Az interjú dátuma: 2007. október 5.
Neil Leyton egy szikrázó fiatalember, akinek az alapelve, hogy a saját küldetése szerint éljen. Prédikációjának első axiómája így szól: „Légy az, aki vagy, és ne engedd, hogy valaki más szabja meg az életed játékszabályait és az életed célját.” Szlovéniában idén már másodszor állt meg, de ezúttal megcsonkított felállásban, a Chris McDougall (basszusgitár), Tommie Riot (dob), Neil Leyton (ének, gitár) összetételű ütőtriként. A független kanadai punk rockerrel a híres kamniki underground mekka, a Kotolovnica felfrissítő helyiségeiben ültünk le beszélgetni, és közel háromnegyed órát szánt ránk egy kellemes csevegésre. Ahogy a mellékelt pillanatképek is mutatják, az interjú alatt egész végig a szlovén sört reklámoztuk, a piros (RockLine) és a zöld sakkbábuk (Neil Leyton trio) csatájának stílusában, voltak spontán párbeszédek, nevetés, kíváncsi kislányok, egyszóval igazi rock n’ roll hangulat. A piros és a zöld frontális ütközésével kezdtük…
RockLine: Cheers!
Neil: Cheers!
RockLine: Úgy látszik, beleszerettél Szlovéniába, idén már másodszor jártál nálunk?
Neil: Gyönyörű hely. Összesen ez már a negyedik látogatásom nálatok.
RockLine: Milyen benyomásaid vannak, amikor nálunk lépsz fel?
Neil: Mindig szuper. Szeretek itt játszani, a ti közönségetek előtt. Az emberek itt tudják értékelni a zenét. Tudnak hallgatni, tudják, mi a dal, és azonosulni tudnak a koncertjeink energiájával, beleesnek a hangulatba. Ez tetszik, nálatok az emberek még mindig megkülönböztetik a búzát a pelyvától. A világ más tájain gyakran az a helyzet, hogy az emberek azért jönnek el egy koncertre, mert valaki más azt mondta nekik, hogy menjenek, nem pedig azért, mert maguk akarnak, aztán a koncerten egyáltalán nem hallgatják a zenét. Nálatok viszont az emberek tényleg azért jönnek, hogy zenét hallgassanak, és ez jó.
RockLine: Hogy történt, hogy öt egymást követő koncertet adsz ebben a mi kis országunkban? Ez különleges jelenség, hogyan kerültél kapcsolatba a mini turné megvalósítása érdekében?
Neil: Már többször beszéltem Izakkal (Izak košir, a koncert szervezője, szerz. megj.), hogy szívesen csinálnék több koncertet egymás után Szlovéniában. Öt koncertet még soha nem adtunk egymás után. Legfeljebb hármat, plusz egy akusztikus koncertet.
RockLine: Ez sem kevés. Tehát a koncertek az egyik fő fegyvered a tömegek megvilágosítására?
Neil: Folyamatosan színpadon vagyok. E hónap végén hat akusztikus koncertet játszom Olaszországban, utána egy 14 napos turné következik Németországban és Hollandiában. Az eredeti elképzelés Szlovéniára az volt, hogy összesen három koncertet adunk, az idei október végén. Aztán felbukkant Dragan és a The Tide, ott volt Izak is, és azt javasolták, hogy csináljuk meg ezt a turnét a The Tide-dal együtt. Így alakult. A végén visszamegyek Londonba egy hétre, aztán Svédországba, hogy felvegyem Tommie-t (Tommie Riot a svéd The Ghosts dobosa, akik az utóbbi időben gyakran elkísérik Leytont a koncertjeire, szerz. megj.), és rögtön újra útnak indulok Olaszország felé.
RockLine: Nagyon izgalmas. Úgy látom, ilyen téren tényleg nem unatkozol…
Neil: Tényleg szeretek utazni, új országokat, új arcokat, új embereket megismerni. Emellett nagyon igyekszem tartani a kapcsolatot a koncerteket szervező ügynökségekkel, így biztosított, hogy az év folyamán folyamatosan színpadon legyek.
RockLine: Mi az alapvető művészi üzeneted? Mit szeretnél megmutatni és közel hozni az embereknek, a tömegeknek a zenéről alkotott felfogásod prizmáján át?
