Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Werefox
Kiadó: god bless this mess records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 56:43
Értékelés: 5/5
A muravidéki zenei lázadók szövetségéről a múltban nem véletlenül íródott és hangzott el már rengeteg minden. A szlovén irigy, ellenzéki attitűddel szemben, ahol minden zenész jószerivel egyedül áll a saját lövészárkában, és kárörvendve nézi a riválisai bukását, a Mura túloldalán az együttműködés sokkal természetesebb működésmód. Ennek a receptnek a bizonyítéka az a banda is, amely a Psycho-Path és a Sphericube hamvaiból, valamint a Bekko, a Manul és a Lollobrigida alapelemeiből született. A már megírt történetek kiszámítható folytatása helyett ezúttal valami új, friss és izgalmas ömlik a fülekbe! A Werefox a minőségi zenei szórakozásra hivatott csapat, a düh jóval kevésbé melankolikus adagja pedig ezúttal még tonálisan is kedves és fülbarát az elejétől a végéig. Ezzel az útravalóval vágtam neki annak idején a rókaszőrű debütálásnak, az I Am Memory című lemeznek, amely már a megjelenésével sajátos mércéket állított fel, és új mértékegységeket teremtett, amelyekkel a jövőben a hazai zene minőségét fogjuk mérni.
A Werefox Ljubljanában működő társulás lendvai és muraszombati megszállottakból. Az alternatív ízű pop, vagy ha úgy tetszik, a könnyedebb rockexorcizmus kreatív magja a Psycho-Path karizmatikus énekesnője, a szavakkal mindig átszőtt Melee körül szövődik. A vörös hajú szónok oldalán ezúttal a Bekko, a Manul és a Psycho-Path régi ismerőse, a tehetséges gitáros, Sašo Benko alias Bekko áll, a basszus–dob ritmusduót pedig két sphericube-os ismerős alkotja: David Halb dobos és Manuel Hahn basszusgitáros. Térjünk hát a dolog velejére – magára a zenére. Az első gombnyomásra, amely kilő a másság szonikus világába, világossá válik előtted, hogy az eklektikus kikapcsolódás képlete ezúttal jóval pozitívabb, mint amit a Werefox szereplőinek – nevezzük így – eredendő bűnei után megszokhattál.
A The Redneck Genious Story kesztyűt dob mindazoknak az alternatív puristáknak, akik szerint a dallamosság bűn. A Werefox pedig abban a stílusban, amelyet még én is a Smashing Pumpkinsnál, a Pearl Jamnél és más hasonló alternatív rock óriásoknál szívtam magamba, adja elő a saját értelmezését a provokatív amerikai író, Harry Crews történetéről. Az eredeti elbeszélést a különcről, aki úgy dönt, hogy megeszi az autóját, a Werefox ugródeszkának használta a saját története felépítéséhez, amely a rohadt jó „még többet!” vágyról, a másságról és a hétköznapitól eltérő szórakozásról szól. A zene kombinatorikája látszólag egyszerű. Az uralkodó elem a gitár, amely a riffekkel színezi a hangulatot. Aztán Melanija vokáljai mellé besurrannak a kísérő vokálok, a bombasztikus basszus és a pont megfelelően kiélezett dobok is, és játékosan áttörnek a versszakok és a refrén pórusain. Melee az idő vérszomjáról és a feledésről mesél, az emlékezet pedig ezúttal egyetlen eseményre épül, amelyet a vörös nyakú különc ad elő. A Werefox minden regiszterét megnyitja, és látszólag a lelkét is kitárja, a folytatásban viszont már jön a bizonyíték, hogy a zsákjukban még több kiválóság lapul. Az A Shitload Of Love a lemondásról szól, amelyet a megszállott szerelem követelhet. A szeretett, sötét hercegnők ragyogó talapzatra emelése ezúttal Alice Csodaországban képzeletvilágával van átszőve, a Werefox pedig magabiztosan ragaszkodik a poposan lüktető receptjeihez. Zenéjük konkrétan a gyönyörű zene alternatív forrásai felé vonzódik, hangzásukat a kilencvenes évek elejének nagyjai modorában szövik, de az új évezred módján. Ha Billy Corgan valaha hitt az analóg szépség elveiben, de a művészi hajszában, hogy elszakadjon ettől az ősi magtól, digitális segédeszközökkel megcsonkította azt, a Werefox sokkal ódivatúbb a zenei pozíciójában. Az analóg hangzást, amelyet átjár a felizzott csövek illata, az ujjak és a húrok fizikai érintkezése, a dobverők csapása a dobbőrökre és a sárgaréz cintányérokra, nem újraalkotják, és nem is gyilkolják le felesleges elektromos szeméttel. Az l’art pour l’art-nak itt nyoma sincs, minden riff pedig úgy szól, mintha a zenekarnak minden pillanatban élet-halál kérdése lenne. Töltelék nincs, a történet pedig a csapatnál csak épül és javul!
