Szerző: Aleš Podbrežnik, Sandi Sadar Šoba
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Salzburg / Ausztria
A koncert dátuma: 2007.08.25.
Látogatók száma: 1608
Jegyár: 150.000
bevezető szöveg: Aleš Podbrežnik
A Salzburgring táborhelye fölött új nap kelt. Az alvásra szánt időszakot valamivel kevesebb, az agyunkat fúró decibellel vészeltük át, mint az első éjszakát, amikor az osztrák fiatalság még teljesen feltöltött elemekkel tombolt és vedelt. Ha kannibál lennék, mindet felfalnám!!!! Én ugyanis egy szétszakadt, összetört sátorban aludtam. Amikor az első napról megérkeztem, hogy nekiláthassak a megérdemelt pihenésnek, először a sátor szétroncsolt, letört elejét kellett teljesen leszakítanom, hogy egyáltalán be tudjak mászni. Teljesen tönkrement: a rúd eltörött, a ponyva elszakadt, a keresztrudak is helyrehozhatatlan sérülést szenvedtek, ezt viszont csak az utolsó napon vettem észre, amikor a sátor romjait pakoltam. Mindegy, talán azon tűnődtök, hogyan lehet egy ilyen kempingben kihúzni addig, amíg nagyjából 14.30-kor el nem kezdődik a fesztivál zenei forgataga. Nehezen, nehezen, nehezen… A helyzet: szemétdomb a kemping minden horizontján, a dixik tömve „mindennel, amit el sem lehet képzelni” (értsd: elképzelhetetlenül borzalmassal), egyszóval koncentrációs tábor, a zuhanyzásra két órát is kellett sorban állni. A higiéniát illető rendkívül ízléstelen kilátások és a kempingben uralkodó általános disznóól ellenére a megszelídíthetetlen multi core/grunge/stoner RockLine-os csibésszel, Sandival sikerült fél szemmel hunyorognunk, fél orrlyukkal lélegeznünk és fél füllel hallgatnunk, így a sátraktól a gyorsétkezdés utánfutójáig vezető úton nem értük el az érzékszervi-asszociációs undor kritikus szintjét, és be tudtunk zabálni két adag gulyást, adagját mindössze 2.50€-ért, ráadásul kaptál mellé zsemlét és szalvétát is ingyen. Milyen varázslatos és izgalmas! Inkább nem néztem bele a tányér tartalmába, nehogy találjak benne egy úszkáló, megfőtt emberi ujjat. Éljen az „Alan Ford”!
A reggeli torna helyett így a Classic Rock legfrissebb számával múlattam az időt, de mire elindultunk a sajtóközpont felé, már úgy ömlött az eső. A szlovéniai Komenben tartott Metal Manie Open Air öt nappal ezelőtti felejthetetlen szépsége, az a bizonyos film, teljes pompájában életre kelt.
A sajtóközpontban feltöltöttem az egyik fotóakkumulátoromat, és összeszedtem néhány doboz piát, amit a fesztivál területén kapható árnak a feléért adtak. Aztán általános felkelés következett, és irány a pálya, a színpadok felé…
Az időjárással, a lehangolt néppel (a kemping lakosságával) és azzal a képességgel kapcsolatos viszontagságok ellenére, hogy vállalják a felelősséget a tetteikért, ez a nap az egyik legromantikusabb volt az életemben. Na de ez már nem tartozik a beszámolóhoz, igaz?
