Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 5/5
Melyik rockbanda vagy zenész lenne képes arra, hogy egy egész albumot szenteljön a kihalással fenyegetett, nemes, õsi vidéki lófajtának? A válasz egyszerű, hiszen a rockerek közt az egyetlen igazi gazdálkodó mindig is csak egy volt, egyedi és utánozhatatlan – Jethro Tull. A vetőgép feltalálójáról elnevezett zenekarnak a „Heavy Horses” újabb fontos hozzájárulás a mezőgazdasági tevékenységek zenei megjelenítéséhez. Ezzel a témával különösen szívesen foglalkozik karizmatikus főnökük, Ian Anderson, aki akkoriban hosszabb időre vidékre költözött, és ott merített ihletet folk rock trilógiájuk (a „Songs From The Wood” (1977), a „Heavy Horses” (1978) és a „Stormwatch” (1979)) dalainak többségéhez. Ian valódi, kemény skót gazda, a zenei szakértők körében mégis sokkal inkább bolondos fuvolásként, multiinstrumentalistaként, a Jethro Tull zenei hagyatékának alfájaként és ómegájaként ismert (bár e ponton a régi gitáros, Martin Barre biztosan szólna egy-két szót), aki régóta szívesen ül traktorra, a jogosítványról viszont réges-rég lemondott. A „Heavy Horses”-on a cimborái segítségével több mint sikeresen mutatja be a mindennapi életet a farmon.
A „Heavy Horses” folytatja az előző remekmű, a „Songs From The Wood” (1977) népi szellemiségét, de némileg más módon. Ha az előző album hangulatában és költészetében idealizálta és mitizálta a vidéki életet, a „Heavy Horses” sokkal realistább szemléletet tükröz. A mesés történetek helyett a szövegek a mindennapi gazdasági munkákat és azokat az eseményeket írják le, amelyek a 70-es évek végén valóban megtörténtek Ian birtokán és úgy általában a brit vidéken. Ezért hangulatában is érezhetően kevésbé játékos és kicsit sötétebb az elődjénél, bár a humoros témák és hangzások most sem hiányoznak. Néhány lírai téma sok hallgatót jobban fog szórakoztatni, mint valaha.
Akárcsak a kiváló elődön, a Jethro Tull most is remek, progresszív beütésű folk rockot játszik, nagy hangsúlyt fektetve az akusztikára, amely egyes részeknél rendkívül sikeresen teremti meg az autentikus vidéki hangulatot. Ebben nagy szerepe van Ian kivételesen kifejező szövegeinek, amelyek látszólag banális témákból rendkívül képszerű, költői és ízes hangulatpalettát, valóságos parasztfestményeket varázsolnak. A szövegei, amelyek egerekről, macskákról, tyúkokról, lovakról, szélkakasokról és hasonlókról szólnak, kiválóan összeolvadnak a zenével, amely a örökzöld síkságok, mezők, szigetek, tavak és természetesen farmok kelta színezetű világát idézi. Ami az egyes hangszeres részeket illeti, ezek a zenekar történetének legjobbjai és legenergikusabbjai közé tartoznak, különösen a ritmusszekció (John Glascock basszusgitáron és Barrie Barlow dobon) teljesítménye kerül be az eddigi csúcsteljesítményeik közé. Evans és Palmer billentyűi eközben most kissé háttérbe szorulnak a kiterjedt akusztikus részek, főleg Ian fuvolája mellett. Martin gitárja pedig most is összekötő kapocs, az aranyközépút a folkos és a hard rockos részek között. Az egyik lehetséges oka annak, hogy ez az album ennyire különleges, és sok mindenben eltér az elődeitől, talán a különleges vendég, Darryl Way (ex-Curved Air, Wolf) hegedűjátéka, aki a „Moths” című dalon és a címadón vendégszerepel. Ian a legtöbb dalban különösen szellemes énekstílust választott, a ropogós, energikus elbeszéléstől a rendkívül dallamos kifejezésmódig.
