Szerző: Aleš Podbrežnik, Sandi Sadar Šoba
Fotók: Aleš Podbrežnik
A koncert dátuma: 2007. 08. 22.
Látogatók száma: 1508
Jegyár: 150.000
Az idei év ismét bebizonyította, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Az osztrák fesztiválkorsó – eltekintve néhány kevésbé sikeres fesztiváltól, amelyekről már beszámoltunk nektek – egyelőre a bevált germán precizitás és a garantált siker gejzíreiből telik meg, a legutóbbi csúcspontot pedig a nemrég véget ért FreQuency festivalnak kellett volna hoznia. A meghirdetett névsor a kevésbé ismert indie pop nevek mellett rangos zenekarokat is ígért, olyanokat, akik a legvadabb álmaikban sem öntik nyakon magukat popmártással. Például TOOL, aztán NIN, és még sorolhatnánk… A kíváncsiság minket is elcsábított az új koncert-Mekka, Medina, vagy ha úgy tetszik, Jeruzsálem helyszínére.
Azon a helyen, ahol valaha autóversenyzők, Forma-versenygépek és hasonló szörnyetegek zúgtak és bömböltek, a szervezők immár hetedszer állítottak fel két nagy és egy kisebb (Open Minded vagy Talent) színpadot, és több mint ötven együttest vonultattak fel a világ minden tájáról; az adrenalinra szomjazóknak bungee-ugrókötelet, a pénztárcátok alapos kiürítéséhez pedig rengeteg lehetőséget is kínáltak, de erről egy kicsit később… A Salzburg melletti helyszínre harminckét szlovén karavánja indult útnak: az életünket a Koncerti.net, a külföldi koncertélmények legnagyobb és legrátermettebb szervezője által bérelt minibusz hozzáértő sofőrjére bíztuk. Egy kicsit több mint hat óra viszonylag kényelmes utazás után a busz kerekei letekertek az utolsó néhány kilométert is a négyszáz kilométeres útból, és hamarosan megismerkedhettünk az oberkrainer-kultúra egy érdekes jelenségével: az emberek különösebb zúgolódás nélkül, viszonylag fegyelmezetten képesek órákon át sorban állni. Amikor végre megkaptuk a csuklópántunkat, amely megszabta, mekkora mozgásszabadságot élvezünk a színpadok előtt és mögött, és ami a legfontosabb: amellyel kissé fáradtan elindulhattunk, hogy felverjük a sátrainkat a két erre kijelölt sátortábor egyikében, átléptük a kempingünk kapuját, amely a következő négy fesztiválnapon minden melegséget és vendégszeretetet ígért nekünk.
Megjött az este, aztán az éjszaka, amelyben egyeseknek krónikus alkohol- és adrenalinhiányuk volt, másoknak, a kicsit higgadtabbaknak pedig az előbbiek miatt főleg alvásuk. A reggeli ébresztő néhányunknak már hajnali háromkor elkezdődött, haragunkat a fiatalkorú alkoholisták csordája és a hozzájuk csapódó drukkerhad miatt csak úgy lehetett hűteni, ha melegen gondoltunk a fesztiválfüggönyök másnapi felgördülésére és az érzékszerveink zenei megszállásának kezdetére. Az éjszakát így valahogy csak sikerült kibírni.
1. NAP: CSALÓDÁS REGGELRE, AVAGY „TOOL SIND ABGESAGT!”
A reggeli hajnal ráereszkedett a salzburgi Babilon sátortáborára, és a reggeli tusolás után, amelyről nem érdemes szót vesztegetni, újra fegyelmezett sorokban álltunk, olyan hosszúakban, mint a pékségek előtt a legnagyobb éhínség idején. Jólesett az erősítő reggeli, aztán jött a reggeli tanácskozás arról, hogy mi lesz a legérdekesebb, és melyik színpadon, majd elérkezett az idő, hogy a hétköznapi pólókat koncertpólókra cseréljük. Ezután jöhetett a német nyelvtanfolyam. Tananyag: az abgesagen szó jelentése. Az elfojtott suttogást és vitákat már korábban is lehetett hallani, de az első, TOOL feliratos pólónk láttán bátorságot merítő járókelő megerősítette a legsötétebb, legpesszimistább sejtéseinket – a TOOL lemondta a fellépést az idei Frequencyn. Az ok: Maynard állítólag megbetegedett, és elveszítette a hangját… Miután a Soundgarden és az Audioslave egykori frontembere, Chris Cornell is lemondta a látogatását, az első napnak a csalódásból azzal a zenekarral járult hozzá a maga részéhez, amelyért a legtöbben Salzburgba tábort verni jöttek! Hogy a szervezők végtelenül megértő emberek, akik értenek a fiatalok nyelvén, azzal bizonyították, hogy visszaadták a jegy árát mindenkinek, aki este tízig jelentkezett a bejáratnál. Csábító ajánlat, de mit tehettünk: a fuvarunk ismeretlen helyre ment, és a hazautat csak szombatra, három nappal később biztosították nekünk… Így hát elindultunk a helyszín bejáratai felé, ahol a biztonságiak egykor alaposan átvizsgáltak minket, majd kegyesen beengedtek a domboldalon lefelé, a régi, hajdan hatalmas versenypálya aszfaltfoltokkal és garázsokkal behálózott komplexumába.
A szervezők a koncertprogramot két nagy színpadra osztották szét. Az egyik a Race Stage, vagyis a fő, központi tér, a másik a valamivel kisebb Green Stage, amely azért korántsem volt jelentéktelenül kicsi. A harmadik helyszínen, az Open (Minded) Stage-en az elektronikus zene és az egzotikus felállások kedvelői kerestek lelki békét (mellesleg ezen a részen lépett fel a horvát Overflow és a honosított bosnyák szlovének, az Emir&The Frozen Camels is). Mivel gyakorlatilag lehetetlen hinni abban, hogy mindent meg lehet nézni, és közben még élvezni is lehet, én kellemes társaságban a Race Stage-et választottam a fesztiváli „élvezkedésem” színhelyéül, a csapat másik fele pedig elment ostromolni a Green Stage-et.
RACE STAGE:
THE FILMS: 15.15 – 15.55
A The Films négy fiatalból áll: Michael Trent, Kenneth Harris, Jake Sinclair és Adam C. Blake, akik a saját zenei lángelméjüket indie/rock/pop kombinációnak nevezik. Pár ütem után viszont kiderül, hogy ez az amúgy amerikai négyes Charlestonból inkább egy unott brit popra hasonlít, a soda pop pattogós, erőltetetten játékos dallamú származékára, amely a nagyrészt összelopkodott szarkupachoz még egy csipetnyi hatvanas évekbeli ízt is hozzátesz, és megvan az a keverék, amely bejön a német közönségnek. Tulajdonképpen az északi szomszédok hullámhosszán elég gyakran otthon vannak, hiszen a The Films jelenleg egész Németországot átfogó turnén van a Kooks-szal, nálunk viszont még nagyon ismeretlenek. Azoknak ajánlhatók, akiknek krónikusan hiányzik az Oasis folk rock beatre épülő dallamossága … Meg is vehetitek a The Films bemutatkozó CD-jét, a Don’t Dance Rattlesnake-et, amelyen állítólagos slágerekkel próbálnak elvarázsolni, mint a „Black Shoes”, a „Belt Loops”, a fő ütőkártya pedig a „Strange Hands”. Az általános benyomás, amit a számban hagytak, mindenesetre a csalódás keserű utóíze volt: klisées, erőtlen fellépésükkel messze nem az első számú választás ahhoz, hogy az első nap legalább egy kicsit édesebb legyen.
BRAND NEW: 16.10 – 16.50
Az összeszedettebb és sokkal intelligensebb zenélés első adagját egy newyorki fiatalokból álló kvartett, a Brand New nyújtja, egy alternatív rockzenekar, amely az ezredfordulón a post-hardcore The Rookie Lot hamvaiból született. Jesse Lacey énekes-dalszerző-gitáros, Vincent Accardi zongorista-gitáros, a kissé kevésbé feltűnő basszusgitáros, Garrett Tierney és a szolid dobos, Brian Lane valami egészen mást tálal, mint amit eddig hallottunk. Tulajdonképpen sötétnek, megkeseredettnek és elég nehezen emészthetőnek lehetne leírni őket, a szépséget pedig a szürkeség folyamatos implóziójának érzése egészíti ki, amely szüntelenül összefonódik a szinte blures, szivárványos zenei képzelettel. A Brand New alternatív abban az értelemben, hogy a depresszió és a melankólia érzetét számos olyan zenei árnyalattal váltja fel, amelyekre ott a legvadabb álmunkban sem számítanánk. A kezdetekkor játszott ősi pop-punkból összetettebb, érettebb indie-emo formává értek, olyan zenekarok nyomdokain, mint például a Sunny Day Real Estate és a Straylight Run, életművüket pedig albumról albumra építik tovább. Jelenleg három lemez van a hátuk mögött. A Your Favorite Weapon és a Deja Entendu után tavaly novemberben jött a harmadik, a The Devil And God Are Raging Inside Me, amelyen a meglehetősen érett témafeldolgozásból – betegség a családban, a legközelebbi emberek elvesztésétől való félelem, önironikus önmaguk kigúnyolása – egy lépéssel továbbmennek, ami időnként a Radiohead-féle témákra emlékeztet: a családi értékrend szétesésére, a világnézet hiányára, az apafigurára és a szerelemre. Az elég intim, kissé visszafogott, de korántsem érdektelen fellépés feltűnőbb dalai a „The Quiet Things That No One Ever Knows” és a „Sic Transit Gloria… Gloria Fades” voltak, az újabbak közül pedig a „Jesus”, a „Welcome To Bangkok” és a „Sowing Season”. Közel 45 perces utazás után a Brand New nem teljesen pesszimista, de nem is játékosan optimista realizmusának világában a fiúk elhagyták a színpadot, és – legalábbis az én szememben – learatták a fesztiválagónia közepének első igazán pozitív szimpátiáját.