Neil: Szerintem több fontos üzenet is van. Rengeteg kisebb fontos dolog adódik össze a zenei víziómat adó alapképpé. Oké, ha részletesen elemzem, azzal dicsekedhetek, hogy az alapelvem, ahogy dolgozom, lehetővé teszi, hogy azt csináljam, amit csinálni akarok. Ezzel teljes kontrollom van a zenei ideológiám fölött. Azt tapasztalom, hogy manapság az emberek gyakran a hatalom ideológiáját választják. Sokan arra használják ezt a hatalmat, hogy kontrollálják a saját biztonságukat, a hatalom érzése biztonságot ad nekik. A hatalom így az életük alapvető céljává válik. De vannak mások is, akik igyekeznek becsületesek maradni önmagukhoz, akik önmagukat élik, nem játszanak szerepet, nem tettetnek, és nem válnak korruptá, romlottá. Nem hajolnak meg, és az alapvető rendeltetésük elve szerint élnek. Tehát nem számít, hogy utcaseprő vagy, orvos vagy művész, amíg őszinte vagy önmagadhoz, és hallgatsz a lelkiismeretedre. Az egyik fő üzenet, amit a fiataloknak meg kellene fogadniuk, hogy hallgassanak magukra, sokkal inkább ezt kellene követniük, mint a tanárokat, a szülőket vagy bárki mást, mondjuk a médiát is. De ez nem könnyű. Hogy az elved szerint élj. Ez rögös út, amit ki lehet kerülni nagy ívben, de akkor elveszíted magad, és valaki más irányítja a tetteidet.
RockLine: Az utolsó kiadványod, a „Bertrayal of Yourself” már vagy egy éves. Készülsz már az új album anyagával?
Neil: Igen. Az album félig már kész. Ami az érkező kiadvánnyal kapcsolatban történt, hogy a hivatalos weboldalon felajánlottuk a rajongóinknak, hogy aktív támogatóivá válhatnak az új lemez létrejöttének és megjelenésének. Ez azt jelenti, hogy az egészet kiadó nélkül is meg tudjuk csinálni. Egyfajta előfizetői csomagot kínáltunk a rajongóinknak, és ha az oldalunkon keresztül megrendelik az albumot, nevetségesen alacsony áron az új album mellett megkapják a nyers demófelvételek változatait, egy koncert-DVD-t, egy koncert-CD-t, továbbá külön anyagot az új lemez dalszövegeinek eredeti kéziratairól, az albumban rejlő koncepció részletes magyarázatát, a dalok eredeti akkordjait… Nekünk így az jut, hogy ezzel fedezzük a felvétel, a koncertek, a demófelvételek és a videofelvételek költségeit. Szóval az album idén decemberben lesz kész. A nyers mixek már megvannak, a felvétel Svédországban zajlik, úgy számolok, hogy az album a jövő tavasszal jelenik meg.
RockLine: Ez őrülten jó ötlet. Vagyis a teljes menedzsment-politikádat teljesen függetlenül, önállóan viszed!
Neil: Aha. Az a fontos, hogy ne veszítsd el a kontrollt a szerzői jogaid és az eredeti szerzői anyagod fölött, ami a hivatalos kiadványokon van, vagyis a kontrollt a munkád, a művészeted felett. Szerintem a művészeknek ma a kiadókat inkább a lemezek terjesztésében nyújtott segítségként kellene használniuk a zeneiparban. Még ha sok pénzt is ajánlanak, hogy olyan lemezt csináljak, amilyet ők akarnak, a kiadók, engem ez nem érdekel. Rengeteg szomorú történet van nagyon tehetséges fiatal zenekarok végéről, akik elmerültek, vagyis alkotói értelemben elvesztették a saját identitásukat azzal, hogy nagy kiadókkal szerződtek. Én egy hűséges, őszinte rajongótáborra építek, ezért maradok a kis klubokban való fellépésnél, ami maroknyi embernek szól, de tudod, hogy ők nem hagynak cserben. Ez szórakoztató. És nincs szükségem hatalomra, nincs szükségem nagy névre. A dolgok igazán kellemesek, ha kontrollod van a tevékenységed fölött. Mert megtörténik, hogy amikor elveszíted ezt a kontrollt, függővé válsz valamitől, amit valaki más kínál neked, ráutalódsz, attól függsz, és így alávetted magad valaki másnak, aki megszabja, hogyan fejlődj, hogyan fejezd ki magad művészként…
RockLine: Neil, mondd el, mik a gyökereid?
