Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 47:34
Értékelés: 5/5
Az „In Camera” a negyedik szólóalbuma volt Peter Hammillnek, a zseniális énekesnek, zeneszerzőnek és írónak, aki elsősorban a legendás progresszív rockzenekar, a Van Der Graaf Generator frontembereként szerzett hírnevet. Az album abban az időszakban született, amikor Hammill két évre „szögre akasztotta” a Van Der Graaf Generatort, és szólókarrierje egy sor kiváló lemezzel igazán kivirágzott. A hangzásbeli tökéletesség és a remek produkció mellett, amelyről szokás szerint maga Hammill gondoskodott, és amely egyértelműen megelőzte a korát, valahogy nehéz elhinni, hogy az album a lehető legegyszerűbb stúdiófelszereléssel készült.
Az összes billentyűs hangszeren – élükön a mellotronnal, a harmóniummal, az ARP 2600 szintetizátorral és a zongorával – Hammill maga játszott. Ugyanez igaz az összes gitár- és basszusgitárszólamra is. Éppen ekkoriban kezdte csiszolni gitártechnikáját, és az akousztikus gitár mellett aktívabban az elektromos gitárt is a kezébe vette. Két számban régi cimborája, a Van Der Graaf Generator hosszú ideje dobosa, Guy Evans csatlakozott hozzá, a több mint 17 perces, epikus záródarabban pedig két régi barátja és munkatársa segített ütőhangszereken: a Van Der Graaf Generator eredeti dobosa, Chris Judge Smith (aki nem sokkal Evans érkezése után távozott a zenekarból, még az első album 1969-es megjelenése előtt), valamint a borítókat festő grafikus, Paul Whitehead, aki a VDGG és a Genesis néhány leghíresebb lemezborítóját illusztrálta.
Az album hangulata – ebből a szempontból nem ér meglepetés – rendkívül sötét, gótikus és posztapokaliptikus, olykor kifejezetten klausztrofób, vagyis Hammill a legismertebb és legsikerültebb arcát mutatja, ami azt jelenti, hogy stílusában nem áll messze attól, amit általában a Van Der Graaf Generatorral alkotott. A szövegek ennek megfelelően posztapokaliptikusak, bőven akad bennük maró társadalmi szatíra, komor látomás és okos metafora, no meg a tipikus hammilli költészet mindig szívesen látott többi összetevője, amellyel a progresszív rock egyik legmegbízhatóbb szövegkovácsának hírnevét kivívta.
A viszonylag nyugodt nyitány, a „Ferret and Featherbird”, amelyben Hammill szép akousztikus gitár- és zongoraaranzsmánokkal az egyik könnyedebb, melankolikusabb arcát mutatja, kissé megtévesztő, hiszen az album számról számra egyre sötétebb, mintha fokozatosan közeledne Dante poklának záró köréhez. A titokzatos és kissé fenyegető „(No More) the Sub Mariner”, amely az ifjonti fantáziák végleges végéről szól, címében pedig a Marvel ismert szuperhősére, Namor hercegre utal, kíméletlenül átbillenti az album hangulatát a sötét vizekre. Hammill éneke ezúttal borzongató és dühös, miközben az ARP 2600 szintetizátor ötletes kísérete tovább mélyíti a klausztrofób atmoszférát.
A lendületes, energikus „Tapeworm” remek alkalom arra, hogy a posztapokalipszis doktora ütős gitárfrázisokkal megmutassa, milyen trükköket tanult meg az elektromos gitáron. Evans könyörtelen dobkrosséi némi VDGG-bájt adnak ehhez a kiváló számhoz, az operettes énekharmóniák pedig már-már Queenesen hatnak. Az albumot átjáró komor hangulat egy pillanatra elveszti szárnyalását a szép balladával, az „Again”-nel, amelyben Hammill nyugodt énekkel és megható akousztikus gitárdallammal az egyik legjobb vallomásos szerzeményét hozza létre. Az ellenpontként érkező, a széthullott, dekadens civilizáció romjainak mélységébe visszatérő, fenomenális „Faint-Heart and the Sermon” ismét fejbe vágja a hallgatót, miközben fokozatosan építi és fokozza a feszült hangulatot. Különösen a mellotronon megszólaló gótikus aranzsmánokkal és a mindig kiváló énekével villog, amellyel gyorsabban vált érzelmi állapotot, mint a kaméleon színt. A záró részben igazi epikus, grandiózus hangulatot teremt, amilyen a legtöbb VDGG-alkotásra jellemző. A „The Comet, The Course, The Tail” apokaliptikus, nostradamusi látomása mindazt tartalmazza, ami Hammillből a brit zenei látnokok egyik legmegrendítőbbjét csinálta. A gótikus-melankolikus akousztikus gitáraranzsmánokhoz elképesztően változatos éneklés és egy olyan szöveg társul, amelyben gyakorlatilag ott áll a modern civilizáció halálos ítélete, ahogyan ismerjük.
Az album csúcspontja kétség kívül a kétrészes démoni szvit, a „Gog” és „Magog”, amelyet Hammill élőben is többször előadott a VDGG-vel. A két részt általában a több mint 17 perces pokoli eposszá, a „Gog Magog (In Bromine Chambers)”-ré vonják össze, amely bizonyosan a rocktörténet egyik legborzongatóbb szerzeménye. A démoni hangulat intenzitásában könnyedén felveszi a versenyt a King Crimson „ördögidézésével”, a „Devil’s Triangle (prvotno Mars)” című darabbal. Gog és Magog egyébként bibliai mitológiai alakok, akiket leggyakrabban pokoli démonokként ábrázolnak. A pokoli zúgókon át vezető epikus utazás tízszeresen démoni és klausztrofób, és határozottan nem gyenge szívűeknek és törékeny lelkűeknek való. Hammill énekteljesítménye még az ő szokásaihoz mérten is hihetetlenül brutális és tébolyult. Számos avantgárd szintetizátoreffektus, különösen a stílusában szinte teljesen musique concrete-re hangolt második részben, a „Magog”-ban, tárja szélesre a kaput a Dante-féle pokol utolsó köre előtt, ahol a démonok ura trónol. Ő bizonyára szívesen kinevezné Hammillt és VDGG-s cimboráit udvari zenészeinek.
Az „In Camera” Hammill egyik legsötétebb, és éppen ezért legjobb szólóalbuma, olyan pokoli hangulattal, amely mellett a parázson járás gyerekjátéknak tűnik. A legtöbb szám kompozíciós stílusa és természete, valamint gitártechnikájának fejlődése – főleg az elektromos gitárjátékban – bizonyosan a fő okok közé tartozott, amelyek 1975-ben a Van Der Graaf Generator újjáalakulásához vezettek. A nagy munkamániás és kaméleon azonban közben már a következő szólóalbum terveit kovácsolta, amelyen érezhetően stílust vált, és ezzel többek között a punkgeneráció szívét is meghódítja.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, basszusgitár, zongora, harmónium, ARP 2600 szintetizátor, mellotron
Guy Evans – dob a 3. és 7. számon
Chris Judge Smith – ütőhangszerek, vokál a 8. számon
Paul Whitehead – ütőhangszerek a 8. számon
Produkció
Peter Hammill
Számlista
1. Ferret and Featherbird
2. (No More) the Sub-mariner
3. Tapeworm
4. Again
5. Faint-Heart and the Sermon
6. The Comet, the Course, the Tail
7. Gog
8. Magog (in Bromine Chambers)
A 7. és a 8. számot általában egyetlen darabként játsszák