THE VIEW: 17.10 – 18.00
Nem sokkal később, egy meglehetősen elhúzódó, de a felszerelés és a feliratok cseréjéhez nagyon is szükséges szünet után, amelyet néhányan a hagyományosan drága fesztiválsör megvételére használtak (az ára „csak” 5 € volt fél literért az Otakringerből …), a monitorokból szóló zene lassan elhalkult, és a színpadra négy, már látott színpadi imidzs klónja vonult fel, akik a The View néven hallgatnak. A The View egy skóciai indie rock kvartett, amely a Csatorna túloldalán elég sok dicséretet és pozitív kritikát gyűjt be, a bemutatkozó albumukról, a Hatts Off To the Buskers-ről származó dalok viszont ezúttal a salzburgi fesztivál színpadán elég meggyőzetlenül, üresen és ötlettelenül szóltak. Kyle Falconer, a zenekar frontembere, gitárosa és alkalmi basszusgitárosa, aki a melankóliába burkolózó közönséget próbálja felpezsdíteni, minden fogással igyekszik lenyűgözni a búnak adott fejét hallgatók tömegét, még tört némettel is. Részben a kliséses logika miatt, részben viszont azért, mert a zenekar tört hangzásához alaposan hozzájárulnak a többi tagok is: Kierin Webster basszusgitáros, aki tercekkel próbálja kitölteni a fület többszólamúsággal, és sok kiksz hallatszik, amit a szólógitáros, Pete Reilly gitáros onanizálása és a dobos, Steven Morrison ska-s locsogása sem tud túlharsogni. A The View kétségbeejtően szól, és – a meglehetősen száraz hangosítás miatt is – úgy tűnik, mintha komoly fellépés helyett, Európa e részének egyik nagyobb fesztiválján (mellesleg: a FreQuency-n már az első napon körülbelül 40.000 eladott jegyet jegyeztek, a Race Stage előtt pedig a tömeg még csak kezdett gyülekezni …), nyilvános zenekari próbát tartanának. Mindent, amit a média kínál, nem vehetünk teljes tényként. Ha a média ezúttal ötletességet, tehetséget és zenei szexepilt ígért, akkor még a süketek és vakok is megerősíthetnék, hogy a The View elvétette a célt, és a pop, a Clash, a Verve és az Oasis erőtlen keverékeként, elfajzott skaként csengett ki, és a tömeges nyomorúság és szánalmasság kiömlésének szintjét érte el. Kicsit nagyobb visszhangot a „Wasted Little DJ-s” közben érnek el, a „Superstar Tradesman”, a „Face For The Radio” és a többi dal viszont semmiképp sem hullik termékeny talajba. A ásítást a meghajlás és a köszönöm szépen állítja meg, meg a meglehetősen unott levonulás a színpadról.
…AND YOU WILL KNOW US BY THE TRAIL OF DEAD: 18.30 – 19.20
Sok reményt fűztünk az elég hosszú nevű zenekar fellépéséhez, amely akár egy metalcore bandát is díszíthetne. A Trail Of Dead viszont egészen más. Indie rockerek, akiket nemegyszer hasonlítanak olyan nagyságokhoz, mint a The Who vagy a Sonic Youth, már a színpadi felszerelés-pusztításról szóló hírnevük is felidézte mindazok érzéseit, akik az aranykorban látták a The Who vagy a Nirvana koncertjein a vad pusztítási kitöréseket. A meglehetősen masszív és dallamos zenei komplexum már négy albumot ékesít, az epikus próbálkozások sorában az utolsó a tavalyi So Divided. Conrad Keely énekes és következetes multiinstrumentalista, Jason Reece és Doni Shroeder dobosok, Kevin Allen gitáros és Danny Wood basszusgitáros többszólamú énekkel és olyan zenei víziótól szolgálnak, amely értelmesen szegül szembe minden beavatkozással. Az energia már az első számtól kezdve nő, a kétségtelen csúcspontok pedig kétségkívül a lemezek fő kislemezei voltak. A „Mistakes & Regrets”, az „Another Morning Stoner”, a „The Rest Will Follow” és a többi csak előjáték, amelyben arra kényszerítenek, hogy tovább boncolgasd a hallottakat. Az intim és az általánosan nyilvánosan vulgáris közötti határ omladozik. A zene provokáció. A szövegek filozófiai mantra. Már nem lep meg, hogy olyan társadalmat teremtettünk, amelyben a technológia gyorsabban fejlődik, mint azok az elvek, amelyekkel megfelelően és teljesen uralni tudnánk. A túlzások felülmúlták a fogyasztók képességét, hogy megfelelően megítéljék az ízlést. Zeneileg minden túl sok, hiányzik viszont a vérbeli amatőrizmus megvilágosodása. A Trail Of Dead felhívás, nem pedig üres popikon. Értelmiségiek és zenészek, nem pedig popszórakoztatók. Emiatt a taps felesleges. Ezért a fesztiválszereplés és a fellépők listájára kerülés is azon az alapon, hogy mi mennyire szép és hol hallatszik, kimondottan bizarr dolog, és ezért a koncert lezárása apokaliptikus abban az értelemben, hogy minden látszólag érintetlen és megrázatlan, az üzenet viszont – ha persze képes vagy elmélyülten hallgatni – belemar a kisagy közepébe, és kiégeti az utat a mélyebb élvezetek előtt a következő hallgatáskor. A minőségről alkotott ítéletek ezek után teljesen feleslegesek, ugye. Az indie rock R.E.M.-kataklizmák elvonulnak, és – legalábbis az én gondolataimban – hatalmas kráternyi mentális túlterhelést hagynak maguk után.
