Szerző: Primož Novak
Előadó: Periphery
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 80:46
Értékelés: 5/5
A Periphery ma a djent nevű stílus egyik fő képviselőjének számít. A műfajt az óiskolás metal hívei jócskán megszórták kritikával, mondván, hogy a djent bandák mind ugyanazokat, egyetlen húron alapuló riffeket tolják. Maga a Periphery már azelőtt létezett, hogy a djent egyáltalán botránykővé vált volna. A Periphery esetében pedig ezek a vádak egyszerűen értelmetlenek.
Ha az elejéről kezdjük: az ötletgazda, Misha Mansoor a műfaji trend és a Periphery első albuma előtt még csak egy fiatal srác volt, aki Bulb néven töltögette fel demószámait a hét- vagy többhúros gitároknak és felszerelésüknek szentelt fórumokra. Mansoor annyi sikert aratott ezekkel a demókkal, hogy összeszedett egy csapatot a teljes zenekarhoz, amelynek felállása aztán párszor cserélődött. A második albumra, a Periphery II: This Time Is Personal című lemezre stabilizálódott a felállás: ekkor érkezett Mark Holcomb gitáros és Adam Getgood basszusgitáros (aki korábban a Red Seas Fire gitárosa volt).
Miközben a régóta ígért Juggernaut album készült, a zenekar szorgalmasan turnézott, és gyűjtögette az anyagot a lemezhez. Az alkotási folyamat annyira kiterjedt volt, hogy közben tavaly kiadtak egy másik kiadványt is, a Clear című kísérleti EP-t (a kritikát ITT olvashatod), amelyen minden tag egy-egy számot jegyez. Ebből leginkább az derült ki, hogy a zenekar az alkotásban nem ismer határokat.
A Juggernautot egyébként már a második album után egy évvel beharangozták, de amikor a Dream Theaterrel közös turnéra kapott meghívást a zenekar, az alkotási folyamat rendesen elhúzódott, mert a Periphery az egészet jobban ki akarta dolgozni, és egyszerűen több időt akart rá szánni, ami az egyetlen helyes döntés volt. Maga a lemez elkészítése gyakorlatilag az egész 2014-es évet kitöltötte. Amikor a Periphery végre nekilátott a felvételeknek, Misha Mansoor ezt posztolta: „Remélem, szeretitek a hosszú albumokat.” Az első album jó 70 perces volt, a második pár perccel rövidebb. A sejtések akkor váltak egyértelművé, amikor a Periphery bejelentette a dupla albumot.
A dupla albumoknak mindig megvan az a bajuk, hogy könnyen akad rajtuk néhány szám, amely nyugodtan kimaradhatott volna. A hossz pedig általában azzal jár, hogy a lemez a vége felé húzódni kezd, és elveszíti az első jó benyomást. A Periphery tehát sokat kockáztatott a Juggernauttal. A koncepcióalbumok manapság már nem számítanak újdonságnak, a progresszív rock színtéren csak úgy hemzsegnek. Miben más hát a Periphery koncepciója, amely a zenével és a szöveggel valami értelmes egészet akar alkotni? A válasz egészen egyszerű. A Periphery már az előző lemezen is minden számhoz más hangolást használt, és minden lehetséges kombinációban bevetette a hat-, hét- és természetesen nyolchúros gitárjait. Ezzel a zenekar nagyobb dimenziót adott a koncepciónak.
