Helyszín: Rdeči Trg, Postojna, Szlovénia
A koncert dátuma: 2007. 08. 27.
Látogatók száma: 0
Jegyár: /
Megérkezett az attrakció! Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hány ember zsúfolódott össze a Rdeči Trgen, ahol immár hagyományosan, évről évre megrendezik a postojnai Zmaj Ma Mlade fesztivált. Mindezt egy keddi estén! Valóban különleges attrakció érkezett: pont olyan, amilyenre a „nyugati világ” vágyik, amely mindenre rácsodálkozik, aminek egy kicsit egzotikusabb az utóíze.
Mintha egy halk szél csavarodott volna az éjszakába, amely a várakozás súlya alatt roskadozott. Ez a szél tartotta távol a távolban gyülekező esőt, amelyet a meteorológusok már előző nap oly hűségesen jósoltak, és ez a szél kísérte egy tucat nomád lelket és pásztorukat, akit Bobannak hívnak. Boban Marković. A tucatnyi kísérő nomád lélek pedig az ő zenekara, azaz orkestarja. Igen, a temperamentumos délkeletről érkeztek a visszafogott, kimért nyugatra, de a zene, akárcsak a szél, nem ismer határokat. Elvileg.
Ugyanarról a délkeletről van szó, amely valaha olyan közel állt hozzánk, és kiderült, hogy ma is közel áll, ha nem még közelebb, ugyanakkor felfoghatatlanul távoli is, olyan világot és kultúrát képvisel, amelyet legfeljebb megkopott emlékekből ismerhetünk, félig elfeledett álmokkal összefonódva, mégis naivan és ellenállhatatlanul vonzót. Olyan kultúra ez, amelyet kötelezően kulturális sokk követ. Másképp mondva: pont a kulturális sokkban, a kisiklásban van a lényeg, és mi kéjesen átadjuk magunkat neki. Hogyne, hiszen olyan kultúráról van szó, amelynek a miénkhez nem sok köze van a nevén kívül, és a hazafias „örömmámor” gyakori rohamai közepette az egészet bármi másnak neveznénk, csak kultúrának nem… Ha viszont nincs ok pánikra, ez a kultúra a legjobb fényében tud megmutatkozni, és igazán sok mindent van mit mutatnia, és ugyanannyit adnia is.
Akárhogy is, a Boban Marković Orkestar teljesítette az alapvető célt: zene és jó hangulat. És ebből volt elég. Majdnem. Úgy tűnt, ez az egy óra háromnegyed túl gyorsan elrepült. Ha Gučában még olvasható a cirill betűs felirat, hogy „slobodno trubite”, ezeken a tájakon ritkán engedik meg, hogy átlépjük az időkorlátot, de ahogy már a régi rómaiak is mondták, a dolgok a csúcson érjenek véget… Ami a csúcspontokat illeti, a fellépés alatt párszor az volt az érzésem, hogy az Orkestar (sajnos) olyan lakomát tálal, amely teljesen (értsd – túlságosan) megfelel az egészséges európai szabványoknak: zsírmentes, inkább csak enyhén sült, és az is valami kevésbé ártalmas olajban. Nem pont az a recept, amit a műfaj rajongói szeretnének, vagy mindazok, akik többet várnak annál, mint amit egy Putumayo World Music-féle válogatásról vagy hasonlóról hallani lehet.
A kritika elsősorban a zene némileg túlságosan piacorientált felfogását célozza, amely helyenként már a nagy big band felállásokat súrolja, olyanokat, amilyeneket Hollywoodban boldogan használnának a „vad” Balkánról szóló filmekhez. A zene és vele az energia helyenként elég langyos volt, és ha nem látnám az urakat és fiúkat, akik amúgy rendkívül szilárdan játszották, azt is elképzelhetném, hogy Koszovóból, Pristinából, Čačakból, vagy éppen Hamburgból, Helsinkiből, Tokióból vagy Beverly Hillsből érkezett fiúk és férfiak játsszák. Végül (szerencsére) kiderült, hogy ez nem a zenekar meghatározó része, csupán egy kissé zavaró kisebbség, amely viszont végső soron vonzóbbá (és befogadhatóbbá) teszi őket a tömegek számára.
Mindenesetre a Boban Marković Orkestar magasan kiemelkedik a legkülönfélébb turbós mulattatók közül, és nagyon igazságtalan lenne turbótrombitásnak nevezni őket, csak mert a széleken egy kicsit tompábbak.
Az Orkestar tíz trombitásból áll, Boban az élen, aki a helyét egyre inkább hátrébb húzza, és a zenekar legfényesebb pozícióját már egy ideje fiának, Markónak engedi át, aki be is jelentette: „Marko Marković Orkestar!”; a trombiták mellett három ütős is van a felállásban, nélkülük egyetlen komoly rézfúvós zenekar sem létezik. A zenészek átlagéletkora tekintetében is többségük közelebb áll Marko korához, mint Bobanéhoz, de így marad meg a vitalitás, és így száll tovább a kulturális töltet a következő nemzedékekre.
Az Orkestar főleg hosszabb, igen dinamikus instrumentális számokba merült el, helyenként Boban a mikrofont is kézbe vette, és énekelt egyet-kettőt, főleg a fellépés utolsó szakaszában, amikor Goran Bregović szinte népdalszámba menő dalaival, a „Mesečinával” és a „Djurdjev Dannel” örvendeztette meg a már alaposan felhevült közönséget; az utóbbi alatt, igen szimbolikusan, el is eredtek azok a régóta beharangozott esőcseppek az égből. És hogy a Bregović-tisztelgés még teljesebb legyen, nem maradhatott el a „Kalašnjikov” sem, amely az Underground című filmen keresztül az egész trombitáskultúrát a perifériáról a végtelen égbe emelte, még ha elég igazságtalanul teljesen elmenve is a romazene igazi (de megkoronázatlan!) királya, Šaban Bajramović mellett.
Akárhogy is, a holdfény és a trombiták gyilkos kombináció, és amikor már teljesen elhallgattak, és az esőcseppek ellepték a felhevült talajt, a (majdnem) eksztatikus érzéseket nem tudták lemosni. A sötét, esővel teli felhők mögött pedig ott bujkált a pajkos telihold, és a rézfúvós zenekar hangjaitól színezett nomád szél tovább szállt az éjszakába.