EAGLES OF DEATH METAL: 19.50 – 20.50
Az igazi megváltó pillanatot az újkori rock’n’rollerek és kifejezett szórakoztatók, a kaliforniai élvhajhászok, az Eagles Of Death Metal fellépése jelentette, akik a várakozásnak megfelelően „padlóra küldték” még a legnagyobb szkeptikusokat és addigi ellenfeleiket is. A blues, a gitárminimalizmus, az egyszerű riffek, a ritmus, a garázs do-it-yourself logikája és a humorérzék kedves keveréke valami kissé áporodott hangzásút, mégis rendkívül frissét és emészthetőt tesz a rendszerint unalmas zenei élet arcára. Jesse „The Devil/Boots Electric” Hughes, a karizmatikus énekes és gitáros, a kövérkés, post-punkosan nyírt papa, Dave Catching, Brian O’Conor basszusgitáros és a dobok mögött a bajszos úr, Gene Trautmann azért jöttek a színpadra, hogy megváltsanak a sötét gondolatoktól, és vérbeli szórakozással lássanak el. „We’re not here to talk about the wars and shit. We’re here to make you dance, move and make love to …”. Az Eagles Of Death Metal egyszerűen szántja fel a terepet – azzal a dallal, amellyel már Ljubljanában is kezdték a koncertet: „I Came To Bang”. Egyszerű és hatékony. Jesse táncol, és igen gazdagon uralja, megajándékozza az „Oberkrainer-csőcseléket” bókokkal és kacsintásokkal, mintha napi 24 órán át kész lenne kielégíthetetlen párzásra. Az EODM többi tagja sem fukarkodik az energiával, de Jesse bajnokok bajnoka. A tömeg már az első hangtól kezdve a tenyerükből eszik, és végre megkapjuk a tömeghisztéria érzését. Ezúttal a sokezres tömeg úgy táncol, ahogy Hughes úr parancsolja. Az EODM a színpad istenei és a következetes élvezet diktátorai, az evangéliumok pedig a Peace, Love, Death Metal (2004) és a Death by Sexy (2006) albumok dalai. A „Kiss The Devil” és az olyan slágerek, mint a „Whore Hoppin’”, amelynek közben megnyújtott szólót és a tömeggel való manipulálást is felvonultatják, valamint a „Cherry Cola” kijelölik a teljes siker irányát. Az EODM nem virtuóz a hangszerén, ennél fontosabb az életerő, abból viszont nincs hiány Axl Rose kaliforniai „kedvencei” esetében. Jesse azt ígéri, hogy ez kétségkívül a legjobb közönség az ég alatt, de hasonló diadalmas színpadi verbális erotikus kitöréseket a mi színpadainkon is hallottunk már, ugye? Nem kell rossz néven venni. A lényeg az eufória és az elégedettség a kerítés mindkét oldalán. És a levegőben izzadság, tesztoszteron és feromon illata, sörös lehelet és igazi rock’n’roll szaga terjengett.
SILVERCHAIR: 21.20 – 22.50
A rockerhedonizmus felforrósodott hangulata már kezdett kissé lehűlni, sokan viszont közelebbről is meg akartuk nézni az AC/DC, a Midnight Oil és az INXS után Ausztrália egykor leghíresebb zenei exporttermékének fellépését, amely 1992-ben, bár akkor még csak 14 évesek voltak, méltó erősítést ígért a grunge-sorokba – a Silverchair-ét. Hard rockerek, post-grunge-osok, alternatívok és artisták lettek volna, de már az első pillantás a színpadra megmutatja, hogy az identitásvesztés és a poszt-kamaszkori válság fázisába estek. A frontember, Daniel Johns a színpadot Ben Gillies dobos érkezése után foglalta el – akinek azóta szakálla nőtt –, valamint a kissé puffadt basszusgitáros, Chris Joannou mellett, egy Karib-tenger kalózai-beli figura modorában. A fejére tekert hosszú fehér kendő, a hivalkodó szakáll és a kifestett pofa elárulja, hogy a Silverchair engedte, hogy a hírnév és a siker a Frogstomp bemutatkozó album után, a kevésbé nagy visszhangot kiváltó Freak Show, Neon Ballroom és Diorama albumokat követő hosszú szünet után túlságosan a fejükbe szálljon. Johns időközben teljesen nem-rockos vizekre tévedt, ahol a kreatív erőket Paul Mac ausztrál elektro varázslóval egyesítette, aki az ötödik, Young Modern album után a zenekar nélkülözhetetlen tagja lett. A művészi görcs és a korábbi határok túllépése a jó ízlés határán túl popossá tette őket. Laposan és nyomorúságosan szólnak. A legközelebbi párhuzam a Take That gitáros változata lenne, ahol viszont az összes reflektornak egyetlen alakon kell lógnia, az amúgy nagyon bizonytalan és önbizalomhiányos, minden sztárok feletti sztáron – Daniel Johns úrfin. Nem, a slágerek előadásával, mint a „Without You” és a „Luv Your Life”, nem győztek meg. Az „Ana’s Song (Open Fire)” is ugyanilyen üresen és kongón szól. Lélek nélkül. A legszükségesebb kerozin nélkül, amelytől a koncertet elfogadhatónak és jónak lehetne nevezni. A „Miss You Love” és az „Abuse Me” sztereotípiák sorának hangzik, amely a koncert alatt felidézi a szlovén szarkasztikus zenei humoristák, a Slon in Sadež dalát: „Mi smo fantastičnih pet / fantovski kvintet / Delamo muzko za dekleta izpod dvanajst let …”. A Silverchair a siker karikatúrájává és a zenei kiüresedés szimbólumává vált. A zenei (r)evolúció felfalta egyik legígéretesebb és legtehetségesebb gyermekét, ugye? A túl hosszú szomorúság- és nyomorszett úgy húzódott, mint minden kellemetlen dolog – túl hosszan…
GROOVE ARMADA: 23.20 – 01.00
Eljött az óra, amikor azoknak kellett volna a színpadra lépniük, akik miatt az első nap értelmet nyert, de lemondták a részvételt az idei FreQuency-n. A Tool helyett a szervezők a főszínpadra az angol, pontosabban londoni duót tették át, a yorkshire-i őslakos Andy Cato és a cambridge-i fiú, Tom Findlay formációját – a Groove Armadát. Nem vagyok az elektrós zene szakértője, de ez a trip-hopos house downtempo származék, az elszállt hangulattal, messze van attól, hogy méltó elégtételt adjon mindazoknak, akik a posztapokaliptikus ironikusok és értelmiségiek, a TOOL dallamosságára vágytak … Hét album után tavaly a hangzásbeli kicsapongás orgiasztikus állapotával örvendeztettek meg a Soundboy Rock album formájában.