A Doghouse a basszus–dob bevezetés után a felfüggesztett, gitárosan huncut minimalizmusba ül át. A hazugságokról, csalásokról, valamint a tönkretett, megalázott és kihasznált szerelemről szóló elbeszéléssel szemben a Werefox táncos színezetű riffek sorát fűzi egymás után, a versszakok és riffek ütemére pedig te is képes vagy táncolni. A tünet egyértelmű: rengeteg napsugár a hangzásban fonódik a sötétebb szövegekbe, a megvilágosodás célja pedig ezúttal az érzéki kikapcsolódás, plusz legalább egy-két fordulat a sámáni, univerzum alapjával való összeolvadás helyes irányába. A Fun On The Moon a lemez egyik legszebb pillanata, én pedig a szupralunáris világ kozmikus árnyalataiba szerelmesen nem mehetek el amellett, hogy a Werefoxnak sikerült az elmúlt 15 év egyik legjobb popdalát megalkotnia, amelynek tanúja lehettem. A Fun On The Moon a Here Comes The Sun című számot juttatja eszembe, de az egykori Beatles-tag, George Harrison nyugodt játékosságával szemben a muravidéki fiúk és a lány robbanékonyabb fajta. A dallamfoszlányokat a már említett Smashing Pumpkins példájára lövik ki a sztratoszférába, és az ismétlődő minták ellenére a hallottak után még többre fogsz vágyni, amit a folytatásban meg is kapsz, amely Mark Lanegant és a Screaming Treest idézi, vagy éppen az R.E.M.-et, Tom Waitset és még valami szaftosat.
A The Boy In Me, The Girl In You a lemez egyetlen duettje, amelyben nem más lopózik be a hazai csapatba, mint a Girls Against Boys frontembere, Scott McCloud, aki most a zenei potenciálját a Paramount Styles szűrőjén át árasztja. A dal ritmikája vonatozásra emlékeztet, ezzel a mostani dream expresszel pedig messze az érzéki felszínesség mögé utazol. Melee és Scott kinyitja neked az érzések ragasztmányát, a szerelem, az átadás, a másságban való feloldódás képzeletvilágában, a férfitól a nőiig, az egész komplementer őselvéig tartó átmenet elbeszélésében pedig teljesen öntudatlanul lépsz be a japános hangzású Killer Lesson című dalba. Feltételesen azt mondhatnám, hogy itt az album leggyengébb dalát kapod, bár minőségi módon, ám ezúttal stratégiailag a megfelelő helyre került, és ezt a zen-szerű megsemmisülési pillanatot is túl fogod élni. A Satori rókaszőrű módon a múlt eredeti kódjához való visszatérés baljós pillanata, a Werefox pedig Placebo-módra táncolja le a gyilkos pontosság és kivételesség tanulótáncát, mert egyszerűen erre volt szükség, kedveseim. Az I Am Memory lemezen az alkotás egyetlen mércéje első személyben csak az, ami kizárólag a fiúkhoz és a lányhoz tartozik! A szexi robbanások és az egyidejű mentális összeomlások tovább sorakoznak – a Give Me A Life című számmal. Gondolj a Pearl Jamre és a No Code akusztikus pillanataira, vagy a Binaural és a Yield lemezek eklektikus játékosságára, valahol a kettő között található a Give Me A Life hangzási DNS-e. Az életért kiáltás után azonnal jön a robbanékony finálé ideje.
