Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 4/5
A „This Was” (1968) bluesos nyitánya után a Jethro Tull a „Stand Up”-pal hangzást és zenei irányt váltott. Ez a blues elemeinek fokozatos elhagyását és a folk-hard rockos vizek felé fordulást jelentette, ami egyben a prog rockos útjuk kezdete is volt. Ez a fontos lépés kétségkívül azzal történt meg, hogy távozott a klasszikus blueskitáros Mick Abrahams, akinek nem tetszett a zenekar új iránya, és megérkezett a helyére Martin „Lancelot” Barre. Ezzel a zenekar a történetének legfontosabb húzását tette meg. Barre a technikailag amúgy kiváló elődjénél jóval sokoldalúbb gitáros, és olyan összetéveszthetetlen hangzást hozott a bandának, amilyen még ma is jellemzi őket. Barre Ian Anderson mellett az évek során pótolhatatlan taggá vált (és rajta kívül az egyetlen állandó tag), aki éppen a „Stand Up”-on definiálta át teljesen a zenekart. Barre ugyanis sokkal kevésbé húzott a blues felé, mint Abrahams, a gitárvonalai pedig sokkal keményebbek, helyenként egyenesen hard rockosak. És pont ez járult hozzá a legnagyobb mértékben a zenekar hangzásának jelentős változásához. A központi zenész és íratlan vezér, Ian Anderson a „Stand Up”-ra már kiváló multiinstrumentalistává érett (az albumon nem kevesebb, mint nyolc hangszeren játszik), és szokás szerint az éneklésben és a fuvolázásban a legerősebb. Főleg fuvolásként már akkor is fogalom volt. Egyes dalokban még megmaradnak a blues hatásai, de a zenekar a „Stand Up”-on összességében sokkal összetettebbé (a folk, a blues, a jazz és a klasszikus zene rockkal való keverése itt tovább mélyült), keményebbé (Barre gitárjának köszönhetően) vált, legfőképp pedig kifinomultságban nyert sokat (kiváló hangszeresek és a hangulat mesterei, és nehogy elfelejtsem megemlíteni a remek Cornick–Bunker ritmusszekciót). Az album három klasszikust tartalmaz, a „Bouree”-t, a „Nothing’s Easy”-t és a „Fat Man”-t, amelyek ma is nélkülözhetetlen részei a koncertjeiknek. Az albumon egyébként egyetlen gyenge pillanat sincs, és nagyon nehéz lenne kiválasztani a legjobb dalt, mert mindegyik a maga módján mestermű, ugyanakkor a másik oldalon egyik sem lóg ki igazán a többi közül.
Az „A New Day Yesterday” remek nyitó „heavy” blues rocker, ahol főleg Barre ragyog az áthangolt riffjeivel és szólóival, amelyek teljesen más világot képviselnek, mint az elődjéé. Neki van a legtöbb érdeme abban, hogy a zenekart a „kemény” rock sok rajongója is kedveli, és ez itt rögtön észrevehető. A dalt természetesen megtámogatja Anderson utánozhatatlanul karizmatikus éneke és pajkos fuvolajátéka, a blueshangzáshoz pedig a szájharmonikája is hozzátesz. A dal ma is rendkívül népszerű a zenekar rajongói körében. A „Jeffrey Goes To Leicester Square” az „A Song For Jeffrey” (This Was, 1968) után újabb dal, amelyet Ian barátjának és a későbbi Tull-basszusgitárosnak, Jeffrey Hammond-Hammondnak ajánlottak. Bájos folk rock szerzemény, amely főleg Anderson bluesos beállítottságú éneke és Barre szólói összefonódásával nynyűgöz le. Ízléses Ian mandolinhasználata is. A „Bouree” című instrumentális szám J. S. Bach egyik klasszikusának remek jazzes adaptációja. Az egyik első és legjobb példa arra, hogyan „játszott el” a rock csodálatos és rendkívül szellemes módon a klasszikus zenével. Ian itt egyszerűen elveszi a hallgató lélegzetét a rá annyira jellemző, eleven fuvolaszólóival. Különösen lenyűgöző Cornick remek basszusgitárszólója, amelytől tényleg megnyalhatja az ember mind a tíz ujját. A zenekarnak sikerült kiváló verziót készítenie egy klasszikus kompozícióból, és ezzel saját klasszikust alkotnia, amely még ma is pótolhatatlan a koncertrepertoárjukban. A szellemes, de feszes „Back to The Family” legfőképp Barre jazzes beállítottságú gitárja és Cornick basszusa közti összjátékról szól. Ian éneke szerintem ezen a dalon a legjobb az egész albumon. A „Look Into the Sun” a zenekar egyik leginkább figyelmen kívül hagyott dala. Könnyed folk rocker akusztikus gitáros bevezetővel, enyhén pszichedelikus felhanggal, főleg Ian énekmódja miatt. Bár nehezen nevezném elfelejtett klasszikusnak, a hangulatában rendkívül jól visszaadja az akkori kort, vagyis a 60-as évek végét. A „Nothing Is Easy”, amely hiteles blues ritmusra feszül, az album egyik legjobb dala, a rajongók körében is rendkívül népszerű szerzemény, amely szinte közelebb áll a pszichedelikához, mint a folk rockhoz vagy a blueshoz. Cornick basszusgitáros itt újra lenyűgöz, és a dal hallgatása közben mindig átjár a felismerés, hogy az akkori idők egyik leginkább alulértékelt basszusgitárosa