Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Fish
Kiadó: Dick Bros Record Company
Megjelenés: 1994
Játékidő: 73:52
Értékelés: 4/5
A legendás skót énekes, Fish (polgári nevét, Derek William Dick-et érthető okokból soha nem szerette túlzottan), aki a brit neoprog-bajnok Marillion tagjaként lett híres, negyedik önálló stúdiólemezén, a „Suits”-on folytatta korábbi szólómunkáinak sikeres artrockos vonalát. A lemez a más előadók dalait feldolgozó „Songs From the Mirror” (1993) után jelent meg, és egyben az első volt a rövid életű, saját alapítású Dick Bros Record Company gondozásában. A rendkívül tiszta hangzásért James Cassidy felelt, Fish kísérőgárdájában pedig ott volt régi gitáros cimborája, Frank Usher, a másodgitáros Robin Boult, valamint a kultikus basszusgitáros és alkalmi énekes, David Paton (ex-Pilot, The Alan Parsons Project, Camel, Bay City Rollers). Cassidy nemcsak producerként jeleskedett: Foster Paterson (ex-Camel) mellett, aki Mickey Simmondst (a Camel egy másik egykori tagját) váltotta, a billentyűs szólamok többségét is ő játszotta fel, és a lemez tíz szerzeményéből ötnek a megírásában is részt vett.
Fishnek egészen két évre volt szüksége a „Suits” befejezéséhez, ami eddigi pályafutása leghosszabb munkafolyamata volt, hiszen néhány dalt, amely a lemezre került, már 1992-ben játszott élőben. Stílusában a „Suits” logikus folytatása Fish korábbi munkáinak, például az „Internal Exile”-nak (1991): meglehetősen sokszínű anyag, amely a hangzáselemek széles skáláját vonultatja fel az artrocktól és a folk rocktól a pop rockig, ugyanakkor hangulatában kissé sötétebb, mint három stúdióelődje. Kereskedelmi szempontból még az előző két albumnál is sikeresebb volt, szép helyezést ért el a brit slágerlistán, ahová Fish csak 2008-ban jutott fel újra. A két kislemez, a „Lady Let It Lie” és a „Fortunes of War” viszont nem futott be nagy karriert.
A „Mr. 1470” a vállalati dzsekikről szóló szarkasztikus szövege és a „ruha teszi az embert” régi közmondását kifigurázó hangvétele miatt tulajdonképpen a lemez címadó dala. Elmondhatjuk, hogy élénk tempójával, a nem hiányzó harapós gitárfutamokkal és elegáns szintetizátor-textúráival igazán szórakoztató nyitány. Fish rögtön bebizonyítja, hogy akkoriban remek énekhangi formában volt, a hangulathoz pedig Lorna Bannon vendégként közreműködő vokálja is hozzátesz.
Fish nem lenne Fish, ha a „Suits”-on a „Lady Let It Lie”-jal nem írt volna legalább egy olyan dalt, amely a túlzott hírnév és csillogás ürességével kapcsolatos frusztrációkat feszegeti, olyasmit, amit az énekesbajnok egykor a saját bőrén tapasztalt meg. A finom billentyűs textúrákból építkező hangzás nagyon emlékeztet arra, amit egykor a Marillion csinált, a poprockos refrén pedig Fish egész pályafutásának egyik legkereskedelmibb csábítása, ezért kár, hogy ez a pozitív hangulatú standard nem keltett nagyobb visszhangot. Usher remek gitárszólója és a kiváló szöveg, amely kifigurázza a hírnév és a sztárság üres vágyát a modern fogyasztói társadalomban, főleg a fiatalok körében, szintén hozzájárult ahhoz, hogy ebből Fish egyik legnépszerűbb koncertdala lett.
Az „Emperor’s Song”, amelyben ügyesen keveredik az artrock és a pop, szintén kifejezetten kereskedelmi irányú dal, főleg a himnikus refrént tekintve, miközben az emelkedő hangulatból nem hiányoznak a temperamentumos gitárpasszázsok. A társadalmilag érzékeny klasszikus, a „Fortunes Of War” hatalmas, szimfonikus hangulatú függönyei mögött skót dudaszó is felcsendül, és a Fish-életmű azon elmélkedő hangvételű darabjai közé tartozik, amelyek minden hallgatónak bőven adnak gondolkodnivalót. A legendás skót felföldi ismét hihetetlenül őszinte és érzelmes mesélőnek mutatkozik, megható életsorsokat mesél el, amit egyébként már a Marillion idején is tökélyre fejlesztett.