Már a nyitó remekmű, az „And The Mouse Police Never Sleeps” is lenyűgöz: egy közeledő ló patáinak zaja vezeti be a cselekményt, majd kristálytiszta akusztikus gitár, dobok és Glascock zamatos basszusgitárvonala következik, miközben Anderson úr éles, helyenként fintorgó hangján a farmján történő „fontos” eseményeket meséli el, valamint a macskák és egerek ősi, soha véget nem érő történetét. A dal hihetetlen energiájával és képszerű hangulatával keresztülrostál rajtunk. Kiváló szerzemény, szokatlan ritmussal és számos furcsa átmenettel, amelyet az ismétlődő narráció után egy megfázott felföldi erőteljes köhögése zár le.
Az „Acres Wild” újabb kiváló darab, tele ugrándozó ritmussal és ízes kelta dallamokkal, amelyekről a fuvola és a gitár rendkívül gyors hullámzása gondoskodik, és amelyeket néhány remek Palmer-féle zenekari hangszerelés gazdagít. Martin gitárja viszi a hangszeres textúrák zömét, Way hegedűje pedig kiválóan illeszkedik a dalba, és újabb dimenziót ad neki. Ian most is rendkívül színes énekkel szolgál.
Két viszonylag folk rockos dal után a Tull a „No Lullaby”-ban, amely esti vidéki kísértetekről szól, akik éjjel a gyerekszobák ablakában jelennek meg, a hagyományos hard rockjuk felé fordul, ahol erős dallamukkal, néhány összetett Barre-riffel, remek szólóval és a Glascock/Barlow páros őrjöngő ritmusszekciójával nyűgöznek le a legjobban. Igazi csemege mindenkinek, aki szereti a keményebb arcukat.
A „Moths” újabb igazi Tull-klasszikus, és szerintem az album egyik csúcspontja, amely az akusztikus erényeik teljes tárházát felvonultatja. Az akusztikus gitár egyszerű ritmusát végig gazdag dallamok, zamatos fuvola és színes zenekari hangszerelések töltik meg. Ian éneke annak ellenére, hogy többnyire a lepkék lángok körüli táncát írja le, csordultig tele van pátosszal. Elképesztő, hogyan képes az ember így beleélni magát valami látszólag ennyire triviálisba, mint a lepkék és korai haláluk a lángok fényében.
A „Journeyman”, amely egy hétvégenként vidékre kijáró városi siheder történetét meséli el, az a pillanat, amikor Glascock basszusgitárja teljes fenségében ragyog fel, hiszen rendkívül színes hangokat sikerült megteremtenie, amelyek áthatják a dal nagy részét, és bizonyítják, mennyire alulértékelt ez a kiváló basszeros. Hozzájárulását tovább emeli Martin torzított gitárja, amely ezúttal újra úgy vág, mint egy megsértődött tigris, és a szokás szerint szellemes Ian-féle fuvola.
A „Rover” újabb rendkívül ugrándozó szerzemény, tele remek hangszeres részekkel, és kivételesen gördülékeny dallama is van, amelyről az akusztikus gitár, a fuvola és Ian éneke gondoskodik; utóbbi most is kiváló formában van, és ízes refrénjével lelkesít. Engem ezúttal leginkább a marimba kiváló használata ragad magával, amely a dobokhoz is újabb dimenziót ad. Az album egy újabb csúcspontja, amely amúgy is színültig tele van jóval.
Az akusztikus klasszikus, a „One Brown Mouse” megint a gazdasági egereknek szentelt dal, amelyet az akusztikus gitár és Ian mélyen kifejező éneke tesz különlegessé (mint általában, itt is ott nyűgöz le a legjobban, ahol az állatokról van szó, amelyek iránt sosem titkolja nagy szimpátiáját).
Következik a címadó remekmű, a „Heavy Horses”, amely a Jethro Tull zenei kifejezésmódja minden legjobb elemének nagy diadala, és olyan alkotás, amelyet azonnal kötelezően meghallgattatnék mindenkivel, aki nem ismeri a zenéjüket. A dal szemléletesen mutatja Ian határtalan szeretetét az eredeti vidéki lófajta iránt, amelyet sikeresen tenyészt a farmján, hogy aztán húzzák az ekéjét. A szerzemény tele van Palmer gyönyörű zenekari hangszereléseivel (kiváló zongorahasználat) és energikus tempóváltásokkal, amelyekben különösen Martin gitárja és Ian éneke áll az előtérben. A közepén hirtelen ugrásszerűen megnő a tempó, majd szellemes rész következik, ahol kiváló zenekari hangszerelések rostálnak át rajtunk, amelyeket Darryl Way mester szellemes hegedűje és Ian egyik legjobb énekteljesítménye tesz még többé. Az album nagy csúcspontja és a progresszív folk rock történetének egyik legnagyobb remekműve.
