Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Niacin
Kiadó: Prosthetic Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 73:34
Értékelés: 4/5
A Niacin, ez a odacsapós power jazz rock fusion trió nyolc év után tér vissza, azóta, hogy megjelent legutóbbi stúdióalbumuk, az »Organik« (2005). Új stúdiólemezzel érkeznek, egyszerűen és közvetlenül elnevezve. Egyetlen szóval, amely mindent elmond: »Krush«. És valóban: a Niacin egy morzsányit sem veszített pusztító erejéből és abból a karakteres zenei jellegből, amelyet korábbi stúdióalbumaik hagytak maguk után. Ez a legfontosabb és első válasz arra a kérdésre, hogy mit várhatunk a formációtól, és amely már a »Krush« megjelenésének bejelentésekor felmerült. Ez egyébként az első lemezük a Prosthetic Records gondozásában, amely amúgy a metálvizeken evez.
A Niacin továbbra is tele van extrém játékkal. Ez a sebesség és az uralom rendkívül hatékony kombinációjának továbbfejlesztése, amely időnként olyan méreteket ölt, hogy amíg meg nem hallgatod a lemezt, nehezen hiszed el, mennyi mindent lehet kihozni a hangszerekből a Hammond B3 orgona, a dobok és a basszusgitár szilárd, egyedülállóan működő szövetségéből. A Niacin trió kémiája a »Krush« esetében is kivételes zenei provokációnak számít, amelyben mindhárom muzsikus továbbra is remekül érzi magát. Sajnos azonban nincs sok idejük arra, hogy egy olyan intézménynek, mint a Niacin, behatóbban szenteljék magukat. Az első áldozat természetesen Billy Sheehan. Neki folyamatosan akad munkája bőven. Ott a feltámasztott Mr. Big, a szólókarrier (az elmúlt időszakban két szólólemezt adott ki), ott volt a Devil’s Slingshot projekt, részt vett Steve Vai kísérőzenekarában, újabban pedig megvan a „halálos szuper rock” kombináció Portnoyval és Kotzennel, a The Winery Dogs.
A trió ismét teljes erőbedobással nyomja ebben a rendkívüli zenei összeállításban, amely nem ismeri a művészi fékezést. Olyan, mintha élő jam lenne a stúdióban. Egy briliáns koncert, a szabadon kavargó improvizáció tisztavérű bőségszaru, amely elsősorban a jazz és a rock fúziója. A karcos Hammond-hangzások, főként az akkordfogások, gyakran idézik a régi Purple-iskola hangulatát (a Drifting felvezetése), de amikor ehhez Novello szólózása is csatlakozik, felbukkan az ELP-féle „rendetlenkedés” eleme is (Car Crash Red), különösen a „Brain Salad Surgery” megjelenésének korszakából. Az összes féktelen őrületbe belopózik egy csipetnyi blues, amelyet a Hammond-vonalak dallama támaszt meg. A lemez a funk elemeit sem rejti véka alá (Cold Fusion).
A trió egy pillanatra sem veszíti el a dinamit gyújtózsinórját a zenei vízió fókuszában, ahogyan azt a Niacin fellegvára képviseli. Amikor egyikük szólózni kezd, a másik kettő transzban követi, és világos, hogy ezek a művészek ördögien tapasztaltak, rutinosak és tele vannak megtett kilométerekkel, ráadásul annyira ismerik egymást, hogy a kiválasztott motívumot elsőre optimálisan eljátsszák. Úgy, hogy az egyenesen hanghordozóra való. Jelen esetben CD-re. Még ha előtte nem is beszélik meg a motívumot. Vagy megbeszélik, de egy olyan megállapodásban, amely tele van nyitott lehetőségekkel. Vagyis kijelölik az alapvázat, de nem tudják pontosan meghatározni, merre fejlődik majd a szám. Ez a progresszív rock lenyűgöző jellege. És egyben a Niacin zenei történetének legvonzóbb része is. A teljesen spontán és kiszámíthatatlan alakulás, az egyedi zenei kifejezésmód, amelyet a bolygón csak ez a trió képes nyújtani.
