Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 1999
Értékelés: 3.5/5
A Jethro Tull három év kihagyás után egy rendkívül szolid albummal tért vissza, amelynek egészen szokatlan címe valójában az akkoriban újonnan indult weboldaluk linkje. A „J-Tull Dot Com” az első lemezük, amely Ian független kiadóján, a Papillon gondozásában jelent meg (egyébként a Roadrunner Records ernyője alatt), miután véget ért a Chrysalisszal kötött hosszú szerződésük, amelynek révén a karrierjük kezdete óta együtt dolgoztak. Zeneileg a kiváló elődjének, a „Roots To Branches” (1995) című albumnak a logikus hangzásbeli folytatása, amellyel megújították a progresszív folk rock saját változatukat, és sok világzenei, főleg keleti elemmel dúsították. A „J-Tull Dot Com” ebben még tovább megy, hiszen a Közel-Kelettől Dél-Amerikáig számos világzenei hatást felvonultat. Ian világutazóként egyre jobban rajongott egy-egy ország etnikai zenéjéért, amit a második szólóalbuma, a „Divinities: Twelve Dances with God” (1995) is bizonyított, amelyen a klasszikus zenét és különféle etno hatásokat vegyítette, átszőve a nagy világvallások hagyományaival. A „J-Tull Dot Com” szépen egyensúlyoz a könnyedebb pillanatok, ahol az etno motívumok dominálnak, és az ütősebb, hard rockos szakaszok között, amelyek egészében jól összeállnak a Tull-féle folk rock ismerős hangzásává.
Miután Steve Bailey az előző albumon sikeresen teljesítette alkalmi basszusgitárosi szerepét, Jonathan Noyce vette át a helyét, aki Dave Pegg (Fairport Convention) után a legtovább maradt a zenekarban az addigi Tull-basszerok közül. Jonathan, aki érezhetően fiatalabb volt a többieknél, egy újabb nagy tehetségű zenész volt, de Iannek mindig csak átmeneti, és korántsem nélkülözhetetlen része a zenekar hangjának. Amikor Andy Giddings billentyűssel együtt nyolc évvel az album megjelenése után összecsomagolt, és ez azután történt, hogy már jól beilleszkedtek a zenekar koncertképébe, a távozásuk egyáltalán nem volt meglepetés. Ian, a zenekar „admirálisa”, és leghűségesebb adjutánsa, Martin Barre gitáros megint friss vérre szorult. Az egyetlen, aki az évek során valóban kiérdemelte a bizalmukat, Doane „big boy” Perry dobos, de még hozzá is van koncertpótlásuk arra az esetre, ha éppen elfoglalt.
A „J-Tull Dot Com” a vitákról is ismert, amelyeket egyes rajongók között a Tull-mércével mérve elég szokatlan borító váltott ki, amelyet Ian személyesen rajzolt. Egy térdelő, kosfejű, fallikus démont ábrázol (ez utóbbi elemet az amerikai piacra, ahogy az a hamis erkölcscsőszök királyságához illik, természetesen eltávolították). Ez a motívum mondjuk egy Black Sabbath-albumon már szinte túlságosan közhelyes lenne, a Tullnál viszont tényleg elég szokatlan, főleg az előző lemez borítójának jin-jang motívuma után. Ian szavai szerint az ókori egyiptomi napisten, Amon az. A szobrot, amely a borítót inspirálta, és Mihael Cooper munkája, még ugyanabban az évben állítólag a kertjében is felállította. Valószínűleg csak egy baráti ajándékra adott tiszteletteljes gesztus volt, mert nagyon kétlem, hogy Ian érett fejjel bármilyen vallás vagy kultusz követője lett volna, amelyeket mindig élvezettel, szarkasztikusan támadott. Engem személy szerint a borítónál jobban zavar az album kifejezetten ostoba címe, amely több mint nyilvánvalóan az akkor még friss, éppen áttörő információs technológiai trendekhez kapcsolódott, az internettől a digitális telefóniáig (Iannek az albumot népszerűsítő turné alatt még az is szokása volt, hogy rövid jelenetet adott elő mobiltelefonnal). Ebben érettebb viselkedést vártam volna a „csavargótól”, aki sosem volt híres a trendek bámulójaként, de láthatóan arra számított, hogy így megmutatja, milyen modern zenekar lett a Jethro Tull, és így meghódítja a hallgatók új generációját. Nagy illúzió.