Mivel az ingerek és a látens agresszió, amely a egész napos, mérsékelten forró napsütésben való sülés után minden pórusomból áradt, már eléggé elborított, a főszínpadi csere pedig valahogy összecsapottnak, ötlettelennek és őszintén szólva a pohár utolsó cseppjének tűnt, inkább a párommal együtt eltávoztam a helyszínről, és elindultam feltölteni az elemeket a rengeteg zenére, amely talán lemoshatja a keserűséget a reggel óta a számban gurgulázó, alaposan megkeseredett szájízről. Plusz és mínusz: a máskülönben nagyon ötletesen kialakított fesztiválterület sok mindennel szolgál, de az első napon túl sok volt a csalódás, és végletesen kevés a jó zene. Talán egy-két hektoliter olcsóbb sör és néhány antidepresszáns javított volna a hangulaton, de ezek már egy egészen más mese képei … Pozitívum legalább annyi, hogy a egész napos zenei maraton után a túl hangos szomszédok ezúttal végre békén hagytak minket, így a Salzburgring szabad ég alatti második éjszakája éppen elviselhető határon belül maradt.
Hiába öntötte ki Sandi kolléga, mint mindig, ezúttal is nagyvonalúan a hű lelke mélyéről az első nap lényegének felét papírra, teljes egészében a Race Stage-nek szentelve magát, a Frequency festival 2007 valójában a Green Stage-en kezdődött el igazán. Ez a három nap alatt a Race Stage-hez képest egy kicsit több alternatívnak volt fenntartva, bár az előadók között ezen a színpadon is akadt néhány túlságosan egzotikus virág, amely egyszerűen nem illik az egészséges alternatív rockközegbe, de erről bővebben később…
JERX: 14.25 – 15.10
A fesztivál megnyitásának nagy megtiszteltetése idén a házigazdákra, a grázi emocore-osokra, a Jerxre hárult. Édes kölykök, a színpad előtt tolongó lányseregnek igazi fehér lovas hercegek, akik háromnegyed órás műsort tettek le az asztalra, ami elég erőtlen összbenyomást keltett. Az összeszokottságban és az anyag színpadi kivitelezésében mutatkozó mínuszaikat nagyon sikeresen elfedte a glam imidzs fuvallata, amelyre a népesség női részének szemei szegeződtek, amely megfeledkezett a mechanoreceptorok használatáról. A ritmusriffelés és a dobolás összehangolása néhány pillanatra komoly bajba került, ami azt bizonyította, hogy a fiúknak bizony még jócskán hiányzik a koncertkilométer. Magyarázni sem kell: fekete festék a szem körül, szomorú tekintetek, időnként szándékosan nyöszörgő-nyafogó ének, hát kicsikéim, ez az igazi szentimentális emo core. A gitáros pedig különleges ruhában mutatkozott be, mint egy megviselt asztronauta, aki épp most szállt ki egy lezuhant űrhajó roncsai közül, messze az egyetlen bátor kisegér báj√ától. De ne értsétek félre. A szerelés elérte a célját, óriási figyelmet keltett. Nagy meglepetésre ugyanez a srác az utolsó szám alatt öngyilkos akrobatamutatványt adott elő: nekifutásból a színpad elejéről a tömegbe vetette magát. Úristen! Ha kemény fejjel az aszfaltnak csapódik, brrr, vagy ha kificamodik a térde, brr (és még egyszer brr, brr)… Szóval asztronauta! A Jerx természetesen „lenyomta” a kislemezes Pleased To Meet You-t (mamma mia – miért ugrálnak most a fejemben a Rolling Stones?), de elhangzott még az Entertain, a Better Stop This és a Money is. A mindentől elkényeztetett közönségnek tetszett…
VANILLA SKY: 15.30 – 16.15
Mondjuk úgy! Négy római (Olaszország) fiatalember követte és tetézte a tejfogú Jerxet, a tejfogazat itt sem lett kevésbé tejfogas, csak érezhető volt, hogy a zománcbevonatuk valamivel megszilárdultabb, magabiztosabb szerkezetű. A Frequencyn való fellépésük idején jelent meg harmadik stúdióalbumuk „Change” (2007) címmel. A rómaiak komoly tömeget csaltak a színpad elé, úgyhogy a keverőpult és a tőle úgy 50 méterre lévő színpad közti aszfaltlapon jó 10.000 fej préselődött. A legravaszabbak persze a zöld domboldalra húzódtak, és „izzadva-lihegve” azonnal elfoglalták az árnyékos bőséget. Remek környezet, remek kilátás. És remek közönség. A fiúknak a színpadon igazán jólesett. A Jerxhez képest kompaktabb kivitelezésű változatot nyújtottak, nagyon hasonló műfaji irányban. Több önbizalom, kevesebb különc viselkedés és színpadi játék, emo core-os csajszik, Morrissey-s savas sovány szomorú kinézet, és már itt is vagyunk… Magabiztos játék, és a közönség által a színpadra küldött energia érezhetősége láthatóan feltüzelte a fiúkat! Kiválóan játszották le az anyagukat, egyetlen hibácska nélkül, a közönség pedig lelkesen hordozta őket a hullámain, főleg a versszakok tudásával. A fiatalok fellépése teljes mértékben sikerült! Mégis érdekes, hogy a zenei-stilisztikai hasonlóság a Jerxhez kissé elrontotta az ízét, mert az embernek akaratlanul az az érzése támadt, hogy kétszer nézte meg ugyanazt a filmet, egyszer karaoke-kivitelben, másodszor pedig igazi színészekkel… Ha kihegyeztétek az érzékelőiteket, súgok a fületekbe: a fiúk 2007.09.15-én Grázban játszanak, egy hónappal később pedig Trevisóban (pontosabban Roncadéban, Treviso mellett), ami Ljubljanából egy irányba jó két órás autózást jelent.
