Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2001
Értékelés: 5/5
A Saga a „Full Circle” (1999) diadalmas visszatérése után, amelyen örök hűséget esküdtek az art rock saját, egyedi változatának, ugyanazzal, ha nem még nagyobb lendülettel folytatta az artisztikusan igényes albumok gyártását, amelyekkel újra meg újra bebizonyították, hogy még messze nem mondták ki az utolsó szót. A kanadai négyesben a kreatív energia, az ambíció és a munkakedv jócskán megnőtt, miután a gyökerekhez való visszatérést a rajongók nagyon jól fogadták. A „House Of Cards” lemezen ismét felismerhető a zenekar hangzása, amely a dallamosság és az összetett, váratlan tempóváltások kombinációjára épül: Ian Crichton hard rockosan odacsapó gitárbetétei gyakran olvadnak egybe Jim Gilmour billentyűinek sokszínű textúráival (egy dalban olykor akár három különböző szintetizátort is bevetnek), Michael Sadler hatalmas hangjával és a szökellő ritmussal. Az egészet ismét Jim Crichton rendkívül kiérett produkciója emeli ki, amely albumról albumra egyre jobbnak tűnt. Csodálatra méltó, hogyan ötvözi a zenekar a „House Of Cards” lemezen a modern produkciót a saját, felismerhető, teljesen egyedi hangzásával, amelyet a 70-es évek vége óta megőriztek.
Látszólag a Saga a „House Of Cards” lemezen sok tekintetben az elődje, illetve a 70-es évek végi és a 80-as évek eleji klasszikus albumaik zenei receptjét követi, ám az egyes dalokhoz a mélyebb hangzás mellett számos újszerű és érdekes hangszerelést is hozzáadtak, amilyenbe korábban sosem vágtak bele. Az albumon rövidebb darabok dominálnak, nincs rajta egyetlen progresszív rockos eposz sem, ami egy olyan zenekarnál, amely mindig nagy hangsúlyt fektetett a dallamra, akár még jobb is. A Saganál úgyis az a szabály, hogy a látszólagos könnyen befogadhatóság mögött általában a legnagyobb összetettség lapul. Az Albert Einstein ellopott agyáról szóló, titokzatos sci-fi koncepciót alkotó híres „fejezetek” ezen az albumon is folytatódnak, két „fejezettel”. Miután az előző lemezen kiderült a főhős neve, a rejtélyesség aurája és a végkifejlet körüli találgatás még tovább nőtt. Mindezek mellett néhány részletben és a szövegekben is felbukkan a zenekar jellegzetes, szarkasztikus humora, amely a megfelelő mértékben és a megfelelő helyeken jelenik meg.
Az album tele van olyan dalokkal, amelyek mind a maguk módján győztesek, így nincsenek rajta kiemelkedő mestermunkák, de gyengébb pillanatok sem. A „House Of Cards” minden dala különleges csemege, ezek biztosítják az album egységességét és kiváló áramlását. Azt, hogy a klasszikus Saga a 21. században is milyen jól szól, a nyitó „God Knows” győz meg minket. Felismerhető, szökellő, középtempós ritmus, klasszikus felpörgetett gitárriff és hatalmas, kissé szarkasztikus felhangú ének jellemzi. Az epikus refrént ügyesen fűzik át a központi riffen, amely a billentyűk dallamos textúráin és a kacskaringós ritmuson siklik keresztül. A tempóváltások folyamatosan, kiszámíthatatlanul követik egymást. Igazi csemege az art rock hagyományaik rajongóinak és a modernebb hangzások kedvelőinek egyaránt, és az egész nem is szól olyan távol a progresszív metaltól. A hard rock irányába húzó „The Runaway”, amely egy vonat hangjával nyit, könnyedén Saga-klasszikusnak nevezhető. Fő erénye a fűrészelő hard rock riff, amelyet egy meglehetősen egyszerű funky ritmuson vezetnek át. A szolid refrént többszólamú ének kíséri, a billentyűs és gitárszólók között pedig nem hiányoznak azok a szellemes csípősségek, amelyekkel a 80-as években örvendeztették meg a hallgatókat. Dicséret illeti Jim dallamos basszusjátékát is, amely végig szépen kivehető.
A kiváló „Always There” az akusztikus gitáron és billentyűkön játszott gyengéd bevezetővel indul, amelyet romantikus ének kísér. Ezt remek szimfonikus hangszerelés követi, majd átmenet egy álomszerű, fenséges-romantikus refrénbe, amely a dal fő témája. Még jobban szól az „Ashes To Ashes (Chapter 11)”, az album két „fejezetének” egyike, amely időnként tényleg úgy hangzik, mint egy sci-fi film zenéje. A szintetizátoros és hangmintás titokzatos intro után fenomenális motívum csap be, amelyet a többszólamú ének és a billentyűfüggönyök alkotnak. A titokzatos, űrbéli hangulatot időnként megáramoltatja egy klasszikus hard rock riff. A dal végig valahol a gazdag billentyűtextúrák hozta szimfonikusság és a borzas gitárbetétek alkotta ütősség között lebeg. Ennek az összjátékából gyönyörű, melankolikus harmóniák születnek. A „Once In a Lifetime” szép, akusztikus gitáros bevezetővel indul. A hallgató klasszikus szerelmes balladát vár, de a refrénben egy nagyon szép, szinte himnikus, többszólamú dallam bontakozik ki, meglehetősen filozofikus üzenettel. Egyes szakaszokban pedig nem hiányoznak az energikus elektromosgitár-betétek sem. A hangulat nosztalgiát ébreszt valami régi, szép idők iránt.
