Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Collins, Phil
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 45:03
Értékelés: 4/5
A nyolcvanas évek elején, a kultikus bemutatkozó album, a „Face Value” (1981) (nem)várt sikere után a dobos-énekes Phil Collins egyre inkább szólócsillagként kezdett berendezkedni, anélkül hogy bármilyen módon elhanyagolta volna a „családi” zenekara, a Genesis munkáját, amely épp akkoriban élte igazi kereskedelmi reneszánszát. Collins fokozatos stílusváltása a progresszív rockos/jazz fusion dobosból poprockos szórakoztatóvá a második stúdióalbumánál, a „Hello, I Must Be Going!”-nál teljesedett be, amely az említett bemutatkozóhoz képest még kereskedelmibb irányt vett. A szerelmes szövegek az énekes-dobos pályájának ebben a szakaszában íratlan kötelezettséggé, Philnek pedig szinte megszállottsággá váltak, főleg az érzelmes balladáknál, amelyek mindig fontos helyet foglaltak el az életművében.
Miután Phil még mindig az első feleségétől való traumatikus válását emésztette, a költészete a „Hello, I Must Be Going!” lemezen – amely a Marx fivérek filmjében szereplő azonos című dalról kapta a címét – kissé derűsebb hangvételt öltött, ami az egyes darabok hangulatán is érződött. Collins jazzes gyökerei a dobolásában – az album határozott poprockos irányultsága ellenére, amelyen Hugh Padgham „felpörgetett” társproducerkedése mellett tárt kapukkal fogadták a nyolcvanas évek hangzástechnikáját, a szintetizátoros effektek bőséges használatával – gyakran még mindig szépen kihallatszanak, érzékeny énekes pillanatból pedig, amelyekben mindig is mester volt, szinte dúskálunk, így nem volt meglepő, hogy 1983-ban megkapta az első jelölését a legjobb brit előadó kategóriájában. A tíz dalból kilenc felkerült a slágerlistákra, ami sokat elmond a „Hello, I Must Be Going!” kereskedelmi vonzerejéről és minőségéről is, amely a mai napig Phil legsikeresebb szólólemezei közé tartozik.
Az „I Don’t Care Anymore” melodramatikus power balladával Collins úr újabb óriási slágert alkotott az „In The Air Tonight” (1981) színvonalán. Egyben ez az album egyetlen dala, amely komor természetével és szarkasztikus szövegével az első feleségétől való válást érinti, ami a „Face Value” egyik fő lírai magja is volt. A finom billentyűs akkordokat hatalmas dobalap támogatja, miközben Daryl Stuermer gitáros egy sor egyszerű, de ízléses gitárfrázist húz elő. Phil dühös énekexpresszióján igazán irigylésre méltó a szint, a legendás dobos-énekes az utolsó csepp sebzett szívét is belesűríti. Ez az emlékezetes örökzöld felbukkant a népszerű Miami Vice sorozat egyik epizódjában, évekkel később pedig a kultikus Grand Theft Auto V videójátékban is.
Az „I Cannot Believe It’s True” humoros szaxofonaranzsmanokkal megspékelt poprockos hangulatfelelős, amely hirtelen jóval lazább atmoszférát teremt, miközben fontos szerepet kap Phil markáns énekstílusa a kórusban éneklő kísérővokálok segítségével. A szellemes altszaxofon-szóló tovább fűszerezi a játékos, pozitív hangulatot. A „Like China” elég mulatságos rocker, amelyben Collins a nyitányban Cockney akcentussal szórakozik, mert a szövegben egy arrogáns tinédzser bőrébe bújik. A kölyök azzal próbálja ágyba csalni a barátnőjét, hogy „úgy bánik majd vele, mint a porcelánnal”. Stuermer gitáros jó néhány összetett gitárvonalat szállít, és egy érdekes szólóval is, amellyel még tovább dobja fel az élénk hangulatot. A „Do You Know, Do You Care” közepes tempójú, szolid szerzemény, finom szintetizátoros textúrákkal és Collins melodramatikus éneklésével, ami egy temperamentumos refrénben csúcsosodik ki.