volt, bár a végén Barre az, aki a szólóival itt a fő győztes. A dal hangszeres részei és ritmusvonala általában véve rendkívül magával ragadók, ráadásul a szám remek refrént is tartalmaz. A bluesos beállítottságú „Fat Man” az előző gitárosnak, Abrahamsnek szól, aki láthatóan Anderson viccelődéseinek kedvenc célpontja volt. A dal egyébként, főleg Ian szájharmonikája miatt, leginkább az első albumuk szerzeményeihez hasonlít. Egyedi, és Ian szellemes énekével, mandolinjával és balalajkájával, valamint Bunker színes ütőhangszereivel nyűgöz le. A zenekar ritkán felejti ki a „kövér embert” a koncertlistájából. A melodramatikus, folk rockos „We Used To Know” főként az akusztikus gitárra épül. Hangulatában teljesen más, mint az album összes többi dala, rendkívüli melankóliájával pedig előrevetíti, merre tart majd a zenekar a következő albumaival („Benefit”, „Aqualung” stb.). Ian éneke csodálatos, Barre szólója az album legjobbjai közé tartozik, úgyhogy nyugodtan sorolom az elfelejtett klasszikusaik közé. A „Reasons For Waiting” rendkívül szép folk ballada, amely főleg a gyönyörű fuvolával és David Palmer zenekari hangszereléseivel nyűgöz le. Cornick basszusgitárja hihetetlenül előtérben van egy folk rock dalhoz képest. Ez a dal tulajdonképpen afféle előzetes a folk rock számaikból, amelyek a jövőben a „Songs From the Wood” (1977) című albummal érik el a csúcsot. A záró „For a Thousand Mothers” ismét sokkal feszesebb szerzemény, amely cimbalmokkal és vad fuvolával nyílik, majd összetett, többnyire hangszeres irányultságú számmá fut ki. Ian éneke itt érdekes módon a produkcióban háttérbe van tolva, ezért főleg az egyes hangszeresek képességei érvényesülnek. A zenekar tagjai itt kiélhetik magukat a hangszereiken, és valóban érezni rajta a csapat rendkívüli összeforrottságát.
A „Stand Up” újrakiadása négy bónuszdalt is tartalmaz. Háromról tudni, hogy megjelent a népszerű „Living in the Past” (1972) válogatáson, ezek a „Living in the Past” klasszikus, a bluesos „Driving Song” és a feszes „Sweet Dream”, a pszichedelikus „17” viszont először hallható. Az említett dalok mind a „Stand Up”-korszakban születtek. A szokatlan 7/8-os szerkezetű „Living in the Past” és a drámai heavy rocker „Sweet Dream” a zenekar olyan klasszikusai, amelyeket a legtöbb rajongónak nem kell külön bemutatni (róluk többet a „Living in the Past” kritikájában). A bónuszdalok egytől egyig kiválóak, és minden gyűjtőnek és rajongónak biztosan örömet szereznek.
A „Stand Up” az az album, amelyen a Jethro Tull megtalálta az igazi hivatását, és felismerte magát mint olyan zenekart, amely állandóan új zenei horizontokat kutat, ugyanakkor – főleg Anderson jellegzetes énekének és fuvolájának, valamint Barre gitárjának köszönhetően – végig megőrzi a messziről felismerhető hangzásvilágát. A „Stand Up” a hallgatót a heavy rock, a folk, a klasszikus zene, a blues és a jazz változatos keverékével jutalmazza, amelyet mindvégig kompakt keretek közé fogtak, főleg a dalok hosszát tekintve. Egyszerűen hihetetlen, mennyire frissen szól ez az album még ma is. A „Stand Up” egyébként a zenekarnak kiemelkedő kereskedelmi sikert is hozott, mert a korabeli megjelenések brit listáján az 1. helyet szerezte meg. Ian egyszer még azt is kijelentette, hogy ez a kedvenc Tull-albuma. Kétségkívül az első klasszikusukról van szó, a zenekar egyik legjobb művéről, és arról az alapról, amelyre a további zenei kifejezésmódjukat építeni és csiszolni kezdték. Bár korántsem ez a legjobb albumuk, hiszen később még egy csomó érdekesebb és fejlettebb művet készítettek, a „Stand Up” valószínűleg az az album, amelyet odaadnék meghallgatni annak, aki most ismerkedik a zenéjükkel.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, hammondorgona, zongora, mandolin, balalajka, bouzouki, szájharmonika
Martin Barre – elektromos gitár, fuvola a „Jeffrey Goes To Leicester Square” és a „Reasons For Waiting” című dalban
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dob, ütőhangszerek
Vendégzenész:
David Palmer – vonósszerkesztés és karmesterkedés a „Reasons For Waiting” című dalban
Produkció
Ian Anderson és Terry Ellis
Dallista
1. A New Day Yesterday (4:10)
2. Jeffrey Goes To Leicester Square (2:12)
3. Bourée (3:47)
4. Back To The Family (3:48)
5. Look Into The Sun (4:21)
6. Nothing Is Easy (4:26)
7. Fat Man (2:52)
8. We Used To Know (4:00)
9. Reasons For Waiting (4:06)
10. For A Thousand Mothers (4:13)
Az album hossza: 37:55
Bónuszdalok az újrakiadáson:
11.Living in the past* (3:23)
12.Driving Song* (2:44)
13.Sweet Dream* (4:05)
14.17* (3:07)