Neil: Zenei értelemben gondolod?
RockLine: Igen.
Neil: Lisszabonban születtem, és gyerekként az anyám lemezgyűjteménye mellett nőttem fel. Aztán költözés következett Kanadába. Pacifista lettem… Nos, a zene iránti érdeklődésemet először Elvis Presley keltette fel, és az első lemez, amit a saját pénzemből vettem, a Ziggy Stardust And The Spiders Form Mars volt, David Bowie-tól. Ez a nyolcvanas évek második felében volt. Akkoriban a rádióban olyan zenét játszottak, ami nem nagyon tetszett. Én a zeneszeretetemmel mindig a hetvenes években voltam. Rolling Stones, David Bowie, T.Rex, semmi mást, a nyolcvanas évekből semmit nem szerettem, egészen addig, amíg a Guns N’ Roses ki nem adta az első albumát. És a velük készült interjúk olvasásából, Izzy Stradlin szavaiból tanultam meg, tudod, nálam inkább a könyvtári módon való megjegyzés működik, így ismertem meg a Hanoi Rocksot, a New York Dollsot, stb… Vagyis a kedvenc zenészeim interjúinak olvasásából. Igen, alapvetően a retro zenén nőttem fel. A kilencvenes években elég sok brit popot hallgattam, mint a Suede, a Manic Street Preachers… Egyébként mindig is vonzódtam a régebbi zenekarokhoz, mint az MC5, Iggy Pop, a The Stooges, ez nemcsak akkor érződik, ha a zenémet hallgatod, hanem a koncerteken is, a színpadi előadásban…
RockLine: Neked ez tehát nagyon természetes, hogy kanadaiként az európai zenei üzleti kapcsolatokra célzol. Jelenleg már egy ideje aktívan és sikeresen dolgozol együtt a dán The Ghosts zenekarral és hasonlókkal…
Neil: Valójában a The Ghosts svéd
RockLine: Jaj, bocsáss meg…
Neil: Semmi baj. Stockholmban egyszer egy The Mission-koncerten beszélgettem egy lánnyal, aki szentül állította, hogy Koppenhága Svédország fővárosa. Egyébként igaz is. Sokkal inkább otthon érzem magam Európában, mint bárhol máshol. Kanadában a nagy kiadók uralják a piacot, nagyon nehéz egy független zenekarnak (indie rock zenekarnak, szerz. megj.) betörnie Kanadában, miközben Európában a piac még mindig sokkal nyitottabb a különféle zenei kihívásokra, bár ez Európán belül is országról országra más. De általánosságban Európában van esély a független zenekarok áttörésére, ami Kanadában nem lehetséges. Olyan értelmű áttörésre, hogy te szabod meg a játékszabályokat.
RockLine: Tehát soha nem csábít el egy gazdag szerződéses ajánlat. Szerény maradsz, annyit keresel, hogy megélj, és ennyi?
Neil: Igen. Ahogy mondtam. A trükk az, hogy azt csináld, amit csinálni akarsz. Egyébként mellesleg Londonban az adók csillagászatiak, úgyhogy a pénzről inkább ne beszéljünk…. Ugyanakkor a zeneipar például befektet filmhez vagy tévéműsorhoz készülő dalok felvételébe, ami annyi pénzt hozna, hogy egy évre ki lehetne fizetni a londoni megélhetést, de ezt elutasítom. Ez őrültség. Hová kerül ennyi pénz, miközben a világ más részein az emberek éhen halnak.
RockLine: Zenészként merre fejlődsz tovább, van még valami, amit szeretnél elérni, de még nem sikerült?
Neil: Heh, az az érzésem, hogy még csak most kezdtem a karrierem. 10 éve vagyok a zenei üzletben. Az első öt évet Kanadában töltöttem egy zenekarban. A helyi körökben ismertek voltunk. De amikor a történetünk véget ért, és elkezdtem a szólókarriert, az számomra egy teljesen új kezdetet jelentett. Szeretnék folyamatosan turnén lenni, amennyit csak lehet, élőben játszani, befejezni az új lemezt, az új rock n’ roll lemezt, emellett segítek más előadók albumainak producerkedésében, tervezem Lee Hazlewood akusztikus feldolgozásainak kiadását… Ez ilyen, inkább a saját örömömre. De általában minél többet szeretnék fellépni, turnén maradni.
