Előadó: Ten
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 68:55
Értékelés: 3.8/5
A ismét rúgkapáló Ten a közepes »The Twilight Chronicles« után hosszabb pihenőre vonult, majd 2011-ben tért vissza a fenomenális »Stormwarning«-gal, amely megmutatta, hogy Gary Hughes és társasága újra megtalálta azt az igazi aranyközéputat, amelyben megfelelő adagban keveredik a pompázatos, melodikus bombaszt a riffek ihletettségével és a hangszerelés találékonyságával. Ez a Ten esetében, amely a melodikus rock kategóriájába tartozik, egy (túlzottan) is a fület kényeztető, változatos hangszerelést jelent.
A »Heresy And Creed« teljes vérrel igyekszik követni a kiváló elődöt, a »Stormwarning«-ot. A nyitó prelúdium, a Gates Of Jerusalem után, amely hangszeres darab, az album a tipikus Ten-bombaszt szárnyán emelkedik magasba, a magas dallamhatásfokú plazmaérzékkel az Arabian Knights (a nyitány logikus „arab” folytatása) hódító refrénjével és erős atmoszférájával. Ezt a dinamikus kontrasztot és az album ívét a rákövetkező Gunrunning is fenntartja, amely promóciós kislemezként is megjelent, és videoklip is készült hozzá.
A kiváló produkció rendkívül pragmatikus módon tartja fenn a hangzás hátterének masszív tömegét, amely a markáns gitárriff és a billentyűk gazdag harmonizálásának párbeszédére épül. Ezt lehetetlen nem meghallani, és a „Heresy And Creed” ebből a szempontból határozottan kiváló briliáns. Dan Mitchell és John Halliwell gitárosok üdítő, kreatív párosa, amely az alapvető gitárfigurák mellett, ahogy azt a Ten zenéje megköveteli, kiváló szólózást is hoz, az album során végig lenyűgöz.
Időnként azonban valami más kezd zavarni. A The Lights Go Down refrénjének vezérdallama például a dallamvezetésében a Whitesnake Ain’t No Love In The Heart Of The City című számának felgyorsított változatára emlékeztet. Közvetlenül utána jön a Raven’s Eye, amely balladaként az album egyik csúcspontja is lehetne a versszakba szőtt kelta dallammal és a refrénbe átvezető kiváló átmenettel, ha a versszak melódiája nem a Simon And Garfunkel kultikus örökzöldjére, a Bridge Over Trouble Water-re hajazna. A The Priestess is a vázát és a blues érintését tekintve, amely a zenekar melodikus rock formájába kapaszkodik, valamire emlékeztet, amit a Whitesnake valaha írt.
Az Insatiable „gyúrása” után az album a vége felé ismét szárnyra kap a kiváló Another Rainy Day-jel, a régi Ten-iskola jellegzetes érzelmességével. Mivel a dal hangzásszerkezetében a billentyűk előre törnek, ez a „félballada-rocker” (a vezérdallamok kibontakozását figyelembe véve) a Asia jó öreg hangszereléséhez áll közel. A felgyorsított Unbelievable a vezérdallamok nagyobb ragadozó erejével szinte az elejének intenzitási szintjére emeli az albumot, ami nagyon hálás, sőt kívánatos.
A ballada elhelyezése az album végén kétélű fegyver lehet. A The Riddle szerencsére kiváló ballada és az album egyik legjobb pillanata, amely révbe vezeti az albumot, és azt az érzést hagyja maga után, hogy ez is egy nagyon minőségi Ten-album. Az utolsó kimenő perc a hangzókép hátterének kíséretmagjába szőtt kelta díszítéseivel arra a dallamvilágra emlékeztet, amellyel a Coldplay könnyedén megvásárolja a tömegeket, ám a dolog a Ten szigorú zenei retorikájának fényében van eljátszva és beépítve.
Egyébként az album tartja magát Gary Hughes tipikus hangszerelési formájához, így a „Heresy And Creed” tipikus Ten-album – tipikusabb „tenes” már szinte nem is lehetne. És ami a lényeg: a zenekar zenei karakterének felismerhetőségi védjegyét viseli magán. Gary Hughes hangszínének és előadásmódjának sajátosságai már önmagukban is e felismerhetőség alapelemei, és velünk van, ahogy említettük, a Ten színházának bombasztikus „melotragikumának” hangsúlyos kontrasztja. Brit iskola, nincs mit szépíteni. Melankolikus, tragikus, ugyanakkor bombasztikus és ragadozó!
Néhány, más előadókkal való lehetséges hangszerelési párhuzamra tett megjegyzés ellenére az új Ten-album még mindig rendkívül minőségi és nagyon kidolgozott lemez, amely arról tanúskodik, hogy Gary Hughes a stúdióban ismét elkapott egy igazi, tele ihletettséggel teli pillanatot, amivel egyszer több mesterien kamatoztatta zenei zseniként ölünkbe hulló tehetségét. Említsük meg, hogy Gary egyebek mellett a Magnum énekese, Bob Catley három önálló stúdióalbumához is ő írta a zenét, a szakértők fülében pedig jól ismert és megkapaszkodott a „Once and Future King” című rockoperája is, „all star” vendégzenészgárdával. Hangszerelési és atmoszférikus szempontból a „Heresy And Creed” magas színvonalon áll.
Az elődje, a „Stormwarning” éles meglátásainak szintjét azonban az új album nem éri el. Talán azért is, mert alig másfél évvel a „Stormwarnig” után jelent meg, ezért az új album nagyon hasonlít az elődjére. Hogy ne hosszabbítsam. A „Heresy And Creed” olyan album, amely a Ten rajongóit minden bizonnyal levesz a lábukról, hiszen a zenekar ezzel bizonyítja, hogy megállíthatatlanul érik, mint a jó öreg bor.
Felállás
Gary Hughes – ének, gitár, programozás
Dan Mitchell – gitár
John Halliwell – gitár
Steve McKenna – basszusgitár
Darrel Treece-Birch – billentyűk
Max Yates – dob, ütőhangszerek
Produkció
Dennis Ward & Gary Hughes
Számlista
1. The Gates Of Jerusalem (Instrumental)
2. Arabian Knights
3. Gunrunning
4. The Lights Go Down
5. Raven’s Eye
6. Right Now
7. Game Of Hearts
8. The Last Time
9. The Priestess
10. Insatiable
11. Another Rainy Day
12. Unbelievable
13. The Riddle