DECKCHAIR ORANGE: 14.35 – 15.05
A Race Stage előtti első összegyűlésnek ezúttal a hazai ifjak voltak az oka: bécsi srácok, következetesen popos alkotók, de leginkább egy teljes ismeretlen, a Deckchair Orange. Elég nagy önbizalom kell hozzá, ha elsőként fellépőként úgy aratsz tapsot, hogy a másnapos első túlélők kis csapatát (a kétnapos, vad ivómaraton után) annyival szólítod meg: „Hallo Leute. Wir Sind Deckchair Orange aus Wien!”. Nekem ez még semmit nem mondott, egészen addig, amíg egy kis habozás és a gitárok hangolásának ellenőrzése után végre el nem pengették az első ütemeket. A négyes úgy szól, mint az amerikai pop újrahasznosítása. Az énekes hangja már attól kezdve, hogy az ajka először a mikrofonhoz ért, valami olyasmi keveréknek hatott, mintha egy megfázott Robbie Williams vendégszerepelne, akinek a zenei hátteret a mára már majdnem elfeledett Rembrandtsek tagjai szövik (emlékeztek a kultikus Jóbarátok sorozat főcímdalára?). Az eredmény melankólia lett, a tömeg ringatózása, és a találgatás, vajon az idő nem kíméli-e meg a mégis a lemondó eső áldozatától. A hangzásba karácsonyi csengettyűket, triangulumot, xilofont és más Orff-hangszereket szőnek, de minden igyekezetük ellenére laposan, kétdimenziósan és fárasztóan szólnak. A fiúk igyekeznek tetszeni, ezért egyszer csak, teljesen logikusan, ugye, átváltottak egy otthonosabb, coldplayes sebességbe, amit a hiányzó taps után hatástalan színezéssel fűszereztek tovább. A hangzás gulyása próbált lelkesíteni a dobok ska ritmusával, aztán akusztikával és valamivel, ami az olyan jobb csapatokra emlékeztet, mint a Buffalo Tom és a Stereophonics. Az egyetlen fényes pillanatot kicsivel a vége előtt éltem át, amikor a „Take you down to highest ground” sorok közé becsempésztek valamit, amit egy teljes hangszerelés közelítésének neveznék. Nem arany minden, ami fénylik. Nem trágya minden, ami büdös. A Deckchair Orange legalább igyekezetről és bátorságról tett tanúbizonyságot. Az eredmény átlagos volt. Bassza meg!
SUGARPLUM FAIRY: 15.30 – 16.20
Amikor Csajkovszkij az édes tündérek táncáról írt, Lennon pedig a Beatles aranykorában az „A Day In The Life” szövegébe beletette a dallamos „sugar-plum-fairy, sugar-plum-fairy” sort, amit a The Beatles Anthology kiadványán hallhattok, egyikük sem gondolta, hogy az ezredfordulón egy svéd alter-rock leszármazott veszi fel ezt a nevet. A Sugarplum Fairy egy fiatal kvintett Borlängéből, ahol két albumon egyesítette alkotói erejét a multiinstrumentalista, énekes, gitáros, basszusgitáros és ütős Victor Norén, a énekes testvére, a gitáros és billentyűs Carl Norén, a basszusgitáros David Heberd, a gitáros Jonas Karlsson és a dobos Kristian Gidlund. Két albumuk már megvan (Young & Armed és First Round First Minute), és van még egy ütőkártyájuk, ami némi vonzerőt ad nekik – ha a Mando Diao rajongói vagytok, megsúgom, hogy a Norén fivérek valójában a nagyobb hírű együttes énekesének, Gustaf Norénnek a testvérei, akiről talán hallottatok. Az első ütemek és az első szám. Úgy szólnak, mint felpörgetett punk’n’rollerek, a Hives-os színházi érzék bevált receptjével: a szám felénél elhangzik a „Stop!” szócska, és a srácok megdermednek, mint a jég, néhány percre, amíg egy véletlen arra járó azt hinné, hogy a színpadon a Madame Tussauds panoptikum viaszbábui állnak, aztán teljes sebességre kapcsolnak, és viharos tapsot aratnak. A hangosítás a tűrőképesség határán volt, és Victor zenei ajánlása egy bizonyos Harrietnek a zajban inkább úgy hangzott, hogy „Give it to my hairy ass”, nem pedig mint egy említett nevű kislánynak szóló dal… Nem tudtam szabadulni az Oasisszal való összehasonlítástól. A Sugarplumok énekben és hangszeresen is közel állnak a Gallagher fivérekhez, és hamarosan az első feldolgozásuk a nagyszínpadon – a „Wonderwall” a cappella – megerősíti a gyanúmat. A nagy slágerek lejátszva. A „Sweet Jackie”, a „Marygold” és a „Let Me Try”, meg még egy csomó. Dicséretet érdemelnek. Sok bandának nincs rendes frontembere. A Sugarplumoknak kettő is van, akik tudják a dolgukat, és a még olyan halott közönségből is, mint az osztrák, ki tudják csalni a lelkesedés hullámait. A fiúk értenek az újrahasznosításhoz. Egyenesek, tele vannak lendülettel és tökkel. Manipulátorok és klónok klónjai, de ezúttal garantálhatom, hogy ártalmatlanok, és nem kell agyvérzéstől tartanotok, amit a hülye, nyálas popszövegek okoznak, mert a hangszórókból áradó romantika ezúttal hiteles és szívből jövő.