A Periphery eposza az A Black Minute című nyugodt számmal indul, amely az ambiens hangzás miatt eleinte a Tesseractra emlékeztet, majd a poszt-rockos gitárok és billentyűk bevezetésével még atmoszférikusabb lesz, és a dallamosság kerül előtérbe. Az ének dallamos, de elég sötét. Az MK Ultrával kezdődik a káosz: a hangsúly az atonális gitárokon van, amelyek persze Periphery-módra mélyre vannak hangolva, így a zenekar bizonyítja, hogy nem távolodott el a djenttől. A szám zárása kissé tréfásnak hat a nyugodt, jazzes lezárással, amelyet akár liftzenének is el lehetne könyvelni. A Heavy Hearttal már elég tiszta képet kapunk arról, hogy a Juggernaut első fele a világosabb album. A Heavy Heart ugyanis pozitív kicsengésű slágernek hat, amilyet a Coheed And Cambria-féle modern progresszív rock bandák írnak. Egy rövid, atmoszférikus szám, a The Event után elérkezünk a The Scourge-hoz, amely megmutatja, hogy a zenekarnak van érzéke az „csavarra” épülő számok megírásához. A The Scourge nyugodtan indul, Spencer Soltelo lágy éneke dominál, ezt agresszívabb rész követi, majd megint egy nyugodt, torzítatlan szakasz, aztán a Periphery erős gitárokkal és ritmusszekcióval robban, ami csak a végén enged egy elég nyálas lezárással, ez pedig átvezet az Alpha című számba, amely egy „Atari” intro után fülbemászó riffekkel és még kiemelkedőbb refrénnel csap le. Az Alpha az egész kiadvány legpoposabb száma a legegyszerűbb szerkezettel. Hasonló alapokra épül a 22 Faces, csak ott erősebbek a gitárok és hangsúlyosabb a szólózás. A Rainbow Gravityben a Periphery ismét káosszal szolgál: a megveszekedett hatosfogat Meshuggah-stílusú, kaotikus riffekkel és megvadult énekkel dolgozik. A káosz a vége felé lecsillapodik, az ének megint dallamos. Következik a rövid instrumentális Four Lights, amelyben a zenekar nem tesz mást, mint hogy nem hétköznapi breakdownok variációjával mutatja meg hangszereinek erejét. A Juggernaut: Alpha a Psychosphere című epikus számmal zárul, amelyben van lassú tarolás, dallamos ének, szinkópált káosz, őrült ritmusszekció és a végén morbid hangulat is.
A zárás ígéretes, de önmagában mindenképp kevés. Szerencsére ott a kalandor eposz második fele, az Omega, amely a Juggernaut koncepció sötétebb oldalát mutatja.
Az Omega egy rövid, finom szám, a Reprise után a The Bad Thingbe vezeti a hallgatót, amely groove-os riffel csap le, a refrénnel viszont lecsendesedik, a szokatlan szerkezet miatt pedig jó pár meglepetést tartogat. A balladás hangulatú Priestess az egész kiadvány valószínűleg legnyálasabb száma, ehhez hozzájárul az akusztikus gitáros intro is. A Periphery itt megmutatja a dallamérzékét, az elektronika bevonásával viszont szétzúzza a hagyományos ballada egyhangúságát. Teljes fordulat következik a gyors Graveless című számmal, amely brutális és technikás, a ráadás pedig egy jazzes szóló, ami kicsit komikusan hat. Másfelől ez is csak újabb bizonyíték arra, hogy a Periphery szívesen dolgozik „outside the box” rendszerben. A következő számmal, a Hell Belowval a zenekar végleg megerősíti, hogy az Omega tényleg a Juggernaut sötét oldala. A Hell Below sludge-os lassúságával, amelyet nyolchúros gitárral építettek fel, morbiditást és sötétséget ad a koncepciónak. A Periphery azonban ezzel még nem zárja le az eposzát: utána jön a legösszetettebb és legterjedelmesebb szám, az Omega, amely jó 12 percig tart. Ez idő alatt a Periphery bebizonyítja, hogy erejének csúcsán van. A szám tele van őrült fordulatokkal, a riffekből tonnaszámra van. Egy rövid zongorás intro után a Periphery kompromisszumok nélkül csap le, ami az összetettségben és a brutalitásban is meglátszik. Az ének is dühös, majd dallamosabb részek jönnek, az ének pedig megint dallamos. A szám vége felé egy kellemesen nyugodt, ambiens rész után, „filinges” szólózással megjelenik az Alpha refrénje, más ének- és gitárvonallal, és még érzelmesebben hat. Az Omega erős breakdownnal zár, ami elvezet az utolsó számig, a Stranger Thingsig. Az Omegával a Periphery egyszerűen le is zárhatta volna az albumot. A kulmináció megvolt. Az Omega sokszínűsége és monumentalitása vetekszik az elsőlemezes Racecarral, amely eddig a Periphery legkülönlegesebb számának számított hosszúsága (15 perc) és progresszivitása miatt. Az Omega viszont a maga módján még édesebb. Ahogy fentebb említettem, a Periphery zárásként még egy Stranger Thingst is ad, amely érzelmes, időnként összetett és atmoszférikus. Ugyanúgy ér véget, ahogy az album elkezdődik, ezzel értelmes kapocs jön létre az első és a második rész között, amely a Juggernaut egészét alkotja.