THE TWANG: 16.35 – 17.25
Tulajdonképpen az első igazi indie rockerek – baggy rockerek, vagyis a Madchester erős hatása alatt működők, annak a zenei színtérnek, illetve mozgalomnak, amely a nyolcvanas évek végén jelent meg Manchesterben, és az indie rock elemeit táncorientált megoldásokkal ötvözte. Egy csipetnyi – hihetetlen – New Order-pszichedélia, acid dance, sőt rap és brit pop is, Hartland és Etheridge a tánclépésekkel sem fukarkodott. A birminghami ötös hihetetlen zenei keveréke azonban nem tartotta a színpad előtt az embereket, bár a kvintett magas színvonalon lépett fel. Új energia, a hallgatóság egy másik rétegének szánva, amely a Jerx és a Vanilla Sky között elfoglalta a színpad előtti teret. A zenekar műsorába természetesen beválogatta a kiemelkedő Wide Awake-et, az első kislemezüket, megtiszteltetés volt hallani a Shoot To Kill-t, a reggae-s irányultságú Fake ID-t, aztán a Time Waits-et, az Either Way-t, a Push The Ghost-ot és az Aimless With An Aim-et is. Nagyon érdekes kombinációja a különböző összetevőknek, amely a legjobban a legelkényeztetettebb indie-gurmék bőrére szabott, akik a zenében a legfurcsább zenei motívumkombinatorikai húzásokat keresik. Senki sem dermedt meg tehát a The Twang koncertje alatt hallottak miatt valamiféle véletlen, öntelt izgalomtól.
THE ARK: 17.45 – 18.45
Korai csúcspont a Green Stage-en! Ha idén a Nova Rockon az eurovíziós ismerős Lordi riogatott, akkor a FreQuencyn az ő enyhébb formájú megfelelőjüket a The Ark képviselte! Mind a előadásmódban, mind a színpadról süvítő energiában: a The Ark, a svédországi rrutinos glam rockerek, akik 1991 óta járják a színpadokat, végre elhozták a Green Stage-re azt, amit nagyon hiányoltam. A tüzet! A kicsapongást, a bolondságok és tébolyok tömérdekségét, a spontaneitást, amely az erőteljes színpadi játékban szikrázott, és amely könnyedén a gyönyörteli nektárszürcsölésre kötötte a hallgatót ennek a végre igazi rockos odüsszeiának. A főnök és énekes, a mindig provokatív Ola Salo, imponáló frizurával, szemei körül mérgesen kifestve, teljesen androgünnek hatott, énekelés közben időnként egészen babásnak, a következő pillanatban gyerekesen naiv fiúcskának. Rendkívüli önbizalom, rendkívüli összeszokottság, és a „Prayer for the Weekend”, a zenekar idén áprilisban megjelent friss albuma, mindenképp képviselve volt az eurovíziós virággal, amely idén a svéd színekben képviselte a dalfesztivált, vagyis a The Worrying Kid című számról beszélünk. Talán a zenekarnak nem is helytelen az az összehasonlítás, hogy a csipetnyi glam-bolondság miatt tulajdonképpen a svéd The Darkness-ről van szó. A banda eljátszotta a One of Us Is Gonna Die Young-ot, a friss idei Give Me Love To Give-et, a botladozó boogie rockert, a Death To Martyrs-t, a diszkós hetvenes évek felé orientált ABBA-támadást a Prayer For The Weekend-del, és az ünnepélyesen patkolt rock’n’roller Absolutely No Decorum-ot. Egyszóval! Nem jutott idő unatkozásra, vidám tér a teljes kikapcsolódásra és a zenekarral való ünneplésre. Az emberek megőrültek Ola Salo kiváló szövegmondásának exhibicionizmusától. Tehát a The Ark, a kiváló újkori hard rock tréfamesterek, a FreQuency fesztivál három napja alatt a Green Stage-en a legerősebb kapcsot jelentették a rock n’ roll hagyomány hiteles, eredeti kitörésével – a makulátlan rock’n’roll pussyk fenséges svéd hagyományával – bravo!
THE DANDY WARHOLS: 19.05 – 19.55
Amit a The Ark megteremtett, azt a The Dandy Warhols nemcsak megőrizte, hanem legalább egy jókora emelettel meg is toldotta. Ahogy kiléptek a színpadra, a hangulat újra a visszájára fordult, 180 fokos fordulatot vett, mégpedig a zenekart hajtó, teljesen más műfaji zenei elképzelés miatt. A The Ark visszacsalogatta a közönséget a színpad elé, a The Dandy Warholsra viszont a színpad előtti tér egy csapásra járhatatlanná vált, annyi fej préselődött egymás mellé… A zenekar felállása: Courtney Taylor-Taylor (basszusgitár, ének), Peter Holmstrom (gitár), a folyton gúnyosan tekergőző nőstényfenevad és szemtelen kacér Zia McCabe (billentyűk, vokál) és Brent DeBoer (dobok), aki a színpadi elhelyezkedést tekintve a másik három taggal együtt teljesen az első vonalban áll. Portlandből (Oregon, USA) érkeztek, hihetetlen európai alternatív groove-jukkal, puha rockhatással, szinte poposan, a hatvanas évek pszichedéliájának érintésével. A hatásokból csak úgy záporoznak: Procol Harum, The Shadows, a „minden szép dolog” kétségkívül felsőbbrendű megalkotói, a The Beatles, a The Velvet Underground depressziója, utóbbi főleg Taylor hangja miatt. A zenekar tudja, hogyan nemesítse és gazdagítsa a hangzást disszonáns trükkökkel, ezekre reagált a legjobban a közönség például a Shakin’ előadásakor. Képesek megteremteni azt a pszichedelikus, masszív hangfüggönyt, amely a billentyűk és a gitár érdekes kombinációjára épül, és időnként szó szerint transzcendens hullámzásnak hat. E függöny alá aztán tökéletesen tipikus rock n’ roll ritmust is odatehetnek, ahogy az az Everyday Should Be… alatt meg is történt. Aki még nem csúszott el banánhéjon, az a vad We Used To Be Friends alatt átélhette ezt az élményt. A zenekar pozitív értelemben művészien kicsit hibbant – a rocknak manapság szüksége van ilyen bandákra, és ebben a hibbantságban gyakorlatilag legyőzhetetlenül működtek a színpadon. Egyetlen hiba nélkül, a kvartett tagjai végig magas szinten kommunikáltak egymással. Persze a hírhedt, vitatott