Az éneklő filmsztárok ha nem is szexisek, de legalább vonzóak és mágnesesek a színpadi fellépés látványosságában. Juliette Lewis volt az egyik fő ütőkártya, amivel el lehetne mondani, hogy a fesztivál második napja valahogy mégiscsak telitalálatot hozott. Röviddel délután öt óra előtt elhallgat a zene a hangszórókból, a színpad előtti morajlás és a taps pedig bejelenti a koncert folytatását. Indián dobok és mantrázás hangjára lép a színpadra Todd Morse, a H2O egykori gitárosa, a dobok mögé Ed Davis ül le, a négyhúros jazzbasszust pedig Jason Womack pörgeti a kezében. A csúcspont a főindiánnő, exhibicionista és a siker hajtóereje, Juliette Lewis érkezése. Apró lány egy tonna energiával, ami minden pórusából árad. Az első szám, a „Hot Persuit” megmutatja, mi vár ránk. Garázsrockot, indie popot és masszív adag energiát kaptunk, ami egy pillanatra sem lankad. Juliette nem az a fajta énekesnő, de a színpadi erotika minden trükkjét ismeri. Janis Joplin érdes hangja időnként szétfeszíti a varratokat, de nem tartogatja későbbre. A The Licks pedig a lehullott darabokat tömör, kemény hangzássá ragasztja össze. A mulatság a színpad előtt spontán, a színpadi történés ugyanazt a vezérfonalat követi. A „You’re Speaking My Language”, a „Hot Kiss”, a „Sticky Honey” és a „Purgatory Blues” katarzisa, ami az egyszerű és hatásos közötti tökéletes kémia ősi rézkarca. A riffek a átütő női énekkel és karizmával épülnek egymásra, ami sikert és szimpátiát arat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Juliette strip-teasében is volt részünk, egy kis soft erotikus pillanat formájában… Majdnem elfelejtettem, hogy már másodszor kaptunk olyan feldolgozást, ami felülmúlta a várakozásokat. A Juliette & The Licks feljebb srófolta a „Hot Stuff” diszkószám energiáját, és magasabb szintre vitte. És ha arra gondoltok, hogy a lány csak egynapos légy, nézzetek be valamelyik közeli boltotok polcaira, és hallgassatok bele mégis valamelyik albumába a háromból (főleg a tavaly megjelent Four On The Floort ajánlom). Szerintem Lewis kisasszony meg fog győzni titeket.
Az osztrák és német zenei ízlés meghatározásánál zavarba jön az ember, ha nem ismeri az RTL és az ORF képernyőinek vasrepertoárját, ahol minden, ami németül szól a hangszórókból, teljes támogatást és élvezetet kap. A MIA. sem kivétel. A kísérőzenekar szinte maffiózós kinézete, ahogy magabiztosan bevonulnak a színpadra, valahogy üti a díszletek látványvilágát, amellyel cirkuszi módon prezentálják legújabb „remekművüket”, a Zirkust. A giccses képi világ i-pontját az énekesnő teszi fel, aki rózsaszín szoknyácskában és hatalmas fehér szárnyakkal a hátán ugrik a színpadra. A berlini kvintettet a német pop-rockerek, Gunnar Spies (dob), Robert „Bob” Schütze (basszus), a két gitáros, Andy Penn és Ingo Puls, valamint egy megöregedett kislány furcsa frizurával – az énekesnő, Mietze Katz – alkotja. A színpadi támadást az „Engel” című számmal indították, amelynek végén Mietze végre ledobta a szárnyait, a néhány tízezres tömeg egyre népesebb része pedig a teljes elragadtatás állapotába zuhant. Pedig tulajdonképpen nem többek, mint az Eurovíziós Dalfesztivál kiesői: émelyítően édes pop és langyos, németül egymás mögé fűzött, üresen kongó szavak okádéka. Folytatják az „Under Pressure” „kölcsönvett” riffjével, amelyet felgyorsított torzszülöttté gyúrnak át, amitől Freddie Mercury kétségkívül pörög, mint a búgócsiga, korai sírjában. „Ice Heiss, Ice Calt…” Szinte lehetetlen volt megfékezni a megvadult srácok és lányok tömegét, akik a fellépésben olyan potenciált látnak, amely a nem németül beszélők előtt rejtve maradt. A MIA. helyi látványosság, amely extázisba tudja hozni a bennszülötteket, engem viszont hidegen hagyott az olcsó trükkök sora, a giccses színpadkép és a megöregedett kislány, aki arra emlékeztet, hogyan nézhet ki 10 év múlva mondjuk Lara Baruca: teljesen érintetlenül és hidegen, mint a fagyasztótokban a szelet. A zene, az egészséges jó ízlés és minden negatívum közti egyensúly felborult. Engem a hasam alsó részében nyilalló, kukacos kellemetlenség vett ki, a MIA. viszont „slágerei” sora után álló ovációt aratott a helyieknél.