A harmadik nagylemezen is kiderül, hogy a Periphery a gitárokra helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Három, illetve négy gitárosnál ez nem is csoda. Az ének és a dobok azonban egyáltalán nem szorulnak háttérbe. Mindez a kiváló produkciónak köszönhető, amelyért ezúttal Adam Getgood, a zenekar basszusgitárosa felelt. Az énekprodukciót maga az énekes, Spencer Soltelo végezte, és érezni is, hogy az ének még soha nem volt ilyen kidolgozott a zenekar pályafutása során. Soltelo ötletei a kidolgozott vonalakban, az agresszív és dallamos ének közötti érdekes váltásokban mutatkoznak meg, ez utóbbi néha egészen magasra megy. Dallamos énekhangját akár valamelyik punk-rock vagy metalcore zenekarnak is betudhatnánk, mégis, mára a hangja a Periphery sajátos ismertetőjegyévé vált.
Kiváló formában van továbbra is a dobos, Matt Halpern, aki ehhez az albumhoz néhány tommal bővítette a szettjét. Összetett stílusa viszont nem változott. Halpern ritmusérzéke kivételes. Tele van azokkal a trükkökkel, amelyek a dobos nagyságokra jellemzők, mint Tomas Haake (Meshuggah) és Gavin Harrison (Porcupine Tree). Fantáziája a vége felé, az Omega és a Stranger Things című számokban éri el a csúcsot, amikor kicsit szabadabb utat kap.
Ahogy fentebb említettem, a gitárok a zenekar főszereplői. Ez teljesen logikus, ha belegondolunk, mennyi véleményt posztol a zenekar a Facebook-oldalán az új gitárokról és felszerelésekről, amelyeket kipróbálásra kap. Bár a Periphery, főleg Misha Mansoor, igazi „gear geek”, el kell ismerni, hogy Misha Mansoor, Jake Bowen és Mark Holcomb kiváló ismerői a hangszereiknek. Mansoor ugyan a fő riffíróként ismert, de ezúttal Bowennek és Holcombnak is sok része volt a dologban, ők szólókat is írtak. A szólózásban Holcomb emelkedik ki, ő tölti be a zenekar fő „shredderének” szerepét. A kiemelkedő gitárok mellett ezúttal a basszusgitár is megkapta a helyét, a remek produkciónak hála jól hallható. Adam Getgood, aki egyebek mellett gitárriffekkel is hozzájárult, egy-egy saját vonalat is beadott, amely kitölt egy-egy nyugodt részt. A vádaktól függetlenül a Periphery 80 percben nem csak egyetlen, egy húron játszott riffet kínál. Igaz, szinkópált riffekből ezúttal sincs hiány, de a sok dallam, az összetett groove, a breakdownok, a torzítatlan részek és a szólók mellett a Periphery az utált djentnek nagyon széles értelmet ad.
A Juggernaut a Periphery legkidolgozottabb és legötletesebb albuma. Az Alpha és az Omega, amelyek a jint és a jangot jelképezik, értelmesen kapcsolódnak egymáshoz; a szövegek kiválóan illeszkednek a zenébe, amely hosszú utazásra viszi a hallgatót, tele váratlan fordulatokkal.
A Juggernauttal minden véget érhet. De el is kezdődhet. A Periphery ugyanis megmutatta, mi mindent lehet megalkotni ahhoz, hogy a djent értelmet nyerjen. Más műfajok, például a metalcore, a progresszív rock, a jazz, a poszt-rock és társaik bevonásával olyan kivételes dimenziókat nyitottak meg, amilyenekkel nem minden stílus rendelkezik. Ez jelentheti mindazt, amit a djentben el lehet érni. Vagy a puszta kísérletezés alapján még egy-két dimenzióval többet is lehet adni. Mindenesetre remélhetőleg ez az album példa lesz minden többi djent zenekarnak, amely rosszul közelítette meg a dolgot.
Felállás
Misha Mansoor – gitár
Jake Bowen – gitár
Marc Holcomb – gitár
Spencer Soltelo – ének
Matt Halpern – dob
Adam „Nolly” Getgood – basszusgitár
Produkció
Adam „Nolly” Getgood
Számlista
Juggernaut: Alpha
A Black Minute (4:16)
MK Ultra (2:50)
Heavy Heart (4:22)
The Event (1:45)
The Scourge (5:36)
Alpha (5:31)
22 Faces (3:52)
Rainbow Gravity (4:39)
Four Lights (2:18)
Psychosphere (6:16)
Juggernaut:Omega
Reprise (1:25)
The Bad Thing (5:54)
Priestess (5:04)
Graveless (3:56)
Hell Below (3:43)
Omega (11:44)
Stranger Things (7:35)