RockLine: Elégedett vagy ezzel a két társaddal, akik most itt ülnek melletted?
Neil: Nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok.
RockLine: Ugyanis az egész beszélgetésünk alatt teljesen csendben vannak. Egyáltalán nem akarnak megszólalni?
Neil: Tudod, ha őszinte vagyok, valahogy megáldottnak érzem magam, nem vallásos értelemben, hogy is mondjam…boldognak, hogy önálló zenei előadóként Kanadából kapcsolatba kerültem Chrisszel és Tommie-val is, megtartottam ezt a kapcsolatot, és hogy ilyen módon dolgozom együtt a többi sráccal is, akik folyamatosan elkísérnek a koncertekre. Tommie, aki Svédországban a The Ghosts zenekarban játszik –, és Chris is, aki a londoni White Russians tagja, kiforrott zenészek. És úgy hozta a sors, hogy ezek a srácok velem csavarognak a turnékon. Megtisztelő, ugyanakkor néha fel sem tudom fogni az egészet, hogy ilyen szerencsés körülmények összejátszása jutott nekem. Valójában ők is itt akarnak lenni, most, élvezik a munkát, minden szuperül megy köztünk.
Chris: Neil kellemes ember. Nem úgy döntöttem el, hogy elmegyek vele turnéra, hogy na jó, valaki turnézik, megyek vele, hogy színesebbé tegyem az életem, stb… hanem azért, mert tényleg szeretem a zenét, amit Neil ír. Én is boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek, hogy élőben játszhatom Neil dalait.
Neil: Ez alig Chris negyedik fellépése velünk. Ez a mostani turné egyben az első a karrierünkben, amit triként csinálunk. A The Ghosts-szal általában hatan vagy négyen vagyunk együtt a színpadon. Először vagyunk trió, és kicsit remegni kezd az ujjam, ha arra gondolok, hogy a koncert előtt újra gitárt kell majd a kezembe vennem, mert általában én csak éneklek. Ez most számomra megint nagy kihívás.
RockLine: Mit várhatunk Neil Leytontól a mai fellépésen?
Neil:Elsősorban spontaneitást és teljesen más hangzású kifejezésmódot, mint a stúdióanyag, ami az albumokon van. A színpadon általában mindig történik valami előre nem látható, ami így is van jól, mert az egész így fordul a maga útjára. Éles és őszinte kommunikációról van szó egymás közt, ahol ötletileg állandóan egymásból táplálkozunk.
RockLine: Mennyiben különbözik a régi kontinens közönsége az amerikaitól?
Neil: Nagyon. Szívesen játszom Európában, mert az emberek itt nyitottak a különféle zenei műfajokra, míg Amerika ebben a tekintetben sajnos túlságosan korlátozott. Európában az emberek nem foglalkoznak az egész médiacirkusszal, ami egyre inkább minden előadó elengedhetetlen kísérőjének tűnik, mert az emberek elsősorban a jó zenét értékelik. És főleg a szívükkel hallgatják!
RockLine: Az év hátralévő része tehát európai módra még nagyon forró lesz?
Neil:Biztosan! Vár ránk Olaszország, Németország, Hollandia, sőt egy rövid megálló Stockholmban, novemberben pedig még egy látogatás Varaždinban, Horvátországban. Karácsonyig az új lemez producerkedésén dolgozunk, ami azt jelenti, hogy valamikor a jövő év elején jelenik meg. Aztán gyorsan jöhet még egy világturné (nevet)!
RockLine: Még egy utolsó üzenet a RockLine olvasóinak?
Neil:Vigyázzatok az amerikanizációval. Ma gyorsan benéztem az egyik ljubljanai városszéli bevásárlóközpontotokba, ahol a nagytőkés korporációk áradatának látványa sajnos erősen emlékeztetett a nyugati helyzetre.
Tommie: Svédországban sajnos nem sokkal jobb a helyzet!
Neil:Emberek, legyetek azok, akik vagytok, ne hagyjátok, hogy vezessenek titeket.
Képgaléria