Az „Only Human” szintén gyönyörű, akusztikus gitáros bevezetőt és melankolikus éneket tartalmaz, amely a billentyűk gazdag textúráin át fokozódik a diadalmas refrénig. Ez utóbbiban egyszerre van jelen a pozitivizmus és egy fel nem vállalt csipetnyi szarkazmus. A „That’s How We Like It!” az egész album egyik legjobb pillanata, legalábbis ami a mágikus hangulatot, a szellemes hangszereléseket és a kiszámíthatatlanságot illeti, és újabb erős jelölt a Saga-klasszikus címre. Felpörgetett hard rockerként indul, borzas riffel és megvadult dobokkal, aztán egy ponton teljesen lenyugszik. Ebben a részben nagyon békés hangulat áll be, ahol Michael és Jim hangja harmonikusan olvad egybe. Ezt többször is egy „csatamenet” követi, ütős ritmusváltásokkal és tomboló riffel. Amikor ez a fokozás eléri a csúcspontját, megérkezik az álomszerű, többszólamú refrén, amelyet Sadler és Gilmour közösen alkot, miközben a háttérben űrbéli billentyűtextúrák és hatalmas riff zúg. Mindezt megfűszerezik a „that’s how we like it” skandáló sorral. A Saga mindig is kiváló refrének mestere volt, de ez az egyik legjobb, mert annyiféle varázslat van benne. Lenyűgöző az is, ahogy Ian a háttérben brillíroz a gitárszólójával, miközben egy időben duális gitárharmóniát is hallhatunk, amelyet remekül vett fel ehhez a kiváló szerzeményhez. Nehéz lenne kedvencet választani az albumról, de ha muszáj lenne, a „That’s How We Like It!” lenne az.
A „Watching The Clock (instrumental)” kelta hangulatú instrumentális szám barokkos zongoramotívummal, amely Gilmour mester szólista képességeit mutatja be. A „We’ll Meet Again (Chapter 15)” újabb klasszikus, amely dagad a hard rock energiától, amit az áramtól izzó gitárbetétek teremtenek, de közben szépen kiegyensúlyozzák az űrbéli, finom billentyűk. Itt a zenekar végig szépen vált a gyors és a nyugodt szakaszok között. Nem hiányzik a hatalmas ének a morgó riff és a szimfonikus függönyök fölött a refrénben. Az album vége felé aztán még meglepnek minket a szellemes pop rockos „Money Talks” című számmal, amely kislemezen is megjelent, és hazájukban, Kanadában még kisebb sláger is lett. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen az egyik legjobb pop rock alkotásukról van szó, remek dallammal és szellemes, többszólamú refrénnel, amely nem megy ki a fejből, és mintha rádióra teremtették volna. Aki hozzájutott a kislemezhez, az megcsodálhatta a kiváló videóklipet is, amely szerintem a legjobb tőlük, és amelyben Sadlert nagymenő szerepében láthattuk, aki kifigurázza a korrupt bankárokat, a kéjsóvár titkárnőket és a naiv ügyfeleket, miközben közben egy sáskafejű fickó sétálgat. Kanadában abban az évben a legjobb zenei videónak is megválasztották. A záró „House Of Cards” talán a leggyengébb munka az albumon, bár nem nélkülözi a bájait. Fináléként ugyan valami prog rockos, epikus katalizátort vártam volna, de ez egy középtempós dal hard rockos finomságokkal, többszólamú refrénnel és számos bejátszott hanggal, amelyek paranoiás beszélgetéseket és mániákus nevetést idéznek. Bár némileg elüt az egész album hangulatától, ez is újabb sikeres Saga-burleszk, amilyet az előző lemezeken eléggé hiányoltunk.
A „House Of Cards” újabb nagy diadal egy olyan zenekarnak, amelyet sokan a korábbi évek túl nagy hangzásbeli ingadozása miatt már többször majdnem leírtak, és kétségkívül az egyik legjobb albumuk, teljesen összemérhető a korai évekkel. A Saga megerősítette, hogy a „Full Circle” nem csupán szerencsés véletlen volt, és hogy nem szándékoznak letérni a kijelölt útról, még ha jól tudták is, hogy fáradozásukért sosem fogják nemzeti jelentőségű kulturális értéknek kikiáltani őket (ahogy az például a Rushsal megtörtént). Bár még mindig megvolt bennük a kereskedelmi potenciál (ezt bizonyítja a „Money Talks” sikere), tudták, hogy mindig is nagyobb dolgokra voltak képesek, ezért az ilyen „pop” pillanatok egyre ritkábbak lettek. A „House Of Cards” közvetlenül az „Images At Twilight” (1979), a „Silent Knight” (1980) és a „Worlds Apart” (1981) mellé sorolódik a legnagyobb art rock gyöngyszemek közé. Abban az évben a Saga kétségkívül a legmenőbb kanadai rockzenekar volt, és a hagyatékuk iránti érdeklődés a kevésbé avatottak körében is érezhetően megnőtt. A következő albumon pedig a titokzatos történet, amely a kezdetektől fogva évekkel megszakítva folytatódott, végre megkapta a záró fejezeteit.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk
Ian Critchon – gitár, vokál
Jim Critchon – basszusgitár, billentyűk
Jim Gilmour – billentyűk, vokál
Steve Negus – dob, ütőhangszerek
Produkció
Jim Crichton
Számlista
1. God Knows (5:29)
2. The Runaway (5:35)
3. Always There (3:52)
3. Ashes To Ashes (Chapter 11) (5:05)
4. Once In A Lifetime (4:21)
5. Only Human (4:20)
6. That’s How We Like It (4:49)
7. Watching The Clock (Instrumental) (1:39)
8. We’ll Meet Again (Chapter 15) (5:58)
9. Money Talks (4:07)
10. House Of Cards (4:20)
Az album hossza: 49:54
