Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 5/5
Ahogy azt a remek „Images At Twilight” borító is sejteti, a kanadai, szellemes art rock zenekar, a Saga második albumán a kibernetikus szöcskéknek, élükön az Einstein agyával felvértezett királynővel, végleg betelt a pohár. Így aztán az újabb világűrbeli invázió után nekiláttak ledönteni az emberi hiábavalóság minden, az égbe meredő emlékművét (figyeld meg a WTC két tornyának maradványait is). A Saga ezzel vizuálisan is megvalósította lírai-koncepcionális víziót, amelyet úgynevezett fejezetekbe öntött: ezek lenyűgöző sci-fi történetet alkottak, és megerősítették a zenekar hírnevét, amely mindig egy lépéssel megelőzte a korát. Így a Saga minden egyes új „fejezettel” gondoskodott róla, hogy a titokzatos saga folytatódjon, a hallgatók pedig minden új lemeznél izgatottan várták az Einstein agyáról szóló történet végkifejletét. Hogy mikor sikerül áttörniük a szélesebb közönség felé, az ennek az albumnak a megjelenésével már csak idő kérdése volt. A szimfonikus proggal való, a maga korában fejlettnek számító játékuk – különösen az elágazó moog szintetizátor-palettákkal, a hard rockos futamokkal és a pompával – az „Images At Twilight” lemezen az artisztikus érettség új szintjére jutott. Sikerült nekik valami olyasmi is, ami ma is rendkívül ritka: meghódították a progresszív rock és a pop rajongóinak szívét is, pedig első pillantásra ez a két műfaj teljesen kizárja egymást.
Első pillantásra nem is tűnik úgy, hogy az elsőlemezhez képest említésre méltó hangzásbeli különbséget vagy észrevehető fejlődést mutatnának. A Saga ugyanis az „Images At Twilight” lemezen is folytatja a szimfonikus hangszerelések és a hard rockos gitárfutamok szellemes összefonását egyszerű ritmusokkal, csak még egy jó adag pompát és dallamos színességet tettek hozzá, ami közvetve nagyobb kereskedelmi hozzáférhetőséghez vezet. Fontos előrelépés az első lemezhez képest a billentyűs hangszerelések még nagyobb jelenléte, amely az egyes dalokhoz további szellemességet ad – ebben egyébként már a születésük óta igazi bajnokok. Az eredeti billentyűs, Peter Rochon távozása után a moogos szimfonikus hangszerelések kidolgozásának mind rövid életű utódja, Greg Chadd, mind az énekes Michael Sadler és a basszusgitáros Jim Gilmour szentelte magát. Bár a gitáros Ian Crichton ezúttal sem spórol az élesre fent futamokkal és a szellemes szólókkal, gondosan ügyel rá, hogy ne nyomja el a terjedelmes szintetizátorhullámokat, amelyek a produkcióban gyakran előtérbe kerülnek. Így a Saga egy hajszállal kifinomultabb lett, és közvetve megnövelte a popos jelleget a zenéjében (főleg az album első felében), mégis továbbra is szívesen kísérletezett klasszicista hangszeres szakaszokkal. Ez a kisebb komplexitás és a több rövidebb „pop” dal bárkit elgondolkodtathat, hogy kreatív értelemben nem léptek-e hátra progresszív zenekarként. Csakhogy a komplexitás korántsem az egyetlen mércéje a jó és előremutató zenének, és ami az intelligens, egyedi dallamos art rock megalkotását illeti, a Saga az egyik legfényesebb gyöngyszemét hozta létre.
Az album ritmikailag kivételesen laza „It’s Time (Chapter III)” nyitja, amely egy valóságos lírai forradalmi felhívás, kiváló keveréke a pompának és a szellemességnek. A rétegzett szintis felvezetés és a nyugodt ritmus után Sadler energikus éneke csap le, amely hatalmas refrént teremt, színezetében valahol a közelgő apokalipszis skizoidsága és a megváltó kinyilatkoztatás között lebegve. Ian gitárfutamai a dal egész ideje alatt remekül összefonódnak a színes szintetizátorhullámokkal. A hosszabb hangszeres betétek ilyen kombinációja gondoskodik róla, hogy az album dalainak többsége sosem merül bele a hétköznapi, klisés pop rock/AOR vizeire a 70-es évek végéről vagy a 80-as évek elejéről. Az „It’s Time (Chapter III)” ma is klasszikus, és azon sztenderdek egyike, amelyek jelentősen hatottak a neo prog fejlődésére. A cinikus színezetű „See Them Smile” a zenekar egyik legszellemesebb, de egyben legjobb szerzeménye is. A ringatózó, funkys ritmust finoman fonják össze a billentyűk rétegeivel, a dalt pedig egy különös dimenzióba emeli a visszafogott refrén, amelyet szándékosan egy speciális effekten át énekelnek el. Ian gitárriffelését, amelyet a tremolókarral való lógatások támogatnak, Sadler gúnyos éneke szakítja meg, amely a lelkileg lezüllött, a végső katarzisra váró társadalom lírai képét rajzolja meg. A hirtelen végű dal után a semmivel sem kevésbé szórakoztató „Slow Motion” következik, amely szinte tökéletes pop rock: magas dallamosság, egyszerű refrén, szinte diszkóritmus