A sötétebb hangulatú „Somebody Special”, amelyben Fish szarkasztikusan ecsetel egy femme fatale-t, kissé ütősebb szerzemény felhevült gitárpasszázsokkal, de okos akusztikus hangszerelésekkel és szellemes basszusvonalakkal is. A „No Dummy” meglehetősen érdekes artrockos kísérlet, amelyben a „halember” a funk, az etno és a jazz elemeivel játszadozik, többek közt szaxofonszólamokkal, a kísérő vokálok pedig tovább mélyítik Fish nonszalán énekstílusát és a felszabadult hangulatot.
A „Pipeline”-on, egy újabb társadalomkritikai üzeneten a karizmatikus vokális kaméleon a melodramatikus korszakán megy át, bőséges szimfonikus hangszerelés és vagány gitárpasszázsok támogatásában. A következő szatíra a hollywoodi csillogás üres vágyáról, a „Jumpsuit City”, amelyben még blues rock-elemek is felfedezhetők, főként a szájharmonika, a szétszórt gitárfutamok és a melankolikus hammondorgona-rétegek révén, kifejezetten titokzatos atmoszférájú. A „Bandwagon”, amelyben Fish ismét kamaleonként csillog az éneklésével, szilárd hibrid a prog és a pop között, ami különösen igaz az összetett billentyűs textúrákra. Az érzelmes power balladával, a „Raw Meat”-tel a skót óriásnak sikerült az album zárásaként újabb felejthetetlen klasszikust alkotnia, amelyen át érezni lehet kivételes hangjának teljes atmoszferikus erejét, miközben a drámaépítésben a rendkívül finom gitárszóló is kiveszi a részét.
A „Suits” 1998-as újrakiadása két kiváló bónuszdalt is tartalmaz. A „Black Canal” progresszív rockos kísérlet szétszórt elektronikus mintákkal és összetett ritmikai variációkkal. A narráción át Fish jellegzetes skót akcentusa is hallható. Igazi kár, hogy nem került fel az album „rendes” részére, hiszen Fish legérdekesebb és legösszetettebb szólóalkotásai közé tartozik, de valószínűleg hossza (több mint nyolc perc) és a kereskedelmi potenciál hiánya miatt „süllyesztette el a fiókban”. Az „Out of My Life”, egy újabb vad szerelmi vallomás, rövidebb, de temperamentumos, pasztorális szerzemény akusztikus hangszerelésekkel, amelyek a hagyományos kelta/skót zenére emlékeztetnek.
A „Suits” Fish eddigi stúdióalbumainak aranyközepébe tartozik, vagyis minőségét tekintve rendkívül egyenletes lemez, amely még ma is elvarázsol néhány igazán szórakoztató ötletével. Utána a skót énekes erőtől duzzadó alakjából valahogy elpárolgott a vágy, hogy slágerlistákat hajszoljon és kereskedelmileg tetszetős dalokat írjon, hiszen ekkorra a szerzői érettség új fejezetéhez érkezett, amikor már világos volt, hogy szólókarrierje egy egészen új irányt vesz.
Felállás
Fish – ének
David Paton – basszusgitár, vokál
David Murray – duda
Lorna Bannon – vokál
Robin Boult – gitár
James Cassidy – billentyűs hangszerek
Foster Paterson – billentyűs hangszerek, vokál
Fraser Spiers – szájharmonika
Frank Usher – gitár
Kevin Wilkinson – dob, ütőhangszerek
Produkció
James Cassidy
Dallista
1. Mr. 1470 (6:06)
2. Lady Let It Lie (6:53)
3. Emperor’s Song (6:18)
4. Fortunes of War (7:51)
5. Somebody Special (5:22)
6. No Dummy (6:16)
7. Pipeline (6:43)
8. Jumpsuit City (6:49)
9. Bandwagon (5:07)
10. Raw Meat (7:20)
Bónuszdalok:
11. Black Canal (8:27)
12. Out Of My Life (3:45)