Tizennégy dal és még egy rejtett is ráadásul, ez derekas adag, amely több mint egy órányi élvezetet kínál minden Tull-rajongónak. Az ütős, hard rock riffekkel átitatott „Spiral” meglepően energikusan vezeti be a hallgatót az album „történéseibe”. Minden megvan benne, amit egy rajongó csak kívánhat: tisztán klasszikus Barre-riff, valamint nagyon jó összjáték a Hammond-orgona és a gitárszólamok között a középrészben. Ian hangja, bár soha többé nem szól majd úgy, mint egykor, a karizma és a szellemesség kifejezésében visszatért a korábbi színvonalra. A „Dot Com” az album egyik legjobb pillanata, és olyan szám, amelyet még évekig szívesen játszottak a koncerteken. Rendkívül szerencsés kísérlet etno elemekkel, Ian bambuszfuvola-játékával és Najma Akhtar, a különleges vendég hipnotikus női többszólamúságával. Ezúttal szinte poprock dalról van szó, kifinomult etno motívumokkal az ütősökön és ambient hangszerelésekkel a billentyűkön. Ilyen szép, dallamos és csábítóan hipnotikus refrént a billentyűkön és a gitáron, ahol Ian énekét női többszólamúság kíséri, évek óta nem hoztak össze. Rendkívül ízléses. Az „Awol” szolid és dinamikus prog folk rock szerzemény, amelyet kivételesen szellemes fuvolaszólamok, ütős riff és fokozódó ritmus jellemez, amelyet Ian egyik legszokatlanabb vokális alakítása kísér az albumon. Nem hiányoznak a kiszámíthatatlan ritmusváltások és az ízléses hangszeres szakaszok sem. A fuvola és a gitár remek szólói a billentyűkkel összefonódva minden prog folk rock rajongó álmát jelentik. Sajnos az összképet kissé elrontja az öreg kéjenc több mint nyilvánvaló szexuális célzása a szövegben (ezt nála az utóbbi évtizedekben úgysem lehet elkerülni).
A „Nothing @ All” (ami a „kibernetikus” címet illeti – ez is csak egy újabb „csavargó”-különcség, bár a dal szerzője Andy Giddings) rövid, békés hangszeres darab Giddings zongoráján, amely még némi szimfonikus finomságot visz az albumba. A „Wicked Windows”, amely szövegében Ian érdeklődését mutatja a legdominánsabb szoftverek iránt, meglehetősen dinamikus alkotás, amely a felvezetésben lassú ritmusra, szimfonikus hangszerelésre és hangmintákra épül, mígnem energikusabb rockos részbe vált át a fuvola és a gitár összjátékával. Folk rockos, kelta refrén következik, ahol Ian a hangjával a lehető legmélyebbre megy, és elénekli a „Christmas was my favourite holiday” sort (ezt egyébként már nagyon régen tudtuk, hogy a szabadság alatt legszívesebben a kanapén ül a ropogó kandalló előtt, gesztenyét süt és pipázik), majd barokk motívum jön a Hammond-orgonán és ütős riff. Az eredmény rendkívül ünnepélyes, varázslatos hangulat. Az ütős „Hunt By Numbers” piszkos, hard rockos gitárriffre és masszív ritmusra épül, amelyet fintorgó, szarkasztikus ének, valamint a háttérben a Hammond-orgona és a fuvola időnkénti kitörései kísérnek. Mondhatni szinte klasszikus Tull-alkotás, ahol viszont meglepnek az etno elemek, amelyeket főleg a bambuszfuvola hoz. A tréfás „Hot Mango Flush”, amelyben karibi funky ritmus szól, főleg az ütősök és a basszus révén, a szövegével és a refrénjével pedig sikeresen bizonyítja, hogy a „csavargónak” még mindig nem fogyott ki a fekete humorérzéke. Ian bouzouki-játéka, a szép akusztikusgitár-szólamok és a karibi ütősök a hallgatót valami atlanti-óceáni szigetre repítik. Az „El Nino”, amelyet az akkoriban aktuális pusztító hurrikán ihletett, számos latin etno elemet tartalmaz az akusztikus gitár és a ritmus által. A fűrészelő riffel és baljós énekkel megszólaló refrén rendkívül ütős, és nagy kontrasztot hoz a dal egyébként elég békés menetébe, amelyről Martin latinos akusztikusgitár-játéka, a finom ütősök és a fuvola lágy hangjai gondoskodnak.
