruce Botnick és The Doors
Dallista
1. The Changeling
2. Love Her Madely
3. Been Down So Long
4. Cars Hiss By My Window
5. L.A. Woman
6. L’America
7. Hyacinth House
8. Crowling King Snake
9. The WASP (Texas Radio and the Big Beat)
10. Riders On The Storm
Az album hossza: 48.25