SNOW PATROL: 19.30 – 20.30
Sokkal több érzékről és muzikalitásról tettek tanúbizonyságot a powerpopos, alternatív, indie rockos és Grammy-díjra jelölt skót-északír Snow Patrol tagjai. Működésének 13 éve alatt a Glasgow központú kvintett megfejtette a nyerő képlet titkát, és a személyes kémiát olyan szintre vitte, hogy az olyan számok hallgatása közben, mint a „Chasing Cars”, a „Run”, a „Signal Fire”, a „You’re All I Have” és a többi briliáns darab, belebódítanak titeket a megigézettség és az elérzékenyülés hipnotikus állapotába. Az énekes-gitáros és a színpadi események központi figurája Gary Lightbody, akit Paul Wilson basszusgitáros támogat: az alacsony frekvenciás űrkitöltésével a finom billentyűs hangok rejtett szentimentalizmusának titkos árnyalatát adja hozzá, ezeket a hangokat Tom Simpson csalogatja elő, a kompozíciós tökéletességet pedig Nathan Connolly gitáros és Jonny Quinn dobos egészíti ki. A 4 album 4 egységes blokkján át vezető utazás, amelynek koronája a tavalyi brit pop-rock csúcsteljesítmény, az Eyes Open lemez, olyan érzést kelt, mint mondjuk a Foo Fighters megpuhított változata: szilárd hangszeres alapokat kapunk, a hajlékony férfihang pedig lecsiszolja és puhítja az éleket, a rockos élességet a pop esztétikájával házasítja. A közönség követi a belső érzések tehetetlenségének parabolája mentén, és megéli a szerelmi elragadtatás érzéki szenzualitását az olyan számok számos kollázsán keresztül, mint az „Open Your Eyes”. Még ha sosem hallottatok is a Snow Patrolról, mindenképpen megérintenek – hacsak nem vagytok már teljesen halottak, szellemileg távolvalók, és nem kaptok súlyos allergiás reakciót már a pop említésére is. A népes közönség, amelyben rengeteg póló viselte a csütörtöki csúcs főszereplőinek nevét, ennek empirikus bizonyítéka, hiszen a Snow Patrol számaira szinte mindenki lábbal dobolt és ringatózott a ritmusra – a Beatsteaks-rajongóktól a NIN-pólós nihilistákig …
Az előző ringatózást az élénkebb ritmusok ígérete váltotta fel, amely a különben is tarka társaságot – emók, finom lelkek és a modern popkultúra egyéb díszei – még skate punk szerelésű csapatokkal is megtoldotta. A helyszín az utolsó szegletig megtelt. Az emberek tülekedtek a színpad előtt, az utakon, azok pedig, akik jobb kilátásra vágytak, de volt bennük egy kis plusz merészség és bátorság, a mobil WC-k tetejét is elfoglalták, vagy éppen piszoárokon álltak. Hosszabb előkészületek után a színpadra rohant Arnim Teutoburg-Weiss énekes, Bernd Kurtzke és Peter Baumann gitáros, Torsten Scholz basszusgitáros, a dobok mögé pedig Thomas Götz ült le. A kvintett, amelyet nálunk is jól ismerünk, hiszen a tavalyi Trnfesten alaposan felkavarták és megrázták a hazai koncertéletet, Beatsteaks néven hallgat. A berlini punk rockerek felszántották a terepet, és dinamikus szettjükkel gyorsabb szívverésre bírták a népet, amelybe briliáns módon szőttek bele pillanatokat mind az 5 albumról. A „Cut Off The Top”, a „Loyal To Noone”, a „Demons Galore” és az „I Don’t Care As Long as You Sing” egyre följebb srófolta az est hevét, amelyet enyhe szemerkélő eső kezdett ki. Az extázist extázis követte, és mindazok, akik azt hitték, hogy a skate punk attitűd kihalt, már az első pár perc után meggondolták volna magukat. Természetesen a hangsúly az idei lemez, a .limbo Messiah bemutatásán volt, amely a korhoz illően a Smack Smash, a 48/49 és a Living Targets lemezek anyagainak lágyabb változata, de a közönség és a színpadi végrehajtók közti megszakítatlan kapcsolat intenzitása bizonyítja, hogy a punk messze van attól, hogy halott legyen. A Lagwagon, a NOFX, a Pennywise és a Good Riddance az a viszonyítási keret, amellyel le lehetne írni a zenei spektrumnak azt a részét, amelyet