Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 3.5/5
Az „I Can See Your House From Here” albumon a Camel – ahogy az várható volt – erősen a hangzás kommercializálása felé fordult, és olyan darabokat kezdett írni, amelyek inkább az AOR-hoz és a pop rockhoz kötődtek, mint a szimfonikus progresszív rockhoz, amelynek meghatározó képviselői voltak gyakorlatilag az egész 70-es években. Ennek terepét már az elődje, a „Breathless” (1978) kijelölte, amelyen először mutatkozott meg egyértelműen a szándék, hogy a slágerlistákat célozzák, némileg csökkent zenei kreativitás árán. Ez a lemez még egy lépéssel tovább megy az akkori kereskedelmi ambíciókban. A zenekar hangzásán nyilván sokat változtatott az alapító, kultikus billentyűs, Peter Bardens, valamint a basszusgitáros-énekes Richard Sinclair és a szaxofonos Mel Collins váratlan távozása is. Főleg Bardens Van Morrisonhoz igazolása volt nagy csapás a zenekar jazzes irányultságú hangzására, és nem kevesen jósoltak emiatt gyors zenei és egyéb hanyatlást a csapatnak. Ez szerencsére nem következett be, de a Camel a folyamatos tagcserék miatt azóta sem volt soha többé stabil zenekar. Bardens helyét a turné előtt biztos, ami biztos alapon rögtön két billentyűs vette át: Jan Schelhaas és Richard testvére, David Sinclair (korábban a Caravan hosszú ideig tagja). Utóbbit hamarosan az amerikai Kit Watkins váltotta, aki a kultikus art rock formációból, a Happy The Manből érkezett, és tovább erősítette azt az érzést, hogy Bardens távozása igazából alig hiányzik. A basszusgitáros posztot egy másik egykori Caravan-tag, Colin Bass vette át, aki egyike azon keveseknek, akik a későbbiekben is együtt dolgoztak a zenekarral. A Camel története során most először hívott meg vendégeket is. Három csengő nevet: a szaxofonos Mel Collins – aki korábban kilépett a zenekarból – mellett ott van Phil Collins (Genesis, Brand X) a dobok mögött, valamint a neves producer, Rupert Hine (Quantum Jump, szóló) a kísérővokálokon.
A dalok többnyire még tömörebbek lettek, és erősen az AOR/pop rock felé hajlanak, a korábbi jazzes és szimfonikus utalások pedig a minimumra csökkentek: legfeljebb háttérkíséretként bukkannak fel, vagy úgy sem. Mégis szinte mindenhol érvényesül a zenekar klasszikus, jól felismerhető hangzása, melynek védjegye elsősorban Latimer mesteri gitárszólói és azok összefonódása a billentyűkkel. Néhány szám továbbra is jó zenekari aranzsmákat tartalmaz, ezek többnyire a két kiváló billentyűs munkái. A zenekar felismerhető hangzása mindennek ellenére megmaradt, és ismét remek produkcióval párosult, ami mindig is a Camel egyik ismertetőjegye volt. Mégis hiányzik belőle az a transzcendens mélység, amely a 70-es évek stúdióalbumainak többségét jellemezte.