Az albumot optimista hangnemben zárja egy újabb felejthetetlen, akusztikus fűszerezésű klasszikus, a „Weathercock”, amely mindig is az egyik kedvencem, ha a legkedvesebb daloknál válogatok. Romantikus folk rock szerzemény, amelyet az elejétől a végéig rendkívül erős kelta, sőt kissé középkori hangulat hat át. Ian mélyen kifejező éneke gazdag akusztikus dallamra, középkori színezetű ritmusra, valamint különféle sípok és fuvolák bőséges használatára épül. Újabb tiszta tízes, amely ugyanolyan kiválóan zárja az albumot, ahogyan nyitott.
Fontos megjegyezni, hogy a mostani újrakiadás az eredetihez képest még „élőbb” hangzást hozott a produkcióban, és két bónuszdalt is tartalmaz. Az első, a „Living in These Hard Times” egészen tisztességes, akusztikus színezetű darab, bár a hivatalos kiadáson elég gyengén szerepelt volna. Sokkal jobban lenyűgöz a „Broadford Bazaar” című akusztikus ballada, amely nagyon szép, folkos dallamra épül, és Ian szólóban készítette, vagyis csak énekkel, fuvolával és akusztikus gitárral. Az újrakiadással kapcsolatos egyetlen panaszom az, hogy ezúttal a füzetből teljesen kihagyták a zenészek, a producerek és az album létrehozásáért felelős többiek felsorolását. Ráadásul a kiadó ahelyett, hogy „másolásvédelem” jelzéssel csúfította el a kiváló borítót, inkább felragaszthatta volna a figyelmeztető matricát. De ezek már csak részletek, amelyek aligha befolyásolják azt a több mint kielégítő érzést, amely minden egyes hallgatás után elfog ennél a kiváló albumnál.
A „Heavy Horses” az utolsó nagy remekművük, a progresszív folk rock klasszikusa és a 70-es évek vége egyik legjobb prog rock albuma, amely túl gyakran marad feledésbe merülve, amikor a legjobb teljesítményeiket sorolják. Én kifejezetten az előd logikus továbbfejlesztéseként élem meg, amellyel ismét felülmúlták önmagukat, és betömték a hitetlenkedő kákabélűek száját, akik meg voltak győződve róla, hogy az előző remekmű nagyságát soha nem érik el, nemhogy túlszárnyalják. A „Heavy Horses” a vidéki varázsával szépen bizonyítja, hogy a hosszú eposzok, a drámai csúcspontok és a komplexitás messze nem az igényes progresszív rock egyetlen vezérfonala, hanem a legjobb alkotások gyakran kis, látszólag szerény cseppekben rejlenek. A gondtalan alkotói időknek, amelyeket ez a csupa kedv, megszelídíthetetlen zenei gazdálkodóból álló, sokak szerint legjobb felállás élt át, sajnos hamar vége szakadt a kiváló dupla koncertalbum, a „Bursting Out” (1978) megjelenése után, mert északról hideg szél fújt a farmra, amely dért hozott, és előrevetítette a „Stormwatch”-ot, folk rock trilógiájuk utolsó fejezetét.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, elektromos gitár, mandolin
Martin Barre – elektromos gitár
John Glascock – basszusgitár
Barriemore Barlow – dob, ütőhangszerek
John Evans – zongora, orgona
David Palmer – orgona, billentyűs hangszerek, zenekari hangszerelés
VENDÉGZENÉSZ:
Darryl Way – hegedű a 2. és a 8. dalon
Produkció
Ian Anderson
Dallista
1. …And The Mouse Police Never Sleeps (3:13)
2. Acres Wild (3:26)
3. No Lullaby (7:55)
4. Moths (3:27)
5. Journeyman (3:58)
6. Rover (4:16)
7. One Brown Mouse (3:23)
8. Heavy Horses (8:59)
9. Weathercock (4:03)
Az album hossza: 42:40
Bónuszdalok az újrakiadásról (2003):
10. Living In These Hard Times (3:10)
11. Broadford Bazaar (3:40)
