Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Madfish
Megjelenés: 1993
Játékidő: 54:06
Értékelés: 3/5
A Pendragon sosem tartozott a legújítóbb szellemű progresszív rockbandák közé. Hasonlót persze a neo prog rock-os társaik többségéről is el lehetne mondani, hiszen legtöbbjük azokon a stílusbeli nyomokon haladt tovább, amelyeket már a hetvenes években kitaláltak, amikor a progresszív rock elérte kereskedelmi csúcspontját. A Pendragon így az egész kilencvenes éveken át a szimfonikus prog rock megrögzött újraélesztője maradt, erősen a legendás prog-nagyágyúk, élükön a Pink Floyddal, a Genesisszel, a Camellel és a Yesszel hatása alatt. Ez a vitathatatlan tény a „The Window Of Life” című negyedik lemezükön szembetűnőbb, mint bármelyik másik Pendragon-albumon, hiszen az egész anyag afféle nem hivatalos főhajtásnak hat a fent felsorolt legendás nevek előtt.
A banda feje, Nick Barrett gitáros-énekes már mindig is csaknem istenként tisztelte David Gilmourt, és hasonló gitártechnikát ápol, de ezúttal a híres Pink Floyd-gitáros imitálásában saját magát is felülmúlta: egyes szólók úgy szólnak, mintha egyszerűen lemásolta volna őket nagy példaképétől. A lemez dalainak többsége tartalmaz olyan hangszerelési megoldásokat, amelyek úgy hangzanak, mintha egyenesen a prog rock bibliájából másolták volna ki őket. Mindez persze kivételesen magas technikai színvonalon és a gazdag szimfonikus harmóniák iránti kivételes érzékkel szólal meg, és a hallgató ezt valahogy el is várja a Barrett és a kultikus billentyűs, Clive Nolan (Arena, ex-Shadowland) párosától. Mindazonáltal a hetvenes évek prog rockjának kincstárából „kölcsönzött”, jól ismert motívumok adagja még a szokásos Pendragon-újraélesztő módszerekhez képest is kissé túl magas ahhoz, hogy a „The Window Of Life” a legjobb teljesítményeik közé kerüljön.
A túlzott kölcsönzés szép példája már a nyitó epikus darab, a „The Walls of Babylon”, amely a hosszú instrumentális bevezető alatt Nolan orgonájának melodramatikus hangjával nyílik, majd a fő hangszerelés, Barrett siránkozó gitárszólójával az élen, a Pink Floyd-klasszikus, a „Shine On You Crazy Dimaond” kissé vidámabb változatává válik. A figyelmes fül a nyitányban a Magnum-klasszikus, a „How Far Jerusalem” hangzásbeli elemeit is kiszúrja. A prog-kultdallamok „kölcsönzésének” ezzel azonban közel sincs vége: Nolan olyan orgonaszólamot épít fel, amely Fudge Smith ugrándozó dobritmusaira támaszkodik, és szinte teljesen azonos a Genesis-örökzöld, a „Watcher of the Skies” megfelelő részével. A pozitivista refrén a Pendragont a neo prog rock vezető „vidámkodóiként” erősíti meg, ettől a szereptől pedig csak a 21. században sikerül majd megszabadulniuk. Az előző, „The World” (1991) című albumon a 70-es évek prog-legendáinak motívumaival való kölcsönzés problémája még nem volt ennyire szembetűnő, most viszont éppen ez a fő oka annak, hogy a „The Window Of Life” rendesen szenved a művészi önállóság és relevancia hiányától. Barrett vékony, korlátozott terjedelmű hangja szokás szerint a Pendragon hangzásvilágának leggyengébb láncszeme, ezt azonban sikeresen ellensúlyozza a számos dallamos gitármestermunkával, a fent említett Dave Gilmour-féle gitáriskola hatása alatt.
A „Ghosts”, amely a lemez dalai közül leginkább emlékeztet a „The World” egyes pillanataira, balladaként nyílik, kissé patetikus Barrett-énekteljesítménnyel, majd hatalmas szimfonikus hangszerelésekkel jóval energikusabb, ambientes vizekre evez. A banda ezúttal e kifejezetten melankolikus szerzemény első felében jóval nagyobb adag művészi önállóságot mutat, ami dicséretes, de sajnos ez csak a fő átmenetig tart, amikor szinte pimaszul lemásolják a Genesis-klasszikus, a „Dance On A Volcano” nyitómotívumát. Más dolog inspirációt meríteni, megint más motívumokat másolni, ahogy az ebben az esetben nyilvánvalóan történik. A kölcsönzött motívumot egy meglehetősen érdekes szakaszba való átúszás követi, amely Smith dinamikus dobjainak gyors tempójára épül; itt Barrett szellemes gitárimprovizációkat tálal, miközben Nolan végig remekül vált a zongora- és szintetizátorszövetek között.
