Előadó: Darkness, The
Kiadó: Canary Dwarf
Megjelenés: 2012
Játékidő: 40:39
Értékelés: 4/5
A kontroverz brit glam rockerek, a The Darkness 2003-ban alaposan felkavarták az állóvizet, amikor megjelent a „Permission To Land” című debütalbumuk. A zenei túlzások szélsőséges csúcsát a zenekar két évvel később érte el a „One Way Ticket To Hell… And Back”-kel. Akkor, amikor az MTV-n a post-grunge korszak végtelen unalmat árasztó epigonjai – Staind, Nickelback és a többiek – uralkodtak, a The Darkness a „frizurájával”, ezzel a váratlan, deszantszerű sokkhatással, amely jótékonyan átfújja a legelzártabb csatornákat is, a paródia kifinomult fortélyával „záptojást dobott” a tömeges elbutítás popkultúrájába. A rock ‘n’ roll a The Darkness érkezésével újra a tömegek figyelmének középpontjába került. Ennek persze Nagy-Britanniában kellett kirobbannia. Nem az Egyesült Államokban, ahol a dolgokat szabály szerint csak lemásolják, majd újracsomagolva még egyszer eladják a seggfej tömegnek.
Sajnos a buli nem tartott sokáig. A zenekar 2006-ban befejezte a működését, a frontember, Justin Hawkins pedig kimerültségére hivatkozva kijelentette, hogy egy időre teljesen le kell mondania a zeneipari tevékenységről. Aztán tavaly eljött az idő, amikor a lerehabilitált Justin (minden rossz szokástól megtisztulva) komoly párbeszédbe kezdett a testvérével, Dannel, és közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy újraindítják a The Darkness-t. Méghozzá az eredeti, „Permission To Land”-es felállásban.
A The Darkness-nek pedig olyan albumra volt szüksége, amely a „Permission To Land”-re épít. Nem a kicsit túlproducált, simára csiszolt és édesebb, mégis kiváló „slágergyártó” utódra, a „One Way Ticket To Hell… And Back”-re, amellyel végül az amerikai tömegeket is „térdre kényszerítették”! A The Darkness-nek még egyszer le kellett ereszkednie a gyökerekig, hogy újra tudatosítsa magában a rockos retorika lényegét! A „Hot Cakes” nyers, közvetlen, lecsupaszított, ősi produkciót kínál, tele igazi rock n’ roll-hisztériával. Ilyenként minden szempontból hiteles, jól adagolt, teljes értékű lépés a zenekar számára egy új kezdet felé. Megőrzi ugyanis a The Darkness igazi, jellegzetes karakterét. A ma már minden gonosz erőtől megtisztult Justin Hawkins, felcsavart bajuszával, 2012-ben is úgy csicsereg, mint egy kis veréb, a The Darkness-elv pedig sikeresen megőrzi a tesztoszteron-felesleg kitörésekkel való teljes átitatottságát, miközben valamivel több hangszerelési megfontoltság is megjelenik – ami persze együtt jár az évekkel, amelyek alatt zenészként érsz és növekedsz. A tipikus szatírából és fekete humorból a „Hot Cakes”-en sincs hiány, enélkül a paródia nem is tudna működni.
Itt vannak azok a jellegzetességek, amelyek a The Darkness-t mindig is meghatározták. Justin Hawkins olykor extrém magas, dallamos éneke, amitől könnyedén megreped a több deciméter vastag üveg is (Concrete, Forbidden Love, Love Is Not The Answer,..), ravaszul elhelyezett dallamos motívumok, amelyek a régi iskolás Queen felé húznak (Forbidden Love, Nothing Gonna Stop Us Now), jellegzetes lecsupaszított riffek, amelyek az AC/DC-s retorika keverékét idézik (She’s Just A Girl, Eddie), átszőve az U.F.O., a régi vágású heavy rockerek brit melankóliájú, klasszicizáló színezetű dallamfigurációival.
Az album azonnal fülön ragad, és a rendkívül kitartó, merevedő állapotában a végéig nem enged. Az Every Inch Of You-tól, a Nothing Gonna Stop Us Now-n és a With A Woman-ön át a Keep Me hangin On-ig, és még tovább. Közben a legfontosabb, hogy a dalok a vezérdallamokban és a hangulati ívben is kellően változatosak egymáshoz képest. Egyúttal hihetetlen érzéssel tölt el a felismerés, hogy minden egyes szám valamire emlékeztet majd. Valami régire, régi vágású rockosra, de másrészt pontosan meghatározni sem fogod tudni, mi lehet az. Egyszerűen azért, mert mindazt, amit a The Darkness csinál, olyan szépen csomagolták bele a szikrázó The Darkness-komédia teljes szatírájába, hogy a hallgatót egészen sajátos vágányokra tereli. Vagyis a The Darkness vágányaira! Ilyen érzések ritkák a rockzenében. Az egészséges paródiára viszont jellemzőek. A The Darkness pedig a „Hot Cakes”-szel is ezen az úton marad.
