Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 44:13
Értékelés: 4.5/5
A legendás brit hard rock óriások, a Deep Purple nyolc évig tartó szétesés után tértek vissza a színpadra tizenegyedik stúdióalbumukkal, a »Perfect Strangers«-szel, amelyen ismét összeállt a legkedveltebb és legsikeresebb felállásuk, amelyet a rajongók általában MK II-nek hívnak. Ian Gillan a Black Sabbathtól érkezett, Ritchie Blackmore gitáros és Roger Glover basszusgitáros a Rainbow-ból, Jon Lord billentyűs a Whitesnake-ből, Ian Paice dobos pedig a kultikus gitáros, Gary Moore kísérőzenekarából. Miközben Gillan még ma is csúfolódik a Black Sabbathnál töltött rövid kitérőjén, Blackmore és Glover, miután a Rainbow AOR-os változatával nem sikerült meghódítaniuk az amerikai piacot, szintén alig várták, hogy segíthessenek újjáéleszteni azt a zenekart, amely világhírre juttatta őket. Lord is csendben egyre elégedetlenebb volt a helyzetével a Whitesnake-ben, ahol a hajdani Purple-énekes, David Coverdale – aki albumról albumra nárcisztikusabbá vált – irányítása alatt egyre inkább periférikus szerepet játszott. Paice, aki a Gary Moore-ral töltött hároméves időszak előtt szintén kipróbálta magát egy rövid ideig a Whitesnake-ben, Lord mellett amúgy is mindig a Deep Purple legelkötelezettebb tagja volt.
A Deep Purple legkedveltebb felállásának újraegyesülése, valamint a döntés, hogy új albumot vesznek fel és hatalmas koncertturnéra indulnak, kétségkívül 1984 legfontosabb rockeseménye volt. Az album címe és a rajta szereplő kulcsdal nem is lehetett volna találóbb, hiszen a legendás Mark II tagjai – akik a Deep Purple szétesése után is többnyire kapcsolatban maradtak egymással – utoljára 1973-ban dolgoztak együtt, amikor megjelent a »Who Do We Think We Are«, így valóban teljesen idegenekké váltak, főleg Blackmore és Gillan viszonylatában, akiknek azért valahogy sikerült (egyelőre) elásniuk a csatabárdot.
A »Perfect Strangers« lemezen, amelyet a nyolcvanas évek klasszikus AOR-produkciója jellemez, ismét felébresztették a diadalmas hard rock receptjüket, amelyet Gillan melodramatikus, sikoltozó vokáljának, Blackmore mindig újító gitárvarázslatainak, Lord zizegő orgonaművészetének, Glover dallamos basszusvonalainak és Paice zúzós dobszerelésének szemtelenül hatásos kombinációja jellemzett. Főleg Lord – mint mindig, most is kiváló – Hammond-orgonajátéka idézte fel a szintetizátoros steril hangzás nyolcvanas évekbeli diadalmenetének közepette egy romantikus, már-már elfeledett korszak emlékét, lehetővé téve a sikeres hangzásbeli átmenetet, és hidat építve a régi és az új rajongók között.
Blackmore és Glover a Rainbow-ból néhány dallamos rockos hatást is magukkal hozott, amelyek különösen egyes refrénekben érződtek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a »Perfect Strangers« ilyen sikeres visszatérés lett, hiszen a „régi szép idők” hard rock romantikájának és a nyolcvanas évek frissítő produkciós lendületének keveréke volt egy csipetnyi AOR-bájjal. Közben az egyes szerzeményekből nem hiányoztak a technikailag magasan jegyzett hangszeres jamek sem, amelyek mindig is a védjegyeik közé tartoztak.
A »Perfect Strangers« az elejétől a végéig energikus, keményrockos hullámvasút dallamos ízesítéssel, rajta két máig rendkívül népszerű Purple-klasszikussal. Az első a nyitó csemege, a »Knocking At Your Back Door«, amely drámai orgonabevezetőt és gyilkos gitárriffet tartalmaz, miközben Gillan magasra nyújtható hangjával egy klasszikus szerelmes történetet mesélve rögtön megadja a kellő romantikus bájt. A nyers gitárszólamokkal és a megalkuvást nem ismerő dobfutamokkal együtt fokozódó energikus hangulat csúcspontja a hatalmas, dallamos, AOR-alapú refrén, amelyben szépen olvadnak egymásba a többszólamú harmóniák. Blackmore virgoncan szárnyaló gitárimprovizációja a középrészben elmélyíti az általános drámát, Gillan pedig másodpercről másodpercre bizonyítja, hogy egy cseppet sem vesztett kivételes énekbeli mélységéből és romantikus pátoszából. Lord zizegő Hammond-orgonarétegei pedig sikeresen teremtik meg az otthonosság hatását, és azt üzenik: a jó öreg Deep Purple újra itt van.
A pacifista hangvételű »Under The Gun«, amely egy magányos katonáról szól az értelmetlen háborús téboly kellős közepén, igazi hard rock bomba, Gillan végsőkig felpörgetett énekével, Blackmore erőteljes gitárriffjével és Lord orgonájának masszív futamaival, ahol a drámai hangulat a rétegzett dobátvezetések támogatásával az elszánt refrénnel együtt fokozódik. Ritchie záró gitárimprovizációi ismét igazi balzsamot jelentenek a fekete ruhás mester határtalan virtuozitásának minden tisztelőjének. A »Nobody’s Home« egy ötletes szintetizátor-improvizációval nyit, amely utat nyit a csípős gitárfrázisnak és a Hammond-orgona masszív rétegeinek. Gillan ismét kiváló a családi vonatkozású érzelmi dráma felépítésében. Lord csibészes Hammond-szólója az irgalmatlan dobátvezetések társaságában szépen feldobja az ütős hangulatot, míg Blackmore egy újabb remek szólóval gondoskodik a sikeres lezárásról.