Az ambiciózus „Breaking The Spell” a lemez legjobb darabjának fő várományosa, hiszen a „The Window Of Life” összes száma közül ebben van a legtöbb művészi önállóság, és megvan benne mindaz, aminek köszönhetően a Pendragon a nyolcvanas évek közepén kultikus státuszt vívott ki magának. Barrett éneke is itt a legjobb az egész albumon, Nolan pedig ismét brillíroz az elágazó, zenekari hatású függönyök kibontásával, amelyek a siránkozó slide gitárral együtt valóban fenséges hangulatot teremtenek. A Pendragon összes hangszeresének kivételes technikai kifinomultsága különösen a hosszabb instrumentális szakaszban ragyog, amelynek közepén nem hiányozhat a kötelező „gilmouros” szóló, a melodramatikus záró refrén pedig a teljes pályafutásuk egyik legjobb befejezéséről gondoskodik.
A „The Last Man On Earth” csaknem 15 perces epikus darab, amely még az előzőnél is ambiciózusabb, bár közel sem olyan meggyőző. Fő gyenge pontja Barrett hangos, eltúlzottan patetikus, hamiskás énekteljesítménye a nyitó, balladás részben. Egy technikailag kifinomultabb énekes Nolan rétegzett zenekari hangszerelései mellett felejthetetlen hangulatot teremtett volna, Barrett úr viszont egy hajszállal túl nyafogósnak hat ahhoz, hogy bárkit meggyőzzön jó vokális előadóként. Annál jobbak, ahogy az várható volt, a gitárszólói, amelyek Nolan szintetizátoros birodalmával együtt ikonoklasztikus harmóniák sorát hozzák. A melodramatikus refrén Nick korlátozott hangterjedelme ellenére is teljesen szolid. A középső instrumentális szakasz ismét tartalmaz némi hetvenes évekbeli Genesis-fogást. Ezen a számon kezdett a Pendragon először aktívabban többszólamúságot oltani a zenéjébe, ami jól hallható az éteri hangulatú középső részben. Érdekes, váratlan színt hoz egy rövidebb, countrys beütésű szájharmonikás betét, és a kötelező epikus lezárás sem marad el.
A „Nostradamus (Stargazing)” egyike azoknak a vidám, optimista hangulatú Pendragon-eredményeknek, amelyekből a kilencvenes évek elején szép számmal készítettek; a nyitórészben monumentális slide gitárszólót kapunk, amely mellé Nolan elágazó zenekari függönyei társulnak. A kellemes dallam és a szép refrén remekül kapcsolódik az energikus gitárpasszázsokhoz és a dinamikus szintetizátorszövetekhez, a ritmikus lüktetés pedig a nyolcvanas évek jellegzetes neo prog rock fogásait tartalmazza. Ez a lemez egyik jobb pillanata, amikor a bandatagok nem esnek áldozatul a hetvenes évek prog-legendáinak öröksége iránti szokásos rajongásuknak.
A bánatos záró ballada, az „Am I Really Losing You?” ezzel szemben valamivel kevésbé lenyűgöző teljesítmény az elődjéhez képest, mert itt ismét előbukkan Barrett csaknem közmondásos énekbeli gyengesége, és a meglehetősen átlátszó szöveg gyenge tolmácsolása sem válik a dal javára. A szövegek egyébként is mindig a banda egyik fő hibái közé tartoztak. A Pendragon ezúttal megint a szokásos bajának, a kultikus prog rock örökség másolásának esik áldozatul, mert az egyébként kifejezetten szép és melankolikus záró motívum rendesen emlékeztet a Yes epikus örökzöldjének, a „The Gates Of Delirium”-nak az egyik leghíresebb pillanatára.
A „The Window Of Life” közel sem volt rossz lemez, hiszen a Pendragon ezen ismét meggyőzően bizonyította, mennyire ragaszkodik az ambientesen könnyedebb, dallamos szimfonikus prog rockhoz. A fő baja „csupán” az, hogy krónikusan kölcsönöz bizonyos prog rock bandák híres motívumaiból, amelyek művei döntően befolyásolták a Pendragon hangzásvilágának alakulását. Az a zenekedvelő, aki jól ismeri az összes fent említett zenekar életművét, persze azonnal tudni fogja, hol hallott már korábban szinte azonos „kölcsönzött” motívumot. Bár ez a fajta tevékenység a „The Window Of Life” esetében még észszerű keretek között marad, és nem válik tobzódóvá, a keserű utóíz ilyen tehetséges zenészek jelenlétében végig megmarad.
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Peter Gee – basszusgitár
Fudge Smith – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Simon Forster – szájharmonika
Produkció
Nick Barrett
Számlista
1. The Walls of Babylon (10:50)
2. Ghosts (8:02)
3. Breaking the Spell (9:18)
4. The Last Man on Earth (14:46)
5. Nostradamus (Stargazing) (8:23)
6. Am I Really Losing You? (4:47)