A The Darkness a „Hot Cakes”-en a Street Spirit (Fade Out) feldolgozásával is meglepett – az eredeti a Radiohead száma. Hihetetlen, de igaz! Ez a dal sötét fátylat visel, ami nem éppen mindennapos a The Darkness-nél. A romboló, áthatoló riff, amely egyenesen a régi jó N.W.O.B.H.M. mozgalom fennhatósága alól érkezik, az a mag, amely teljes vágtában viszi ezt a remek feldolgozást. Ilyenként kitűnően fokozza az album dinamikus ívét, és hoz bele még egy különleges pillanatot, sajátos hangulati állapottal. Igazi régi iskolás srapnel, amely a legkorábbi Iron Maiden illatát árasztja.
Ti, legvadabb rajongók, hozzájuthattok a „Hot Cakes” mennyiségileg korlátozott, de tartalmilag bővített kiadásához is. Négy extra szám vár rátok rajta, amelyek közül kétségkívül a legérdekesebb az utolsó, a Cannonball. Ez a tipikus „The Darkness-féle kisiklottságában” bevonja a közreműködésbe a Jethro Tull fenséges fuvolását és frontemberét, Ian Andersont, aki a maga jellegzetes, jethrotulli szólózásával átszellőzteti a dalt. Újabb hihetetlen kombináció, ami mégis remekül működik. Persze, ahogy mondtam. Csak az album korlátozott példányszámú kiadásán érhető el a „Hot Cakes”.
Ennek az albumnak a karaktere egyértelműen azt üzeni, hogy a The Darkness-re kötelező elmenni koncertre. Ez a zenekar a színpadra született. A hangzásbeli egységesség és tömörség, valamint a hangszerelési éleslátás, amely a „kevesebb több” elven nyugszik, a „Hot Cakes”-en is megőrzi a The Darkness-definíció alapjait, miközben az egész szikrázó rock’ n’ roll-ingerlékenység világossá teszi, hogy az üzenete igazán csak színpadi előadásban valósul meg teljesen!
A „Hot Cakes” a szatírájával, komikumával és egyben érett megfontoltságával – ami újdonság Justin Hawkinsnál – visszahelyezi a zenekart a rocktérkép egykori helyére, még ha a The Darkness ma már nem is tud olyan forrón lángolni, mint 2003-ban (az idők változnak, és velük a tömegek nemzedékei is). Ugyanakkor a „Hot Cakes” fenntartja a The Darkness-poén még lényegesebb vonását. A rock ‘n’ roll a „Hot Cakes”-szel is kifinomultan beszivárog az MTV-formátumú, szerénytelen popkultúrába. Ezt bizonyította a közelmúltbeli turné is, amikor a The Darkness Kelet-Európában Lady Gaga koncertjeinek előzenekara volt. Ez ijesztően hangzik, és a rockzene egykori korszakaiban végképp megengedhetetlen lett volna, de az új évezred miatt nincs miért aggódni, hiszen a The Darkness a maga csipetnyi paródiájával egy attraktív zenekar, amely kiváló dalokat tud írni és hangszerelni, és ezekkel egészséges dolog etetni a szürke tömeg szűken meghatározott zenei felfogóképességét! Szűk spandex, felcsavart bajusz, fejenállás, csupasz csirkemell,… Mindez megállja a helyét. Egyszerűen. A The Darkness túl jó zenészekből áll ahhoz, hogy nevetségessé válhatna. Hozzatok még több ilyen portékát, fiúk!
Felállás
Justin Hawkins – ének, gitár
Dan Hawkins – gitár
Frankie Poullain – basszusgitár
Ed Graham – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Ian Anderson – fuvola a Cannonball című számon (csak a „Hot Cakes” limitált kiadásán szerepel)
Produkció
Nick Brine, Justin Hawkins & Dan Hawkins
Számlista
1. Every Inch of You
2. Nothing’s Gonna Stop Us
3. With a Woman
4. Keep Me Hanging On
5. Living Each Day Blind
6. Everybody Have a Good Time
7. She Just a Girl, Eddie
8. Forbidden Love
9. Concrete
10. Street Spirit
11. Love is Not The Answer