és mindhárom elektronikus billentyű bőséges keverése jellemzi. Ez utóbbiakat a háttérben néhány minőségi gitárfutam támogatja. Szent egyszerűség, amelyet intelligens megközelítéssel sikerül nagyon bájos szerzeménnyé átöltöztetniük. A hard rockos riffelés, a pompás ének és a funkys ritmus az ultradallamos „You’re Not Alone” fő erényei, amely egy újabb alkotás, ami sikeresen lavírozik a progresszív rock, a pompa és a pop rock között. Ezt elsősorban a kivételes kiszámíthatatlanságnak köszönheti, amelyet az egyes hangszeres részek visznek bele (kiemelkedik a dob és a moog érdekes interakciója). A „You’re Not Alone” az évek során a koncertjeik állandó darabjává vált, mivel a második felében egy fokozódó szakaszt tartalmaz, amikor a fő refrén közben eljön az ideális pillanat, hogy a közönség is bekapcsolódjon. A „Take It Or Leave It” egy újabb ultradallamos csemege, amellyel a Saga könnyedén meghódítja a pompa rajongóinak szívét. Az ízléses refrén mellett érdekes szakaszt is tartalmaz, ahol a dolgok kicsit „bonyolultabbá válnak” gitárszólóval, piszkos riffeléssel és megvillanyozott szintihangokkal. Az „Images (Chapter I)” – amely Einstein csalódottságának lírai ábrázolása egy féktelen fegyverkezési versenybe süllyedt világ miatt – először vesz vissza kissé az album energikus tempójából. A melankolikus zongorás bevezetővel, amelyet szintik, akusztikus gitár és bánatos ének követ, először mutatják meg határozottabban szimfonikus progresszív gyökereiket. A nyugodt bevezetőt remek ambientes átmenet követi, ahol megszólalnak a szintik, és betör a gitárriff. Kétségkívül az album kísérletező csúcspontja. A remek, dallamosan ütős „Hot To Cold” szép példa a korai neo prog felépítésére, ahol a pop rock és a progresszív rock elemei még egyszer megütköznek az elsőségért. Az egyszerű felépítésű, dallamos refrénes dal érdekes gitárfutamokat és gazdag billentyűs textúrákat tartalmaz, amelyek folyamatosan táncolnak az egyszerű, de jól bejáratott ritmuson. Az album összes lehetséges slágere közül ezt választanám a rádiós játszás ideális jelöltjének. A záró „Mouse In A Maze” az album pompás csúcspontja, és talán a legérdekesebb darabja is. Félig skizoid, félig csipkelődő szerzemény kivételes, kissé komor hangulattal, amelynek lírai üzenetéről a hallgató teljesen ellentétes képeket alkothat: elképzelhet egy embert, aki nem menekülhet a sorsa elől, vagy egy laboratóriumi egeret, amint sikertelenül fut a labirintus végén lévő sajt után, miközben gonosz tudósok gúnyolódnak rajta. A komor futurisztikus hangulatot elsősorban a kihegyezett riffelés, a drámai ének és a szintetizátorok világűrhangjainak keveréke teremti meg. A cinikus burleszk árnyalatát a gúnyos énekű refrén és az elágazó ritmus adja, ahol az albumon először hallhatunk markánsabb átvezetéseket Negus dobostól. Eközben a szintiken fokozódó, drámaian erősödő ritmus valamilyen futurisztikus film zenéjét idézi.
Az „Images At Twilight” kicsi, de fontos lépés előre ennek az egyedi zenekarnak a zenei fejlődésében, amelynek sosem volt ambíciója, hogy beírja magát a szimfonikus prog rock nagy nevei közé, inkább kovácsolt magának egy saját kifejezésmódot, amely a progresszív rock és a pop legjobb ötleteiből merített. Bár nincsenek rajta kifejezett favoritok, minden dal a maga módján egyenrangú a többivel. Az album – akárcsak a legtöbb lemezük – aligha nynyűgözi le az elágazó ritmusokra és komplex szakaszokra rögeszmés progresszív puristákat, annál inkább minden zenei kajánt, akik értékelik a dallamos, ütős art rockot, amely a szellemes kísérletezést a rádiós slágerek hajszolása elé helyezi. Szerintem műfaji klasszikusról van szó, amely ma is sikeresen kiállja az idő próbáját, és ugyanolyan frissen szól, mint megjelenésekor, még ha a Saga a következő albumon újabb fontos lépést tesz is a hangzása drámai intenzitásának és a hagyományos szellemeskedéseinek fokozása terén, amelyekre a szöcskék szívesen megrezgetik csápjaikat. Nagyon nehéz lenne kiválasztani a legjobb albumukat, de ha mégis a kedvencet kellene megneveznem, az „Images At Twilight” lenne a fő esélyes.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk, basszusgitár
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, moog (basszus) szintetizátor
Greg Chadd – billentyűk, moog szintetizátor, vokál
Steve Negus – dob, ütőhangszerek
Produkció
Paul Gross
Dallista
1. It’s Time (Chapter Three) (4:04)
2. See Them Smile (3:24)
3. Slow Motion (3:53)
4. You’re Not Alone (5:26)
5. Take It Or Leave It (4:00)
6. Images (Chapter One) (6:29)
7. Hot To Cold (4:58)
8. Mouse In A Maze (5:43)
Az album hossza: 37:47
