Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 1989
Egy évtizednyi megszakítás nélküli koncertezés és egy maroknyi album után, amelyeket a nyolcvanas évek trendváltásainak kereskedelmi szemléletű, többé-kevésbé sikertelen hajszolása jellemzett, a gitárlegenda Eric Clapton az évtizedforduló küszöbén végre megtanulja kezelni az aktuális „show bussiness” fogásokat. A Journeyman a mozaik minden darabkáját végre a helyére illeszti. Clapton kommunikációja az évek során egyre inkább az egyenesebb, tartalmilag erősebb dallami egységekre épül, és a bevált Cray-recept szerint (minden esetre itt is jó kedvében van Phil Collins és a jó öreg George Harrison) új fejezetet nyit, vagy ha úgy tetszik, ismét a gitáros elé állítja a kiemelkedő zenei nevek sokszólamú kórusát. Clapton, ahogy pályafutása során már számtalanszor, a zenei tökély keresésében most is nekik veti magát, és nagyjából az ő irányjelzésükhöz igazodik. Eric az egyszerűbb zenei fogásokat már réges-rég elsajátította: bizonyos mértékig először a nagy tanítómester, Mayall védőszárnyai alatt, majd később a Backless és a Slowhand szólókarrierjének kalandozó időszakában. Erre folyamatosan emlékeztet az önbizalom és a lazaság, mindkettő Eric játékának teljes önuralmában csendül ki – ebben a mágikus arányban a legutóbb a legendás Derek And The Dominos napjaiban szólalt meg ilyen magabiztosan.
A Journeyman tulajdonképpen önéletrajzi utazás, amely egy szokatlan ember egyszerre viharos és nyugodt megéléseiből sikeresen merít egy alapvetően nyersen megalkotott albumot, amelyet személyes bukásokról és más hasonló emberi gyarlóságokról szóló vallomások szőnek át. Rádióbarát, könnyed rock ez a javából, hallgatható pop elemekkel és tompított blueselemekkel átszőve, amelyek készségesen diktálják a legendás zenész személyes igazolványának afféle „karikírozását”. A bluesnak, a legtisztábbnak, már egészen korán, féltékenyen kopogtat az ajtón a hallgatóbarát Pretending, ahol a könnyed pop vonalak folyton Freddie King-től egyértelműen ihletett fogásokkal találkoznak. A két látszólag összeegyeztethetetlen elem gyorsan megtalálja a közös hangot. Kézen fogva, jókedvűen sétálnak egymás mellett, és ez a mesésen kitalált Breaking Pointban is újra gyönyörködtet – Eric művészi víziójának felséges bemutatója. A gitáros az alkotói vegetálás évei után, amelyeket a nem épp irigylésre méltó, viharos tengődés minden gyötrelme övezett, bátran és főleg szégyen nélkül, lelkiismeretes tanulmányozással gyűjti össze az összes nehezen kivívott leckét, ami valószínűleg megmagyarázza a Running On Faith-t. A Running On Faith szívhez szóló mivoltának és a Charles-féle Hard Times megdöbbentő érzékiségének köszönhető, hogy sikerül átvergődni az egészen fölösleges Hound Dogon, amely egyértelműen ennek a szenzációs zenei dokumentumnak a mélypontja.
Clapton belső énjének változékony, háborgó természete, amely évekig a gitáros magától értetődően magabiztos képének homlokzata mögé volt elásva, kitörő kifejezésének csúcspontját a Bad Love-ban éli ki, ebben a karakteres, személyes vallomásban, amelyet modernebb, az új viszonyokhoz jobban illő köntösbe bújtattak, és amely a közepén ravaszul megtörik a Badge mintájára. Ez utóbbi társszerzője, a nagy Beatle, George Harrison ezúttal a Run So Far felelősségét viseli, amely – kéz a szívre – túlságosan kiszámítható pop-rockos rendezésével sok mindenben a jóval sikeresebb No Alibisra emlékeztet. A Bad Love lelkes optimizmusának fordított képét a „testvére”, az Old Love mutatja, amely a Cray-féle fogások színes palettájának szemérmetlen használatával, a hangsúlyosan kiemelt gitárjátékkal megtámogatva még utoljára felidézi az emlékeket az egyetlen és megismételhetetlen Pattie Boydról. Eric nagy szerelmének újbóli feldolgozását alig türtőztethető hahotával zárja, a Before You Accuse Me lelkiismeret nélküli rágalmazásával. A dal, az egyik azok közül a szerencsések közül, akiket Clapton a rá jellemző tűzzel és energiával méltóztatott megajándékozni egyedülálló érzékiségével, méltó módon zárja le a gitáros messze legerősebb nyolcvanas évekbeli albumának büszke megszólalását.
Felállás
Eric Clapton: ének, gitár
Robert Cray: gitár
Jerry Williams: gitár, kísérőének
George Harrison: gitár, kísérőének
Nathan East: basszusgitár, kísérőének
Darryl Jones: basszusgitár
Pino Palladino: basszusgitár
Greg Phillinganes: billentyűs hangszerek
Alan Clark: hammond
Jeff Bova: szintetizátor
Jim Keltner: dob
Jimmy Bralower: dob
Steve Ferrone: dob
Phil Collins: dob
Produkció
Russ Titelman
Dallista
1.Pretending
2.Anything For Your Love
3.Bad Love
4.Running On Faith
5.Hard Times
6.Hound Dog
7.No Alibis
8.Run So Far
9.Old Love
10.Breaking Point
11.Lead Me On
12.Before You Accuse Me
Az album hossza: 56.59