A „You Can’t Hurry Love”, a The Supremes lánycsapat feldolgozása lett a „Hello, I Must be Going!” legnagyobb slágere és legismertebb száma, kereskedelmi sikerben pedig még az eredetit is felülmúlta. A „Behind The Lines” (Genesis) és a „Tomorrow Never Knows” (The Beatles) után ez volt Phil harmadik feldolgozása, de az első, amelyet kislemezként is kiadott, és amely példátlan sikert hozott neki. Itt a táncos hangulat közepette jól hallani, hogy a soul és az R&B egyre nagyobb hatással volt Collins további pályájára. Az „It Don’t Matter to Me” újabb szórakoztató, csípős popos rocker pozitív felhanggal, temperamentumos dobalappal és szenvedélyes szaxofonbetétekkel, amelyek tökéletes mulatságot csapnak. Phil lezser éneklése ezúttal magabiztossággal teli, a megszokott szívügyek terhe nélkül.
A „Thru These Walls”, egy újabb sikeres kislemez, a szövegében egy kíváncsiskodó alakkal foglalkozik, akit az emészt, hogy mi zajlik a szomszédaitól elválasztó fal túloldalán. Phil meggyőzően bújik egy kényszeres, magányos neurotikus bőrébe, aki saját megszállottságában elkezdi elképzelni a szomszédai éjszakai tevékenységeit, még ha mindez csak a fejében játszódik is. Ez a rendkívül finom szerzemény, főként a Prophet 5 szintetizátoron játszott akkordok révén, kissé emlékeztet az „In The Air Tonight”-ra, ami bizonyos ritmikai árnyalatokra is igaz. A „Don’t Let Him Steal Your Heart Away” ballada Collins legszebb szerelmes dalai közé tartozik, amiről elsősorban a szenvedélyes énekteljesítménye és a gyönyörű központi szimfonikus hangszerelés gondoskodik.
A jazzes hangvételű „The West Side” instrumentális az album egyetlen olyan szerzeménye, amelyet feltételesen kísérletezőnek lehetne nevezni, hiszen jó néhány összetett ritmikai árnyalatot tartalmaz a dobon és a basszusgitáron, valamint egy sor megható szaxofonszólamot, miközben Stuermer a középrészben húsos gitárszólót nyom le. Ez az a pillanat a „Hello, I Must Be Going!” lemezen, ahol jól kihallatszanak Collins zenei gyökerei és a korábbi, Genesisszel és a Brand X-szel végzett munkáinak hatásai. A „Why Can’t It Wait ‘Til Morning”, a zongorás ballada megrázó szimfonikus hangszerelésekkel, melankolikus lezárása az albumnak, hiszen Collins ebben ismét a „sebzett szívű lovag” szerepébe bújik, és megmutatja, miért volt a nyolcvanas évek egyik legnagyobbra tartott popénekese.
Collins úr a „Hello, I Must Be Going!” albummal saját szerencséjének kovácsaként alkotott egy újabb kiváló poprock-teljesítményt, és példátlan sikert aratott, ami a nyolcvanas évek legnagyobb zenei sztárjai közé repítette. Az újszülött MTV-generáció „kézből evett”, miközben a régi Genesis-rajongók érthető módon nem lelkesedtek a tevékenységéért, főleg mivel a stílust tekintve egyre vékonyabb lett a határvonal Phil karrierje és a legendás progresszív rockzenekar között. Még ha a „Hello, I Must Be Going!” nem is állta ki az idő próbáját olyan jól, mint Phil néhány másik szólóalbuma, továbbra is az egyik leghangzásbeli sokszínűbb és legpezsgőbb lemeze.
Zenekar
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek, billentyűk, trombita a „Do You Know Do You Care” dalban, basszuspedál az 1., 4. és 9. számon
Daryl Stuermer – gitár
John Giblin – basszusgitár a 2., 3., 5. és 8. számon
Mo Foster – basszusgitár a 6. és 7. számon
Michael Harris, Rahmlee Michael Davis – trombita
Don Myrick – szaxofon
Louis „Louie Louie” Satterfield – harsona
Chester Thompson – dob (a koncertturnén)
Produkció
Phil Collins és Hugh Padgham
Számlista
1. I Don’t Care Anymore
2. I Cannot Belive It’s True
3. Like China
4. Do You Know, Do You Care?
5. You Can’t Hurry Love
6. It Don’t Matter to Me
7. Thru These Walls
8. Don’t Let Him Steal Your Heart Away
9. The West Side
10. Why Can’t It Wait ‘Til Morning