Bohemian Like You sem maradhatott ki! A The Dandy Warhols különc figurák az indie rockban és a rockban úgy általában. Az emberek rendkívül intenzíven és hangosan fogadták őket, és hihetetlenül tudták a szövegeket. Az együttműködés a zenekar és a tömeg között elképesztő volt. A kezek a levegőben lobogtak, és az egységes hullámzás, ameddig a szem ellátott, egy ponton varázslatos pillanatot teremtett. Szerettem volna több ilyen zenekart látni a FreQuency fesztiválon, mert ezúttal az „alternatív” szó a Green Stage-en valóban teljes értelmében és fényében ragyogott fel, a fesztivál első napján a legintenzívebben. A zenekar nagyon finoman tud odacsapni, olyan kifinomultsággal, amely a transzcendencia és a hipnózis fogalma felé hajlik, fogásaiban roppant puha, de a létrejött rendkívüli kémia, az állandó, kiegyensúlyozott összehangoltság és a tagok közti kommunikáció végösszegében annál valóbb. Az objektív értékelés, ha összevetjük az első nap összes fellépőjét a Green Stage-en, megdönthetetlen tény: a The Dandy Warhols messze mindenki előtt az első helyet vitte el. Egyszerűen azért, mert hitelesen adták át művészi zenei intellektusukat, mert őszinték voltak, és mert a fellépésük a leírt színpadi varázzsal tökéletesen kidolgozott volt. A Green Stage első napjának csúcspontja!
SHOUT OUT LOUDS: 20.25 – 21.25
A svéd alternatívok vadonatúj lemezükkel, az „Our Ill Wills”-szel egy percnyi pihenőt sem hagytak a színpad előtti közönségnek. A The Cure, az U2 és a trendi post brit pop fogások keverékéből olyan atmoszférikus hangulatot teremtettek, amely leginkább az ártatlan, hogy ne mondjam, kifejezetten indokolatlan segélykiáltásra emlékeztetett, amely egy gyerekszobából szólt, miután a kisgyerek ráfüggesztette a tekintetét egy csúf, kicsi, szőrös pókra, amint az selyemszálon ereszkedik le a plafonról az orra fölé. Vagy más szóval: az önsajnálat nagyon puha változata, valamiféle pozitívan hangolt közös hangulattal. Az ének kissé cure-os nyöszörgés, a ritmusok erősen a klasszikus U2 nyomán járnak, a riffek a post brit pop hullámot idézik. Ártalmatlan, de patetikus. A kölykök intenzíven rajongtak a színpad előtt, főleg a közönség női fele, páran még vonatoztak is… Gerinctelen, erősen kiszámítható, jellegtelen kifejezésmód. A zenekar persze hibátlanul lejátszotta az anyagát, és persze a hangulat a színpad előtt remek volt, de az egyhúros pengetésre és az egyszólamú nyomulásra való támaszkodás, amelyet a billentyűk hangja támogatott, hallásra idővel monotonná és ismétlődővé vált, altatóan hipnotikus hatással. Röviden: a zenekar zenei kifejezésmódjából hiányzik a határozott irány és a jól felismerhető fejlődési vízió. Egyszerűen csak kellemes a fülnek. Meginsz három sört, és a Shout Out Louds pont elég a kikapcsoláshoz. Isten ments, hogy racionálisan elemezd őket, mert három akkordot az én nagyanyám is megfog a gitáron, és közben elénekli: „Pušl’c pa mora bit…” Szívélyes fogadtatás a hangokban: Tonight I Have To Leave It, Impossible (a Cure Boys Don’t Cry-féle csilingelésével…), Very Loud, Bono Voxra célzó énekkel és The Edge-es egyhúros gitárfütyüléssel… A lomha, áporodott légkörben ringatózó monotónia legalább annyiban megkegyelmezett nekem, hogy nem lettem tengeribeteg.
TOCOTRONIC: 21.55-23.10
A német lágy pop-punkrockerek, Jan Müller (basszusgitár), Arne Zank (dobok), Dirk von Lowtzow (gitár, ének) és Rick McPhail (gitár, billentyűk) felállásában azt jelentették, hogy a delírium kapui tárva-nyitva álltak a FreQuency fesztivál közönsége előtt. Német szövegek! És ez hozza meg a kvartettnek a rendkívüli népszerűséget úgy a szülőhazájában, Németországban, mint Ausztriában is. A fesztivál fölé már rég rátelepedett a sötétség, így a zenekar a rengeteg ködbe és a színpadi fényfolyamokba burkolózva, amelyek csak nehezen hatoltak át a telített ködös levegőn, az energiájával elérte, hogy ez a homályos, misztikus, alattomosan távolságtartó színpadkép az alternatív megértésével társuljon. Érdekes, hogy ez nem állt túl messze a Shout Out Louds energiájától. Csak ez a német nyelv… Úgy tűnik, a német nyelvű országokban ezzel a nyelvvel tényleg bármit el lehet érni. A biztonságiaknak végig tele volt a kezük munkával, hogy kimentsék az első sorokból a lányokat és fiúkat, akik a koncertlázas szélsőségben levegő nélkül maradtak a színpad előtt. A legtöbben azonban, akiket a biztonságiak kihúztak a megvadult, delíriumos tombolók tengeréből, egyszerűen meg akarták mutatni magukat a zenekarnak, és semmiképp sem akartak elmozdulni a korlát és a színpad közti térből, így a biztonságiaknak többször is keményebben kellett fellépniük, hogy eltávolítsák őket. Szóval itt volt az új kislemez, a Kapitulation, aztán az Imitationen, majd a Sag alles ab… na jó, az 1980-as évek végi dark irányzat klónozásának érzésétől nem tudtam megszabadulni. Záporoznak az összehasonlítások, de ha németül írsz szövegeket, az olyan eszköz, amely elég arra, hogy a kitaláltat egy kifinomult, ingyenes kölcsönvétellel a magadévá tedd, és így az szerzői, „saját” lesz. Összbenyomás? Zeneileg ideális pillanat egy nagy ásításhoz, amilyenre még egy halálos adag nyugtató sem vesz rá. A hangulat? Hát, ahogy mondtam. A Tocotronic népszerű, szinte népi hőssé vált zenekar, és ezt a legjobban csak az osztrákok és a németek értik, akik pokoli hangulatot csaptak a koncert alatt, ami a zenekarnak valójában végig rendkívüli energiát és lendületet adott.
