Neil Leyton kísértetei a Kotlovnicában!
Helyszín: Kamnik, MC Kotlovnica
A koncert dátuma: 2007. október 6.
Látogatók száma: 40
Jegyár: ingyenes belépés
Abban a vágyban, hogy részesei lehessünk az újjáéledt szlovén rockszíntér legfrissebb győzelmeinek, egy szemtelenül esős szombat délutánon ezúttal Kamnikba vezetett az utunk, pontosabban a Kotlovnicába, ahol a Soul Out turné keretében az alpesi hard rock nagy reménysége, a The Tide mellett egy kedves bácsi várt ránk Neil Leyton néven. Ő az Alpok napos oldalán már alaposan otthonosan mozog, hiszen ez már a negyedik szlovéniai látogatása volt, és hisszük, hogy nem az utolsó. Neil a szlovén közönség hagyományosan visszafogott reakcióival való leszámolásba a rock & roll saját, egyedi értelmezésével vetette bele magát lelkesen – és persze győzött!
The Tide
A kranji rockerek, a The Tide, akik jelenleg debütáló albumuk, a Love & Trust népszerűsítésével vannak elfoglalva, azon zenekarok közé tartoznak, amelyeknek a szlovén rockkultúra-értelmezés szürke hétköznapjaiból kitörve nagy dobás sikerült. Irigylésre méltó teljesítmény, amelyet a srácok az állandó koncertezéssel érthető módon folyamatosan fejlesztenek tovább. A változatos saját anyag és a zsemlényi frissen sült album, amelyet még három videoklip is gazdagít, önmagában persze még nem hoz gondtalan álmot. A The Tide-nál az ember ugyanis egyszerűen nem szabadulhat az érzéstől, hogy az éles, kompromisszummentes zene álarca mögött többnyire csak a már látottak újrahasznosításáról van szó. Bár a srácok kifejezetten kompakt kollektívaként mutatkoztak be, mindenütt fel lehetett fedezni a kiszámíthatóság idegesítő jeleit, amelyek csendben elárulják az iménti állítást, és egy ilyen ambiciózus zenekarnál, mint a The Tide, teljesen szükségtelenül mutogatják kisvárosi gyökereiket. Ezek, főleg Tomaž álmodozón fejetlen, Jim Morrison-stílusú ugrálása mellett, gyorsan megmutatják valódi arcukat. Az ő kisimított imázsa ugyanis minden, csak nem egy vitatott frontember képe, aminek kiadja magát. Ráadásul az előadása messze áll az intim, intellektuális prédikálástól, amely egy meggyőzőbb, élesen felturbózott rockkommunikációt érdemelne. És bár a The Tide első látásra kifejezetten nonkonformista külsejével igyekszik minél jobban elhatárolódni a mindenütt jelen lévő, éppen divatos szlovénkodó zagyvaságtól, az ilyen és hasonló stiláris megoldások újra meg újra pont ennek ölébe térítik vissza őket. A Stay Out Of My Place-t és talán a Your River Wild-ot leszámítva ennek megfelelően kevés volt itt az izgalmas pillanat. Sajnos a srácok, legalábbis amíg ilyen ötlettelen felállásokhoz ragaszkodnak, a látványosan kidolgozott fellépés ellenére is nyugodtan feladhatják a külföld megrohamozásának minden esetleges tervét már a rajtnál. Fiúk, legközelebb több szerencsét!
Neil Leyton
Az ötlettelen, hamis színpadi ugrálás tökéletes ellentéte a Neil Leyton nevű srác, a Lisszabonban született, egyébként kanadai gyökerű fiatalember, aki erősen hangsúlyozott dinamikaérzékkel barátságosan elsimította az előző vitákat a képmutató és idegesítően fennhéjázó pózolás mentén. Neil kifejezetten new age-es külseje ellenére nagyon egyszerű ember, akinek őszinte produkciója nem is érkezhetett volna jobbkor. Egy szórakoztató duóval, egy skót–svéd „mansonos kecskeszakállas” párossal az oldalán Leyton úr a nem egészen fél százra rúgó, eltompult harcost mintegy két órán át vezette el az antiglobalista (a forradalmi leninista itt mégiscsak túl erős kifejezés lenne) zenei agitálás világába, amely lelkes, több műfajt átölelő és egyben megdöbbentően meggyőző együttélésben bővelkedett, Neil bácsi pedig ráadásnak megfejelte egy csipetnyi mindig jólesően őszinte, régi jó rock & rollal. Ennek faragatlan hozzáállása első pillantásra teljesen összeegyeztethetetlennek tűnik a fiatalember pubertáskori, emo ihlette külsejével, de nyilvánvaló, hogy az ifjú úr megtanulta a nehezen kiharcolt múltbeli csaták leckéit, és most egy tipikus kamasz lendületével szégyentelenül merít a rock gazdag kincsestárából. Neil meggyőző „mesélős” dalaiban, a Blacklightban, a Bring On The Endben és főleg a Firesben megtaláljuk a rock elemeit éppúgy, mint a punk kiszámíthatatlan nyersességét, és nem hiányoznak a kifejezetten ambient fogások sem Bowie mintájára, amelyek azonban a lenyűgözőség terén, főként a túlzott kiszámíthatóság miatt, mégis mérföldekre állnak az ő zsenialitásától. Az ilyen és hasonló „hiányosságokat” Neilnek semmiképp sem lehet felróni, főleg a rendkívül szívből jövő fellépés miatt, amellyel a közönség langyos, mondjuk úgy, szemérmes reakciója mellett, mint Dávid Góliát ellen, a modern világ romlottságával vívott nyílt küzdelemben egyre magányosabb maradt. A srác teljes szívével elkötelezett a tudatlan hallgatóság felvilágosítása iránt, aminek végül is számítania kell valamit, nem igaz?
Neil Leyton szetlistje:
1. White House
2. System
3. Slowdance
4. Fires
5. When A Ghost
6. Blacklight
7. Ingrid
8. Alluvium
9. Bring On The End
10. Hyper
12. Melancholy
13. Twilight
14. Automatically
15. All Or Nothing
Szöveg: Daniel Pavlica
Fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria











