Előadó: Darkwater
Kiadó: Ulterium Records
Megjelenés: 2007
A progresszív metal igazi virágkorát éli Skandináviában, amely így globálisan is átveszi a műfaji zászlóvivő szerepét. Olyan bandák, mint a Platitude, a Seventh Wonder, a Circus Maximus, a Mind’s Eye,… sorra pontosan azt tálalják, ami a Dream Theaternek már réges-rég teljesen idegenné vált, és amit helyettük a kilencvenes években olyan csapatok kezdtek megvalósítani, mint Európában a Vanden Plas, Brazíliában az Angra, az USA-ban pedig a Symphony X. Jellemző rájuk a dalok dallamos kompaktsága, amelyet végig a megfelelő adagokban adagolt, progresszívan megfűszerezett kitörések tarkítanak: ritmustörések, a gitár- és billentyűsfutamok dinamikus fordulatai. Mindezt azzal az alapvonással, hogy következetesen és hűen alárendelik magukat az alapvető dallamfigurák riffmotívumainak, amelyekkel a dalokban a történetük vörös fonalát követik. A Darkwater a megjelenésével és a bemutatkozó lemezével (csak) 2007-ben egy hajszállal kevésbé izgalmas csapat, hiszen a zenei horizonton a fent említett bandák már előttük kialakították a maguk felismerhető stílustartományát. Ebbe a tartományba most, némi késéssel furakodik be a Darkwater a skandináv honfitársak plejádjába.
A Darkwater egy újabb rendkívül ígéretes banda, amely az idei bemutatkozó lemezével, a „Calling the Earth To Witness”-szel kezdte építeni diszkográfiáját, és ezzel nagyon komolyan versenyre kelt honfitársai zenei teljesítményével és eredményeivel. Már a borítóból és a zenekar nevéből is gyászos hangulatra következtethetünk, amely átjárja az albumot és a svédek egész kifejezésvilágát. Igaz is. És őszintén szólva a modern vikingeknél, akik a sarki nap és éjszaka árnyékában/napfényében élnek, folyton a pokoli hideg borotvaélének, a jég és a hó ölelésének kitéve, nem is igen ütne be más.
Az album egy félperces, semmitmondó intróval nyit, amilyeneket az idő már rég elsöpört, a nyitány pedig így kifejezetten ódivatúan, agyonrágottan hat. Ezt követően viszont az All Eyes In Me-ben nagyon szerencsésen megtöltött, teljes hangzásképet kapunk. Lavinaszerű, nyitott gitárriff, modernül elmosott, groove-os csengés hangsúlyos vibrálásával, természetesen „lefelé” hangolt gitárokkal. Ehhez remek érzékkel simulnak a szimfonikus billentyűk, amelyek kiváló kontrasztot alkotnak, és a produkcióban egyenrangú ellenpontként kaptak helyet: ez gondoskodik a hangkép egyensúlyáról, és egyben a mélységét is tágítja, így a színes hangulat – a már említett gyászos légkör – egyre intenzívebben épül tovább. Minden mollban áll!
A Darkwater sikertörténetét nem a progresszíven kiemelt jammek adják, hanem a refrének ragadós, énekelhető dallamossága, amely hasonló hatást kelt, mintha egy dallamos hard rock vagy power metal banda állna előttünk. Ezek a hangulati csúcspontok, amelyekért a hangszerek és a középpontban álló ének rendkívül kompakt összjátéka a felelős. Az ének elég erős és tiszta ahhoz, hogy ezeken a pontokon jelentősen hozzájáruljon a hangulat emeléséhez, és a Darkwater dalainak dallamosságát is magasabb szintre emelje.
Az első bekezdésben említett bandák közül az ének a Circus Maximushoz áll a legközelebb, az obskúrus komorság jóval hangsúlyosabb érintésével. A legmagasabb fekvésekben önzetlenül, futólag még (hihetetlen módon) Charlie Dominicit, a Dream Theater első énekesét is megidézi. Persze a Darkwater énekese a saját robbanékonyságát tekintve már továbbfejlődött, de az utalás egyáltalán nem fölösleges, például az album riffekben legsötétebb és egyben záródalában, az In My Dreamsben, valamint a lemez leghosszabb dalának, a Habitnak az ötödik percének elején egy átmenetben. A Habit mellesleg a korong legösszetettebb kompozíciója, tele kiszámíthatatlan motívum- és hangulatváltásokkal, amelyeket bölcsen, folyékonyan fűztek egymás mellé, így a dal megőrzi teljes dallamos identitását és kompaktságát. A tökéletes egyensúly keresésében ez a bölcs, fülnek kellemes motívumfűzés a Tallest Tree-ben hagyja a legnagyobb nyomot: itt navigál a Darkwater a legszerencsésebben a kompakt motívumok dallamos ütőereje és a progresszíven összetettebb, szédítő kalandok összeházasítása közt, amelyek egy elnyújtott hangszeres közjátékban szikráznak különösen erővel, és lenyűgöző áradásukkal egy pillanatra sem untatnak. A csapat valóságos dinamikus leporellót és varázslatosan sokszínű, nagy vonzerejű hangulatvilágot varázsol elő a The Play pt. I. és a folytatását jelentő The Play pt. II. dalokban, ahol a srácok intenzív atmoszféra-építő tehetségükről tesznek tanúbizonyságot a kidolgozott szimfonikus-zenekari hangszerelések során, amiért elsősorban a billentyűk felelősek, hiszen gyakran valóságos kis zenekarként szólnak.
A Darkwater nagyon alapos szerző! A dalok aprólékosan kidolgozottak, és ballasztnak számító pillanat (a félperces intrót leszámítva) nincs az albumon. Bemutatkozó lemezről van szó, amelyet a zenekar megmutatkozott potenciálja alapján a jövőbeli munkáik kétségkívül még túl is fognak szárnyalni. A Darkwater a progresszív metal egy kevésbé összetett változatát kínálja, ezért kifejezetten azoknak lesz testhezálló, akik a dallamosságot és az atmoszférikus hullámzás mélységét keresitek, egy masszív riffalap és a billentyűk szimfonikus-zenekari hangszereléseinek kiváló atmoszférikus pillanata remek kombinációjának szárnyán, amelynek fogaskerekeit ez az utóbbi megállíthatatlanul folyamatos feszültségben tartja. Nagyon vonzó hallgatnivaló, amely egyszerre könnyen emészthető és könnyen megszerethető.
Felállás
Henrik Båth – ének, gitár
Markus Sigfridsson – gitár
Magnus Holmberg – billentyűs hangszerek
Karl Wassholm – basszusgitár
Tobias Enbert – dob
Produkció
Emil Westerdahl
Számlista
1. 2534167 (intro) (0:32)
2. All Eyes On Me (8:48)
3. Again (9:01)
4. Habit (12:46)
5. The Play – I (2:34)
6. The Play – II (8:39)
7. Shattered (9:38)
8. Tallest Tree (10:14)
9. In My Dreams (6:09)
Az album játékideje: 68:22
