Szerző: Jernej Vene
Helyszín: Rockhouse bar, Salzburg
A koncert dátuma: 2006. 11. 19.
Látogatók száma: 140
Jegyár: 15 euró
A rutinos rockológusok bevált csapata ismét útra kelt. Poba és Vene, akiket ezúttal Draga(o)n Bulič szakértő is erősített, nem sokat tököltek, amikor megjött a hír, hogy a kanadai gitárvarázsló, Pat Travers a nem éppen szomszédos, de azért nem is túl távoli Salzburgban lép fel. A délutáni autózás kellemes hangulatban telt, bár egy ideig az őszi eső is elkísért, de szerencsére a Tauern-Alpok északi oldalán elállt. Lazán és kényelmesen értünk oda a Rochouse-hoz, ahol 1993 óta gondoskodnak a rockos fellépőkről. Mint tudjuk, Salzburg valaha a sóbányáiról volt híres. Az épület, ahol Travers játszott, közvetlenül a domb tövében áll, és sejtettem, hogy ennek a tevékenységnek a nyomaival fogunk találkozni. A Rochouse-ban egyébként van egy 400 fős terem, Traverst viszont a szomszédos házi bárba tették be, ami elég kicsi, mégis jó 140-en összegyűltünk benne. A bár pedig lényegében egy boltíves bányafolyosóra hasonlított, a mennyezeten régi téglákkal együtt.
Tíz perccel kilenc előtt a fiúk és az úr színpadra léptek, és rögtön ledobtak két nagy ütős számot. Pat Travers első lemeze 1976-ban jelent meg, a zenéje nálunk talán kevésbé ismert, de azon a hétfőn nagyrészt az edzett rockfülekre volt szabva. Pat Traversnek három kiváló zenész áll a háta mögött, akikkel tömör blues rockos tömböt építettek, ez pedig egészen a színpad széléig gördült, és szüntelenül zúdította ránk a hangok ágyútüzét. Pat Travers egyébként jobb gitáros, mint énekes, de az énekhangja olyan rekedten meggyőző, hogy azonnal megfogja a szomjas füleket. Pat Travers rendkívüli gitártechnikájával nyűgözött le, amelyet énekdallamokkal és odaadó hangzásháttérrel szőtt át. Nincs olyan gitártrükk, amit ne ismerne, hangosan és hajszálpontosan osztogatta a szólósortüzeket. A ritmusszekció olyan pontos volt, amilyennek lennie kell azoknak, akik még tudják, hogy az igazi zene az, amelyik élőben győz meg. A dobos–basszusgitáros páros egy másodpercre sem hagyott levegőt venni. Pat Travers elsősorban Paul Reed Smith Singlecut gitáron játszott, ami a Gibson Les Paulra hasonlít, fáradhatatlanul használta a effekteket, élvezettel nyúlt a wah-wahhoz, egyszer pedig a talk box egy mára igen ritka változatához is (valaha Peter Frampton használta, az Uriah Heepből Mick Box, később a Bon Jovi-s Richie Sambora és a Gotthardból Leo Leoni mouth tube formájában). Travers ügyesen kommunikált a közönséggel, és mesélt néhány jó történetet. Az Elijah előtt elmondta, hogy a szám a nyolcéves fiának szól, aki az iskolai focicsapatban játszik. Hangsúlyozta, hogy az európai focira gondol. A srácok az iskolai bajnokságban szerepeltek, és másodikak lettek, de nem estek kétségbe, hogy nem nyertek. Őt maga fiatalon jobban hajtotta a vágy, hogy érvényesüljön, a mai fiatalok viszont többnyire túl gyorsan megelégednek az eredményeikkel. Egy számra átült a Vigier Stratocasterre, amelyen sárgaréz slide-dal játszott, a középső ujjára húzva. Meg is mutatta nekünk (mármint a slide-ot), és elmondta, hogy Bonnie Raitt is így játszik, miközben jóízűen nevetett. Travers csak tavaly adott ki kilenc év után új stúdiólemezt saját szerzeményekkel, közben jó néhány albumot tett le az asztalra blues- és rockklasszikusok feldolgozásaiból. A salzburgi fellépés is a hetvenes évek végi bevált slágerek, néhány klasszikus feldolgozása és újabb dalok keveréke volt. A feldolgozások közül eljátszotta Albert King Oh pretty woman című számát, amit Gary Moore és a szerző előadásában ismerünk, ezúttal viszont mintha egy másik bolygóról érkezett volna…Még jobban meglepett az If I had possession over judgement day Robert Johnson-féle feldolgozásával, amely két éve Eric Claptonnal kapott új ruhát. Travers lassan, blues hangulatban kezdte, az első refrén kicsengése után viszont mind a négyen belevetették magukat egy pörgős boogie-ba, ami elállította a lélegzetet, és hullámokban váltott ki lelkesedést a közönségből. Travers és a ritmusgitáros, Kirk McKim többször is fluid, szárnyaló, tercekben játszott betétekbe csapott át, ami valóságos balzsam a gitárra érzékeny füleknek. Kis szólóteret kapott a basszusgitáros, Rick Navarro és a dobos, Eric Frates is, utóbbi úgy nézett ki, mint a Kelly Family százhúsz kilós tagja, de tudjuk, hogy a külső nem számít. Bebizonyította, hogy zseniális és ötletes zenész, a fellépés után pedig, mint minden igazi profi, nagyon barátságosan beszélgetett a látogatókkal. A közismert klasszikussal, a Boom Boom (Out go the lights) című számmal fejezte be Pat Travers a műsor rendes részét. Ahogy ennél a dalnál szokás, a közönség most is aktívan besegített a refrén éneklésébe. Ráadásként Albert King klasszikusát, a Born under a bad sign című számot kaptuk meg, kivételes gitárbevezetővel. A koncert után Pat rögtön kiment az előtérbe, ahol sokan, rajongók, lazán elbeszélgettünk vele, és megköszöntük neki a jóságot! Energikus, érzelmekkel teli fellépést éltünk át, amely visszaadta a hitünket az őszinte blues boogie rockban!
Jernej Vene
Setlist
01. Hooked On Music
02. Life In London
03. Crash And Burn
04. I Don’t Care
05. Heat In The Street
06. Elijah
07. Stevie
08. Red House
09. If I Had Possession Over Judgement Day
10. Oh Pretty Woman
11. PT Nuts / Linos & Lucy
12. Snortin’ Whiskey
13. Boom Boom (Out Go The Lights)
—ráadás—
14. Born Under A Bad Sign
Pat Travers – gitár, ének
Rick Navarro – basszusgitár
Eric Frates – dob, ének
Kirk McKim – gitár, ének
Képgaléria