A »Mean Streak«-ben Gillan több mint sikeresen – ahogy azt nagyon jól tudja – egy romantikus kis részeg szerepébe bújik, akinek az első arra járó nő összezavarta a fejét, mert egy kicsit megrázta a fenekét és a csípőjét, miközben szenvedélyes gitárfrázisok, az orgona zizegő rétege és dallamosan fűszerezett ritmikai kombinatorika támogatja. Az album csúcspontját viszont a címadó klasszikus, vagyis a »Perfect Strangers« jelenti, ahol Blackmore hatalmas gitárfrázisának és pentatonikus skáláinak szárnyán a Deep Purple hiteles keleti hangulatot teremt, amely főmotívumával nagyon emlékeztet a Rainbow-klasszikus »Stargazer«-re, és ezzel a Led Zeppelin örökzöldjére, a »Kashmir«-ra is. A misztikus hangulatot Gillan titokzatos színezetű vokálja kezdi felépíteni, miközben a basszusvonalak a dinamikus dobkíséret mellett idővel kifejezésre juttatják a pentatonikus ritmikai árnyalatokat. A Hammond-orgonák rétegei pedig a hatalmas gitárfrázissal és Gillan sikoltozó vokális variációival együtt megteremtik a híres, keleties motívumot, amelynél a zenei gourmand-ok még ma is átélhetik az ambient nirvánát. Az önéletrajzi szöveg régi ismerősök találkozásáról szól, akik hosszú évek után újra összejöttek, és rájöttek, hogy a régi lélek, amely valaha összekötötte őket, még mindig itt van.
Az »A Gypsy’s Kiss« jóval kevésbé ismert szerzemény az elődjénél, mégis igen érdekes és összetett, mindenekelőtt pedig temperamentumos hard rock szám, amely hiperaktív természetével és felgyorsított tempójával a hallgatót pillanatok alatt beszippantja egy romantikus történetbe a rockos életstílusról, amelyhez a cigány csók metaforáját használták. Ritchie újító gitárfrázisai ismét ideális összhangban vannak Lord masszív orgonatextúráival, miközben Paice és Glover buzgón gondoskodik a hangsúlyos ritmikai rétegzettségről. Blackmore klasszicizáló gitárvariációja hamarosan epikus párbajba bonyolódik Lord gasztronomikus orgonaszólójával. A kiváló power ballada, a »Wasted Sunsets« Gillan fenomenális, szívszorító énekteljesítményének és Blackmore klasszicizáló gitárművészetének szárnyán markáns melankolikus hangulatot áraszt, amelyből nem hiányzik a „régi szép idők” iránti nosztalgia. Lord a háttérben szorgalmasan terít le hatalmas orgonafüggönyöket, amelyekkel elmélyíti az általános melodrámát.
A szokatlan hard rock szám, a »Hungry Daze« érdekes ritmikai variációival és egy újabb csibészes Blackmore-féle központi gitárfrázissal, amely ismét keleties beütést tartalmaz, kiváló kontrasztot nyújt, és megerősíti, hogy a Deep Purple ismét jól megolajozott hard rock gépezet. Gillan ismét brillírozik utolérhetetlen, recsegő énekbeli bravúrjaival, Blackmore pedig egyszerűen megállíthatatlan az intelligens gitárriffek és az összetett szólóvariációk megalkotásában. Lord eközben a szintetizátortextúrák beoltásával a hagyományos orgonapalettába bizonyítja, hogy a Hammond-orgona iránti örök szerelme ellenére mindig nyitott volt az innovatív billentyűs technológiával való kísérletezésre. A záró dráma, a »Not Responsible« sötét hangulattal telített a nyers gitárfrázisnak, a temperamentumos basszusvonalaknak és Gillan feldühödött melodramatikus énekének köszönhetően. A legendás társulat ezúttal is sikeresen demonstrálja rendkívüli érzékét a hatalmas, gyorsan megjegyezhető főmotívumok építéséhez, valamint vonzódását a technikailag tökéletes hangszeres variációk gyúrásához, amelyek Blackmore csibészes gitárszólójában érik el a csúcspontjukat.
A »Perfect Strangers« a már leírt hard rock legendák diadalmas visszatérése volt, akik a nyolcvanas évek gyökeresen megváltozott technológiai és produkciós közegében is tökéletesen megtalálták a helyüket, és a legtöbb rajongó szerint a legnagyobb becsben tartott Deep Purple-felállás egyik legerősebb teljesítményét hozták össze. Az album egészében rendkívül következetes, egyetlen gyenge pillanat nélkül, pedig mindössze két szerzeményét lehet hiteles Purple-klasszikusnak nevezni (mindkettőt máig játsszák élőben). Az ikonikus kvintett visszatérése annyira sikeres volt, hogy a teltházas koncertturné során további időpontokat kellett beiktatniuk az amerikai stadionokban. 1985-ben az eladott koncertek száma és a jegyeladásból származó bevétel alapján szinte a legsikeresebb rockelőadók voltak. A koncertbevételek tekintetében előttük már csak – ki más – Bruce Springsteen állt.
Felállás
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Ian Paice – dobok
Produkció
Roger Glover és a Deep Purple
Számlista
1. Knocking at Your Back Door (7:09)
2. Under the Gun (4:40)
3. Nobody’s Home (4:01)
4. Mean Streak (4:26)
5. Perfect Strangers (5:31)
6. A Gypsy’s Kiss (5:14)
7. Wasted Sunsets (3:58)
8. Hungry Daze (5:01)
9. Not Responsible (4:53)