2RAUMWOHNUNG: 23.40 – 01.10
A 100%-os profit hajszolásakor megéri még egy németet meghívni headlinernek. Emlékeztek még a Siddharta fellépése körüli bežigradi eufóriára néhány évvel ezelőttről? Hát, az osztrákok nem németek, de nem estek messze ugyanarról a fáról. Másfél órányi gyönyört hozott Inge Humpe és Tommi Eckhart duója. Inga természetesen a német díva tökéletes megtestesítője, aki azt pótolja, amit Madonna adott volna a németeknek, ha németül énekelt volna. Sőt, Inga tekintete hideg, a szemének kristályos égkék színén át az üvegesség hatásával szinte átszúr, hideg lehelet, rokon a germán kolléganőjével, Marlene Dietrichhel. A zenekar a rock alternatíva és az elektronikus minták teli tarisznyájának érdekes kombinatorikáját mutatta be. Az abba szőtt, nőies Inge-ének és a díva megközelíthetetlen imázsa a bőr alatt rendkívül izgalmasan hatott. A 2raumwohnung is népszerű, szinte népi hőssé vált, van egyáltalán értelme külön felhívni erre a figyelmet? Inga kiváló színésznő, a népet úgy leigázta a játékával, mintha csak a bal kezének kisujját mozdította volna meg. Az energiája hihetetlen volt abban a másfél órában, amit láttam. Gyakorlatilag mindent a színpadon teljesen egyedül csinált végig. A kísérő zenészek tökéletes statiszták, vagy inkább szelíd egerek szerepét játszották, akik csak szigorúan teljesítik a parancsokat. Szerencsére a színpadi játék időnkénti monotóniáját megtörte a képernyőkön játszott film, amelyeket négy kis toronyban helyeztek el a színpadon, és amelyek között Madame Inga sétált. Magabiztosan és tekintélyt parancsolóan. Hiba nélkül. Egy színpad, egy ember és egy tömeg. E háromszög kivételes kohéziója; talán egy kis több intenzitás és mozgékonyság nem ártott volna a zenészeknek, de ahogy mondtam, Inga mindet bekebelezte, amint először kinyitotta a száját a színpadon, és levegőt vett.
A legfurcsább egy külföldi látogatónak, aki nem német nyelvű országból érkezik, hogy a német és az osztrák zenekarok ennyire hihetetlenül népszerűek. A látottak után teljesen hidegen és kiürülten maradtam. A The Ark és a The Dandy Warhols megteremtette azt, amiért az első napon a Green Stage elé jöttem. Ez pedig a saját zenei trükkök és víziók diadalmas bemutatása. És mégis, mindkettő 50 perces, mellékszereplő színpadi látogatók szerepét kapta. Hihetetlen. Bárcsak a Tool nem mondta volna le, vagy legalább Chris Cornell megérkezett volna a fesztiválra, és Audioslave- meg Soundgarden-mulatságot rendezett volna. Így viszont az első nap az egészséges rockenergia igazi hiányában telt el. A FreQuency-hez láthatóan túlságosan hozzátapad a nemzeti jelző, mert a fesztivál anyagi sikere és fennmaradása még mindig a helyiek és a németek látogatottságán alapul, ez pedig Kanada, Ausztrália, az USA és természetesen Nagy-Britannia zenei teljesítményeihez mérve csak egy csepp a tengerben az alternatív/indie rock zenében, amelyet a FreQuency fesztivál mint a világ egyik vezető fesztiválja hivatott lenne közel hozni hozzánk, egészséges, ízléses és a legobjektívebb módon. Egyszóval az első napon a szervezők ügyesen gázmaszkot húztak rám, és arra kényszerítettek, hogy szagolgassam a teljes virágzásban lévő ibolyákat, elalélásig. Orgazmus nélkül, persze. Reméljünk hát szebb holnapot, 2007. augusztus 16-át.
Setlist
RACE STAGE: 15.15 – 15.55: The Films 16.10 – 16.50: Brand New 17.10 – 18.00: The View 18.30 – 19.20: …Trail of Dead 19.50 – 20.50: Eagles of Death Metal 21.20 – 22.50: Silverchair 23.20 – 01.00: Groove Armada GREEN STAGE: 14.25 – 15.10: Jerx 15.30 – 16.15: Vanilla Sky 16.35 – 17.25: The Twang 17.45 – 18.35: The Ark 19.05 – 19.55: The Dandy Warhols 20.25 – 21.25: Shout out Louds 21.55 – 23.10: Tocotronic 23.40 – 01.10: 2raumwohnung
Képgaléria