A March Of The Finest stoner meglepetés, olyan hangütésekkel, amelyek a Psycho-Path mintáira támaszkodnak, de a Q.O.T.S.A. dallamérzékével. A lemez első videóját kapó adu ász kompromisszumok nélküli, ahogy a maga elragadó módján az egész lemez az. A Werefox megmutatja a sötétebb és ütősebb oldalát, amely tudatja, hogy az élet és a túlélés ennek a zenekarnak az alapkódja, így kételyeknek nincs helye! A Beyond Mercy poszt-rockos vagy poszt-punkos táncos szintetizátor, amely a Joy Division-féle zenekarok uralmának korszakát idézi. A lemez kevésbé fényes pillanata távolról sem dilettáns kapaszkodás a rövidítésekbe vagy töltelékekbe, a Did I Kill The Devil In You? című dalban mégis üdvözlendő a sajátos megváltás. A stoner briliáns a Werefox szivárványának brutálisabb spektrumának árnyalatait védi. A tömény szívósság az érzékek felébresztését szolgálja, én pedig teljesen elolvadtam a brutális gitárriffek rétegeitől, amelyeket Bekko mintha fogadásból szolgálna fel. A gitár az ecset, amellyel éppen megfelelő adagokban viszi fel a szív vérét, az egész dalnak pedig éppen megfelelő, természetes szinuszgörbéje van a fokozásnak, ezért semmi sem hangzik és cseng ki feleslegesen vagy erőltetetten. A lemez e tartós briliánsa után még jön a zárójelenet az Urgency című számmal, amely érzéki minimalizmusával egy füstös klubba vezet, ahol a meglehetősen izgalmas út után kimerülten a földre rogysz, az elégés füstjében pedig megkapod az utolsó kenetet, a beavatási elixírt, amelynek köszönhetően a Werefox-sztenderdekbe való szerelem valami teljesen természetes, magától értetődő és számodra átkozottul szükséges dolog lesz!
Nem, nem túlzás, ha azt írom, hogy az I Am Memory a legjobb, ami az elmúlt néhány évben a polcainkra került. Bár az év még alig kezdődött el, sőt, megkockáztatom, hogy valójában az egyik legjobb, ha nem a legjobb lemezről van szó idén, amely magasra teszi a lécet a konkurenciának. A magas mércét pedig a Werefoxnak is magabiztosan teljesítenie kell majd a jövőben, hiszen a kiváló I Am Memory után ez a további alkotói parancs is. A közönség elvárásai a jövőben csak magasabbak lesznek, én viszont megkockáztatom, hogy ez az egyébként nehéz feladat a tehetséges muravidéki zenészkollektíva számára teljesen megvalósítható! Remélem, hogy hitem megerősítését hamarosan megkapom, a zenei rapszódoszok csapatának, a Werefoxnak pedig odasúghatom, hogy a rókatestükre még hetedik, nyolcadik és kilencedik farkat is felvarrhatnak! Az I Am Memory ugyanis minden várakozást teljesített, és az öreg mogorvában újra felélesztette a hitet a tökéletességben!
https://www.youtube.com/watch?v=ZTDNEyQ3S5E
Felállás
Melee – ének
Bekko – gitár, kísérő ének
Manuel Hahn – basszusgitár, kísérő ének
David Halb – dobok, ütőhangszerek, kísérő ének
VENDÉGZENÉSZ:
Scott McCloud – ének az 5. dalban
Produkció
Plueg & Werefox
Dallista
- The Redneck Genious Story
- A Shitload Of Love
- Doghouse
- Fun On The Moon
- The Boy in Me, The Girl In You (feat. Scott McCloud)
- Killer Lesson
- Give Me A Life
- March Of The Finest
- Beyond Mercy
- Did I Kill The Devil In You?
- Urgency
