Szerző: Rok Klemše
Előadó: Vendetta
Kiadó: Metal Axe Records
Megjelenés: 2007
„Thrash is back!!!” Valóban, az elmúlt egy-két évben a thrash metal lassan, de kitartóan újra ébredezik, és visszakapaszkodik a metal trónjára. A thrash aranykora, amely egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, természetesen régen véget ért, de a thrash metal óriásai még nem mondták ki az utolsó szót. A Bay Area-i színtér újra feléled, és a minden idők legnagyobb thrash metal eseménye, a legendás Thrash of the Titans koncert 2001-ben (a rendezvény célja pénzgyűjtés volt a rákkal küzdő Testament-énekes, Chuck Billy és a sajnos elhunyt Death-agytröszt, Chuck Schuldiner javára) nyilvánvalóan új lendületet adott neki. Az Exodus új lemeze már a küszöbön áll, a Testament The Gathering utódjára jövőre számíthatunk, a Megadeth az aranyló nyolcvanas évek óta megállás nélkül veszi fel a lemezeket, a Metallica az utóbbi koncertek alapján mintha újjászületett volna, készül a Heathen régóta várt albuma is, és még sorolhatnánk.
Az amerikai kollégákkal ellentétben a német, úgynevezett teutonic thrash képviselői szorgalmasabbak és kitartóbbak voltak. Ha eltekintünk a Destruction rövid szünetétől, a német thrash szent háromsága – a már említett Destruction, a Sodom és a Kreator – megszakítás nélkül működik már jó 20-25 éve. Az ilyen nagy nevek mellett azonban sajnos gyakran megfeledkezünk a kisebb, de nem kevésbé jó bandákról. Ilyen a legendás német thrash csapat, a Vendetta is, amely a nyolcvanas évek végén két kiváló albumot adott ki – Go and Live… Stay and Die (1987) és Brain Damage (1988) –, amelyeket inkább a Bay Area thrash metalhoz hasonlítottak, mint a brutálisabb német thrashhez. A Vendetta aztán csendben a feledés homályába merült… 2002-ben viszont újjáalakult, megfiatalított és felfrissített felállással (az eredeti tagságból ma már csak Heiner basszusgitáros maradt a Vendettában), és új lemezen kezdett dolgozni, amely idén, 19 (!) évvel a Brain Damage után végre itt van előttünk. Készüljetek fel a gyűlöletre, visszatér a Vendetta!
A teljes tagcsere tehát stílusváltást is hoz, ugye? Nos, van ebben igazság, de nem ez a teljes történet. A Vendetta továbbra is mérgesen thrasheresen szól, csak a Hate valamivel modernebb színezetű thrash metal. Nem, ne féljetek, nem valami újabb, már ezerszer megrágott „core” hangzásról van szó. A Vendetta átkozottul jól tudja, mi az az old school thrash, és ehhez tartja is magát, csak éppen a lemez produkciója hihetetlenül jó. Gyakorlatilag az összes nagy thrash albummal ellentétben, amelyeket – kéz a szívre – elég felületesen produkáltak (hát igen, ez is a báj része), a Hate végre egy olyan thrash lemez, amelyről nyugodt szívvel mondhatom, hogy a basszus is hallható rajta (kivéve, ha nem épp Steve DiGiorgio van a zenekarodban, persze), hiszen a basszusgitár gond nélkül felveszi a versenyt a gitárokkal. Sőt, Heiner basszusának hihetetlen „groove”-ja van, ami remek alapot ad a gitároknak, és még jobb támaszt Lubber dobjainak, időnként pedig egy-egy remek basszus „lick” is felúszik a felszínre. Heiner a stúdióban a ritmusgitárt is felvette, mert az eredeti felállás tagja, Daxx gitáros sajnos úgy döntött, hogy csak a lemez megírásában vesz részt. Bár Frank szólógitáros néhány nagyon szolid futamot és pár remek szólót lead, a lemezről mégis hiányzik még egy-két éles riff, ezért remélem, hogy a Vendetta a jövőben felvesz egy újabb gitárost.
A Hate szövegei a címhez illően dühösek, felháborodottak, és többnyire a társadalom ellen irányulnak. Észrevettétek, hogy az új énekesről, Mariról még nem is beszéltem? Vártam vele, hogy a hangját a szövegekhez kapcsolhassam, hiszen éles, agresszív, igazi thrash énekkel, vagyis több mint remekül interpretálja őket. Mario többnyire a középső fekvésekben marad, ahol a hangja pofátlanul emlékeztet Chuck Billy és James Hetfield keverékére a legjobb korszakukban (természetesen a Kill ‘Em All időszakra gondolok), helyenként a magasba is felmerészkedik, de valamiféle „Russ Anderson style” falzettre azért ne számítsatok. A Vendetta a mai társadalom és politika feletti haragját a legjobban a remek thrasher Lying Society-ben és az anarchikus Rise for Revolution-ben fogalmazza meg, amelyet Martin Luther King I Have a Dream című beszédének egy részlete vezet be. Az album legérdekesebb szövege pedig minden bizonnyal a rövid, de annál édesebb eposz a karthágói hadvezérről, Hannibalról. Ahogy a hadvezér elefántokkal kelt át az Alpokon, úgy repül a Vendetta a thrashsel a csúcsokra!
A sajnos legnagyobb hibája ennek az amúgy nagyon jó lemeznek a rövidsége. Az alig fél órával a srácok nem igazán váltják meg a 20 éves távollétet. Épp amikor a nyakizmok és a dobhártyák már fájni kezdenek, a Vendetta kegyetlenül elvágja a thrash-élvezetet. Annyira felpörgetnek, hogy valahol mélyen ott visszhangzik: „még kell!” A Hate-tel a Vendetta ugyan nem alkotott új, forradalmi thrash metal lemezt, de nagyon jó látni, hogy ennyi idő után is megtalálják a motivációt és a kedvet a zenéléshez. És végső soron ez minden olyan zenész lényege, akit nem csupán a haszon hajt. Vendetta, isten hozott újra, a gyűlöletet elvetettétek, és szorítunk, hogy ezúttal több mint két lemezt halljunk tőletek. Gyűlöletre vágytok? Hívjátok a Vendettát!
Felállás
Mario – ének
Frank Heller – gitár
Klaus „Heiner„ Ullrich – basszusgitár
Thomas Lubber – dob
Produkció
Vendetta
Számlista
1. Hannibal 03:10
2. Lying Society 02:53
3. Guerrillas 03:45
4. Hate 05:25
5. Prepare Your Self For Hostility 03:14
6. Mother 04:09
7. Rise For Revolution 04:15
8. Dead People Are Cool 02:58