A „Black Mamba”, amely egy mérges trópusi kígyó metaforáján keresztül rosszul leplezett szexuális célzást tartalmaz egy kétszínű nőre, klasszikus folk rockos fuvolás-zongorás nyitómotívummal indul, majd jó átvezetés jön szimfonikus hangszereléssel, ütős riffel és kihegyezett fuvolával. Rendkívül hatásos keveréke a szimfonikus zenének, a folknak és a hard rocknak, és az album egyik legfeltűnőbb darabja. A „Mango Surprise” egy újabb elég szellemes pillanat, amely számos afrikai etno elemet hoz szinte sámáni ütősökkel. Rendkívül meglepő a trombita megjelenése is. A „Bends Like a Willow” klasszikus gitárriffet, határozott fuvolát és drámai szimfonikus hangszerelést tartalmaz, amelyek egymásra hatva meglehetősen baljós hangulatot teremtenek. Közepes tempójú folk hard rock sok jó fuvolaszólammal és billentyűtextúrával. A szöveg Ian egyik legkevésbé ízléses szexuális célzását tartalmazza („she bends like a willow”). Úgy tűnik, minél idősebb a fickó, annál jobban cibálják a testi vágyak, és annál több ostobaság jár a fejében. A „Far Alaska” tökéletes hard rock szám lenne felhúzott riffel, ha nem tartalmazna sok szimfonikus és akusztikus betétet, amelyeket főleg a kihegyezett fuvola és Giddings rétegzett billentyűi hoznak. Noyce ezúttal váratlanul szépen lep meg egy rövidebb basszusszólóval, és megerősíti, hogy nagyon jó választás volt. A „The Dog-Ear Years” igazi prog folk rock csemege, remek szimfonikus billentyűtextúrákkal, sokféle ütőssel és szinte epikus refrénnel. A ritmusváltások kiszámíthatatlanok, számos összetett szakasz van benne etno elemekkel, miközben végig jelen van a dallamos összetevő. Az „A Gift Of Roses” szintén kiváló folk rock szám, jó dallammal a fuvolán és az akusztikus gitáron, valamint rendkívül ízléses szólamokkal Giddings harmonikáján. Közben szándékosan, időnként áttör a felerősített elektromos gitár. Itt rövid időre még fel is éled az a folk rockos varázs, amely a korábbi mesterművekre, a „Songs From The Wood” (1977) és a „Heavy Horses” (1978) albumra volt jellemző. Remek lezárása az albumnak.
De tényleg a lezárás ez? Hosszabb szünet után, amikor már úgy tűnik, hogy vége az albumnak, hirtelen megszólal Ian hangja, aki mint valami rendkívül ügyes és ravasz üzletember, először megköszöni a hallgatónak az album megvásárlását, aztán rögtön a tárgyra tér, és reklámot csinál harmadik, akkor még készülő szólóalbumának, a „Secret Language Of Birds” (2000) címadó dalának. Kiváló, akusztikus irányú folk rock szám, amely minden Tull-rajongó figyelmét megérdemli, és felveheti a versenyt bármivel, ami a „J-Tull Dot Com” szabályos részén található. Az említett Ian-album egyébként kiváló, szerintem eddig a legjobb is tőle, ezért nagyon ajánlom a zenekar minden rajongójának, de az etno elemekkel dúsított eklektikus folk rock minden kedvelőjének is.
A „J-Tull Dot Com” az évek múltával szerintem sokkal jobb album, mint amilyennek megjelenéskor tűnt, amikor sok rajongót csalódás ért, mert azt várták, hogy a Jethro Tull a „Roots To Branches” után még egy lépcsőfokkal feljebb lép az innovatív prog folk rock megteremtésében (én magam is eltöltöttem jó pár időt, mire felfedeztem az album minden rejtett erényét). Bár nem éri el a keleti irányultságú elődje intenzitását és drámaiságát, szerintem ez is egy nagyon jó termék, amellyel megerősítették, hogy nem veszett el a felfedezés vágya, és még mindig képesek számos érdekes, még fel nem használt ötletet kínálni, miközben megőrzik azt a messziről felismerhető folk rockos komponensüket. Külön kiemelem, hogy a közös etno összetevő ellenére ez is egy teljesen más album. Figyelembe véve a 70-es évek vége óta átvészelt ingadozásokat és kísérletezéseket, azt mondhatom, hogy minden elismerésem, hogy még mindig ilyen jó zenét tudnak csinálni, még ha az album messze áll is a mesterműtől. Ha a Tullnak sikerül még valaha legalább olyan szolid albumot készítenie, mint a „J-Tull Dot Com” volt, az már egészen szép meglepetés lesz. Sajnos viszont Ian az utóbbi években inkább a szólókarrierjének, a chilipaprikának, a lazacoknak és a macskáknak szenteli magát, ahelyett, hogy végre kiadna egy új stúdióalbumot Jethro Tull néven. Néhány rajongó az évek során már meg is békélt azzal, hogy a szólókarrierje tulajdonképpen a Jethro Tull folytatása Martin Barre nélkül. A jövő megmutatja, hogy a „J-Tull Dot Com” tényleg az utolsó stúdióalbumuk volt-e.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, bambuszfuvola, akusztikus gitár, bouzouki
Martin Barre – elektromos gitár, akusztikus gitár
Jonathan Noyce – basszusgitár
Andy Giddings – Hammond-orgona, zongora, harmonika, billentyűk
Doane Perry – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Najma Akhtar – háttérvokál a 2. számon
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Spiral (3:53)
2. Dot Com (4:26)
3. Awol (5:21)
4. Nothing @ All (0:57)
5. Wicked Windows (4:43)
6. Hunt By Numbers (4:03)
7. Hot Mango Flush (3:52)
8. El Nino (4:43)
9. Black Mamba (4:59)
10. Mango Surprise (1:17)
11. Bends Like A Willow (4:54)
12. Far Alaska (4:08)
13. The Dog-Ear Years (3:35)
14. A Gift Of Roses (3:54)
Silence (0:59)
BONUS: The Secret Language Of Birds (4:37)
Az album hossza: 60:21