A „Wait” a kissé jazzes nyitóritmus ellenére tisztán AOR-szám, amely erős párhuzamokat mutat azzal, amit később az Asiához hasonló zenekarok csináltak: a progresszív rockot erős dallamvonalakra egyszerűsítették, és ráadásul slágerképessé tették. A „Your Love Is Stranger Than Mine” ultradallamos refrénjeivel valószínűleg a zenekar legkommerszebb műve, de a szaxofonbetétek és a minőségi basszusgitárvonal megakadályozzák, hogy teljesen tiszta popba oldódjon. Az „Eye Of the Storm” című instrumentális szám az album egyik ritka pillanata, amikor a Camel jó zenekari aranzsmákkal újra előhozza klasszikus szimfonikus stílusát, és ezzel egyben az album egyik legjobbja is. Külön érdekessége, hogy ugyanez a szám egészen más verzióban megtalálható a Happy The Man „Better Latte” (1979) albumán is, hiszen Kit Watkins akkoriban mindkét zenekar tagja volt. Ez az első és egyben utolsó eset, hogy a Camel valami olyasmihez közelített, amit feldolgozásnak lehetne tekinteni. A „Who We Are” újabb nagyon jó darab ízléses zenekari aranzsmákkal és lenyűgöző Latimer-gitárrészekkel, amely az instrumentális bevezető után finom power balladává alakul. A „Survival” rövidebb instrumentális szám, szolid zenekari aranzsmákkal. A remek „Hymn To Her” balladában, ahol Latimer ismét ragyog a gitárfutamaival és érzelmes énekével, a Camel a billentyűs szólók és a kísérővokálok révén először és valószínűleg utoljára hangzott úgy, mint kortársa, a Yes – bár ezt a hasonlóságot csak az veszi észre, aki mindkét zenekar munkásságát jól ismeri. A „Neon Magic” popszámként indul, de a billentyűk okos használatával a folytatásban progresszív mélységet nyer. Ennek ellenére a zenekar kevésbé feltűnő művei közé tartozik. A kissé burleszkes „Remote Romance” szinte tiszta pop rock, rendkívül szintetikus billentyűhangzással, táncos ritmussal és rengeteg effekttel. Ezzel az album legkevésbé felismerhető Camel-száma, amely engem inkább The Alan Parsons Project-darabokra emlékeztet, mint a Camelre. Zeneileg az album gyengébb oldalát képviseli, bár van benne néhány érdekes pillanat. A Camel sajnos a jövőben még több hasonló számot fog készíteni, amelyek érzelmi kifejezőerejük és általános zenei mélységük tekintetében nem éppen a zenekar dicsőségére válnak, viszont táncolni még elég jól lehet rájuk. A záró epikus instrumentális szám, az „Ice” kétségkívül messze az album legjobb darabja, amely biztosan a prog-puristákat is kielégíti, akik az albumnak egészében soha nem adnának esélyt, és ritka, ragyogó pillanat, amely feltámasztja a klasszikus Camelt, amikor a nyugodt zongorabevezető után ambient instrumentális szakaszba csap át, Latimer kiterjedt slide-gitárszólóival és fenséges billentyűkkel.
Az „I Can See Your House From Here” annak ellenére, hogy a Camel legyengébb 70-es évekbeli albuma, jó és összességében rendkívül gördülékeny lemez, érdekes zenei hibrid, amely minden igazi rajongó figyelmét megérdemli, ahogy a progresszív rock kommerszebb formájának és a dallamos rocknak a kedvelőiét is. Bardens távozása nem fájt annyira, mint ahogy a többség tartott tőle, bár vitathatatlan tény marad, hogy a zenekarnak innentől állandó gondjai voltak a felállásváltozásokkal. Az „I Can See Your House From Here” a zenekar hangzásbeli átmenetét képviseli a 70-es évekből a 80-as évekbe, amikor a legtöbb műve fokozatosan veszíteni kezdett a mélységéből, de a mindig magas fokú összeszokottság még megmaradt. A Camel számára új korszak kezdődött, és amikor végre elérkeztek a 80-as évek, az ezt követő albumukkal az egyik legnagyobb meglepetést szerezték karrierjük során.
Felállás
Andrew Latimer – gitár, ének, fuvola, autoharp
Colin Bass – basszusgitár, kísérővokál
Andy Ward – dob
Jan Schelhaas – billentyűs hangszerek
Kit Watkins – billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Mel Collins – szaxofon
Phil Collins – ütőhangszerek
Rupert Hine – kísérővokál
Produkció
Rupert Hine
Számlista
1. Wait (4:50)
2. Your Love Is Stranger Than Mine (3:14)
3. Eye Of The Storm (3:42)
4. Who We Are (7:26)
5. Survival (1:04)
6. Hymn To Her (5:23)
7. Neon Magic (4:39)
8. Remote Romance (4:01)
9. Ice (10:10)
Az album hossza: 46:13