Egyértelmű, hogy egy ilyen környezetben a dallam fő generátora Novello Hammond B3-asa, mégsem szabad semmiképp sem lebecsülni Chambers és Sheehan hozzájárulását, akik egyenrangúan nyomják rá a bélyegüket a lemezre. Játékuk ugyanilyen megdöbbentő keveréke a rendkívüli rugalmasságnak és az ultra-reaktív válaszkészségnek az adott motívum megadott figurájára. Egy pillanatra sem pihennek, munkájuk a vérbeli improvizációnak való hatásos átadás, amelyet maguk sem tudnak előre megjósolni. A trió ezen a ponton egyszerűen az energia áramlatának engedi át magát, amely magasabb szférában működik, mégis „olvasható” hangokban marad. Véletlenszerű fogásokból fakadó avantgárd zenei csodabogárkodásról tehát szó sincs.
A több mint 73 perces lemez első gondja, hogy az elemek kezdenek ismétlődni, és tényleg acélidegek kellenek ahhoz, hogy az album első másodpercétől az utolsóig végigrágd magad rajta. A srácok olyan tonnányi hangsort zúdítanak rád, hogy az album sok pontján az improvizációkban túl gyakran önmagukat ismétlik. A második gond a hangszínek korlátozott kínálata. Tudatosítanunk kell, hogy a Niacinben csak három hangszer szól (Novello ugyan időnként zongorához és szintetizátorhoz is nyúl). Sheehan többnyire a megszokott, jellegzetes basszusgitárhangzását használja, attól egy tapodtat sem tér el, és azonnal felismered. Chambers pedig így vagy úgy egy olyan hangszerhez van kötve, amely alapvetően csak a ritmust diktálja. Így hát a hangszín-paletta korlátozottsága, amelyet a trió e különben rendkívül lenyűgöző új stúdióprodukciójában elő tud állítani, szintén hozzájárul a telítettség és az önismétlés érzéséhez. Jelen esetben a már használt hangszínpaletta ismétléséhez, amely a Niacin esetében most egyszer korlátozott.
A féktelenül kutató progresszív „odacsapás”, a jazz, és úgy általában a hetvenes évek jazz rock fusion régi iskolájának rajongói, élükön olyan zenekarok hagyatékával, mint a Mahavishnu Orcherstra, a Weather Report és természetesen a Return to Forever, valamint a jó öreg „elektromos” Miles Davis (»In A Slient Way« / »Bitches Brew« korszak), ezen a lemezen rengeteg okot találnak majd „a kéjes izgalom személyes elégtételére”. Akik pedig csupán a zenének nevezett művészet gondtalan, szabad önkifejezésére vágytok, tudjátok meg: ez a lemez derekasan megvidámít majd. Csupasz, levetkőzött, őszinte, szédítően szórakoztató, játékában szenvedélyesen kíméletlen, ezért határtalanul energikus. Ebben a tekintetben bizonyosan nem ismer korlátozott időtartamú rockot, ezért a »Krush« albumot kijelenthetjük az idei év egyik legjobb instrumentális lemezének.
Felállás
John Novello – Hammond B3, billentyűs hangszerek
Billy Sheehan – basszusgitár
Dennis Chambers – dobok
Produkció
Niacin
Számlista
1. Krush (4:19)
2. Tone Wheels (4:39)
3. Stormy Sunday (6:35)
4. Low Art (4:24)
5. Car Crash Red (4:12)
6. Electrocity (4:20)
7. Cold Fusion (6:41)
8. Majestic Dance (4:48)
9. Prelude & Funky Opus (7:04)
10. The Gnarly Shuffle (4:04)
11. Drifting (7:28)
12. Sly Voltage (4:52)
13. That’s the One! (3:52)
14. Triple Strength (6:05)
