Szerző: Rok Klemše
Előadó: Arch Enemy
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 54:41
Értékelés: 3/5
Az Arch Enemy a bűnökkel vívott harc, a lázadás himnuszai, az ítéletnapi szerkezet és a zsarnok felemelkedése után sem áll meg az úton, és foglyokat nem ejtve őrli tovább a nyolcadik stúdiólemezével, a Khaos Legionsszel. Nehéz elhinni, hogy a Rise of Tyrant óta már négy év telt el, de a kiadó és a zenekar láthatóan addig ütötte a vasat, amíg meleg volt: közben megjelent a Tyrants of the Rising Sun: Live in Japan koncertlemez, valamint a régi dalok újrafelvett változataiból összeállított, nem túl szerencsés válogatás, a The Root of All Evil. Alacsony elvárásokkal tettem hát be az új lemezt, amelynek hülye címe (miért, jaj, miért nevezik el mostanában ennyi metalbanda nyelvtanilag hibásan a lemezeit!?) és a Playstation-játékok borítójára emlékeztető borítója (az ihletet Eugène Delacroix híres festménye, a Szabadság vezeti a népet adta… persze) nem sok megrázót ígér.
Az igazság, mint általában, valahol félúton van. Az Arch Enemy a Wages of Sin óta a legnagyobb ütőkártyáját az ultramodern, kristálytiszta produkcióra teszi, ez pedig a zenét túl gyakran klinikailag steril, modern, melodikus death metallá változtatta. Messze nem mondható, hogy az Angela Gossow-val készült lemezek mind rosszul szóltak volna, de a nyersességet, a féktelen agressziót és a technikásság meg a dallamosság fantasztikus ötvözetét az Arch Enemy már jó ideje nem érte el. A Khaos Legions is hasonlóan nehéz falat: az album korántsem rossz, csak a sok dallam és a puhaság időnként súlyként húzza erősen a föld felé. Az Arch Enemy új lemeze még lazább, lágyabb fényben mutatja a zenekart, hiszen a dalok többsége teljesen power metalosan szólna, ha elvennénk Angela ordító vokálját. Próbáld meg kiiktatni az énekot a No Gods, No Masters című számból, és hamar a Stratovarius juthat eszedbe (igaz, az aranykorukból). A unalmas, értelmetlen intro után, amelyen hihetetlenül közhelyes beszéd hallható, az Arch Enemy az album első felében középtempós menetelésbe taszít minket, amelyből leginkább a romboló Bloodstained Cross emelkedik ki, ez enyhén a Testament riffjeire emlékeztet. Most is természetesen az Amott fivérek vannak az előtérben, akik igazi gitártűzijátékot csapnak. Ennek a duónak a technikai tudásán nem lehet eleget csodálkozni, és ebben a zenekarban a testvéri rivalizálás teljes gőzzel tör elő. Michael és Cristopher begyakorlottan passzolgatják egymásnak a szuperszonikus szólókat, az agresszív arpeggiókat, és sokszor úgy tűnik, mintha kifejezetten azon versengenének, melyikük játszik jobb és nehezebb szólót. A pirotechnikai páros leginkább a göteborgi metalra annyira jellemző harmóniákban remekel, amelyeket az Amott fivérek egészen más szintre emelnek. Sajnos úgy tűnik, hogy ennek a duónak is lassan kifogynak az ötletei a jó, fülbemászó riffekhez, mert a generikus „chugga-chugga” mintázatok után időnként alig várod, hogy a két varázsló újra rázúdítsa a gitárnyakakra a tornagyakorlatait. Ennek a gyengeségnek az oroszlánrésze a produkciót terheli, amely albumról albumra steril és az önkívületig kipolírozott. A „C”-re hangolt gitároknak úgy kellene bömbölniük, mint egy helikopter rotorjának, de a kristálytiszta, modern produkció minden nyersességérzetet, agressziót és veszélyt kiirtott belőlük. A gyengeségek listája itt sem ér véget, mert a gyenge pontot ismét Angela Gossow egydimenziós vokálja jelenti, amely eléggé feldolgozottan, műanyagosan és mesterségesen hangzik. A szilárd, de kissé egyhangú growlok szerves hangzását pedig alaposan megkárosítják a rájuk dubbolt énekszólamok. Ráadásul Angela kvázi anarchista szövegeket is tálal, amelyek hallatán még az orosz anarchisták is elvörösödnének és kínosan toporognának, élükön Bakuninnal. Az Arch Enemy régi dicsősége csak az album vége felé tör a felszínre, főleg a Cult of Chaos, a Thorns in My Flesh és a Vengeance Is Mine látványos gitárintróiban, rendkívül üdvözlendő pedig a magasabb tempó is, amelyre a zenekar ebben a háromsorozatban kapcsol.
A Khaos Legionsben van néhány rendkívül fényes pillanat, ezekért főleg az Amott fivérek gitárvarázslata felel. Az Arch Enemy azonban fájdalmasan nyilvánvalóan egyre egyszerűbb, rádióbarát zene felé törekszik. Igaz, a growlok még mindig nyersek és agresszívek, de a refrének és az alattuk futó dallamvonalak időnként annyira egyszerűek, hogy az már fáj. Nem tudom, hogy ez a zenekar tudatos lépése-e a rajongótábor szélesítésére, de az együttes egyre inkább az Amott-duó gitáros izomfitogtatásának terepéül szolgál. A fülbarát „death metalt” kedvelő kritikátlan tömegek persze bármit lenyelnek, amit a zenekar eléjük tesz, a Khaos Legions viszont pillanatokra olyan kifakult, hogy a hírek után akár a családi körben is meghallgathatnád, és a bugyuta lázadó szövegek mellett méltatlankodhatnál a világ sorsán.
Felállás
Angela Gossow – ének
Michael Amott – gitár
Christopher Amott – gitár
Daniel Erlandsson – dobok
Sharlee D’Angelo – basszusgitár
Produkció
Rickard Bengtsson és az Arch Enemy
Dallista
1. Khaos Overture
2. Yesterday Is Dead and Gone
3. Bloodstained Cross
4. Under Black Flags We March
5. No Gods, No Masters
6. City of the Dead
7. Through the Eyes of the Raven
8. Cruelty Without Beauty
9. We Are Godless Entity
10. Cult of Chaos
11. Thorns In My Flesh
12. Turn to Dust
13. Vengeance Is Mine
14. Secrets
