Előadó: Howlin' Wolf
Kiadó: Chess
Megjelenés: 1997
A blues a maga legtisztább, legautentikusabb formájában valószínűleg soha nem szólt olyan nyersen, mint a nagy Howlin’ Wolf híres ugatásától kísérve. A „szívélyes” Chester Burnett a híres „falszett-jódlizásával” örökre beírja magát a történelembe, mint a blues egyik legnagyobb és legbefolyásosabb alakja. Ez a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény az úriember legkiválóbb tetteit fogja össze, amelyeket Wolfy a legendás chicagói bluesbirodalom, a Chess Records védőszárnyai alatt jódlizott le, és páratlan zenei dokumentuma a haragnak, a kétségbeesésnek, a paranoiának, a magánynak és a vágyakozásnak: mind-mind a fáradhatatlan agitáció része azért a tényért, hogy Howlin’ Wolf a szakma legjobbjai közé tartozott.
A His Best Burnett legtermékenyebb alkotói korszakát veszi nagyító alá, 1951 és 1964 között, amikor Wolf körül úgy köröztek a Hubert Sumlin, az Otis Spann és a mindenkinél fontosabb Willie Dixon árnyai, mint a lepkék a lámpa körül. Az utóbbi monogramja örökre összefonódik Wolf életművének nagyságával, hiszen a „mindig szerény” I am the Blues Dixon felel Howlin’ győzelmeinek jó felééért, amelyek azonban csak Wolf énekes tolmácsolásának hátborzongató sötétségétől kezdenek igazán kifejezővé válni. Ezt a sötétséget egyenesen a Mississippi-delta ölelésében merítette, és ezzel az ikonikus arculattal ruházta fel zenei képét a chicagói blues tarka világában az 50-es és 60-as években, még életében. Wolf felismerhetően recsegő hangja, amelyet félelmetes üvöltés tüzelt, és ami se nem éneklés, se nem nyögés, de még a kettő keveréke sem volt, jó tizennégy éven át hívatlanul uralkodott Chicagón.
Az I Asked For Water remek példa arra, hogyan kommunikál egy blueszenész, méghozzá az a kiszámíthatatlan fajta, amely méltó Howlin’ Wolfhoz: a fekete humor, gyakran az önkritikus szarkazmus fátylába burkolva festői képet tár a hallgató elé a kegyetlen valóságról, amely elől a legtöbbünk oly szívesen elbújik, és ami a legfontosabb: Wolf ebben a kifejezetten közvetlen érzelmi megnyílásban egy pillanatra sem pislog az önsajnálat felé!! A hangja odaadásának, szívének és egyszerűségének szép példája a két felejthetetlen gyöngyszem, a Sitting On Top Of The World és a Who’s Been Talkin’, amelyek azért a Howlin’ For My Darling humoros erotikájához mégsem érnek fel. A szenvedélyek még jobban fellángolnak a mocskos Back Door Mannel, amely Wolf lelkesedését jelképezi az iránt, hogy a fontosabb teendőkhöz anális megközelítéssel nyúljon, míg a Spoonful, a The Red Rooster, az I Ain’t Superstitious és a Three Hudred Pounds Of Joy bluesHimnuszai mellett újra tanúi lehetünk a Delta-gyökerek nyers természetének. Ezeknek a gyökereknek a vad ritmikája a Smokestack Lightnin’-ban, valamint a kiszámíthatatlan Evil félelmetes szövege teljes ötven év után ma is ijesztőbben szól, mint valaha.
Amikor a páratlan Built For Comfort és Killing Floor (a nagy Buddy Guyjal a fedélzeten) után Wolf és a Chess Records hosszú évekig tartó „szimbiózisa” 1964-ben végül visszavonhatatlanul véget ér, Wolf munkásságának nagysága kétségtelen marad. Howlin’ Wolf mindig szilárd meggyőződéssel és megállíthatatlan eltökéltséggel látott hozzá a dolgokhoz, ezzel pedig végül a bluest messze vissza, a gyökereihez vezette, méghozzá a lehető legközvetlenebb módon, ami egyszerre primitív az egyik, és megdöbbentően modern a másik oldalról.
Felállás
Howlin’ Wolf: ének, szájharmonika
Willie Johnson: gitár
Hubert Sumlin: gitár
Buddy Guy: gitár
Willie Dixon: basszusgitár
Otis Spann: zongora
Hosea Lee Kennard: zongora
Earl Philips: dob
Willie Steele: dob
Produkció
Howlin’ Wolf & Willie Dixon
Dallista
1.Moanin’ At Midnight
2.How Many More Years
3.Evil
4.Forty-Four
5.Smokestack Lightnin’
6.I Asked For Water
7.Who’s Been Talkin’
8.Sitting On Top Of The World
9.Howlin’ For My Darling
10.Wang Dang Doodle
11.Back Door Man
12.Spoonful
13.Shake For Me
14.The Red Rooster
15.I Ain’t Superstitious
16.Goin’ Down Slow
17.Three Hundred Pounds Of Joy
18.Hidden Charms
19.Built For Comfort
20.Killing Floor
Az album hossza: 55.51