a berlini punk mágusok valami sajátossá és felismerhetővé testesítettek meg, de ennél több is van benne. Arnim olyan rutinosan, mégis életszerűen húzza a szálakat a szóbeli heccelődéssel, hogy a crowd surfing, amitől a biztonsági őrök dolga nem kevés volt, és szinte futószalagon passzolták át a korláton a felhevült srácokat és lányokat, a pogó és az üvöltés csak része volt a színpad előtti marionettek játékának. Tömeghisztéria tanúi voltunk, és el sem tudom képzelni, hogy tényleg tanúja voltam annak, hogy a 40 ezres tömeg könnyedén a Beatsteaks tenyeréből evett. Játszadoztunk, és élveztük. Az érzések katarzisa természetes következménye volt valaminek, amit akár a nap csúcspontjának is lehetne tekinteni a nap igazi csúcspontja előtt. Aki ezt most lemulasztotta, októberben Ljubljanában pótolhatja …
NINE INCH NAILS: 22.30 – 00.00
Oaklandből jöttek, és tulajdonképpen egyetlen ember, a karizmatikus producer-zenész, Trent Reznor úr zenei prófétálásának és démonainak meghosszabbítása. És ez az a csúcspont, amelyről még sokáig lehetne beszélni. Az esőcseppek egyre vastagabbak lettek, a várakozás pedig sűrűbb volt a legsötétebb szívvérnél. A salzburgi pálya fölött kataklizmikusan elsötétült eget zöld lézersugarak szúrták át, és a tömeg morajlása, amely valakit igazán ismertet szeretett volna látni, pillanatról pillanatra hangosabb lett. A NIN késett, és a várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Végül kialszanak a színpadi fények, és az üvöltés és a magasba emelt ezernyi kéz között csak éppen hogy látom, hogy a színpadon feltűnnek a feketébe öltözött kísérőzenészek. Ezt ezúttal Aaron North gitáros, Jeordie White basszusgitáron, Alessandro Cortini billentyűs és Josh Freese a dobok mögött alkotja (éppen Josh Freese volt az egyik fő mágnesem, mert dobosként az A Perfect Circle-nek is szolgált, amelyben énekel, vagy inkább – énekelt – az előző napon hiányzó Maynard James Keenan, a TOOL együttesből). Az ipari ritmusokat és a hang metamorfózisait, az apokalipszis utáni evangéliumot és a poszt-pop nihilizmust Trent Reznor hangja egészíti ki, aki utolsóként lép a színpadra, elfoglalja a helyét a mikrofon mögött, és a NIN felszántja a terepet. A „The Beginning Of the End”, a legfrissebb, idén megjelent Year Zero lemez terméke olyan valami nyitánya, ami a rossz hang, a színpadi irónia, a langyos közönségreakció és egyfajta sajátos csalódás egyvelegének bizonyul. A sivár hang hullámokban hasít át a mozdulatlan tömegen, és számról számra erősíti Trent haragját és cinizmusát. Az újabb számok közül a „Survivalisme”-mel próbál meggyőzni, az „Another Version Of the Truth” is elhangzik, és előkerülnek a With Teeth, a Downward Spiral és a Pretty Hate Machine lemezek remekei is. A „Starfuckers” metaforaként cseng ki annak, amit átéltünk – hideg zuhany, ezért kisebb szellemi erőfeszítés a színpadon, és valószínűleg (remélem, hogy így van) Reznor úr utolsó fesztiválos megjelenése a FreQuency fesztivál színpadán. A gitárok űrbeliek és tele vannak effektekkel. A dobok üres hangok mechanikus húsdarálója, és úgy csengenek, mint pneumatikus kalapács csapásai a puha agyatokban. Trent vokáljai szándékosan hanyagok és érdektelenek, a szavak pedig a felszínes rendszerrel és a megsemmisítésre szoruló világgal való leszámolás eszközei. A NIN avantgárd, amely nem az átlagos, hanyag hallgatók tömegének szól. A NIN nehéz és fárasztó, mégis briliáns. És mi nem a NIN? Nem egy olyan fesztiválzenekar, amely igazán mindenkinek szólna. „I know you came to hear some fuckin’ german bands … Ain’t so?” – ez az este utolsó iróniája, és Trent a társasággal együtt elhagyja a színpadot, a tömegben pedig az ürességnek, a pillanat dohos levegőjének és a látottak feletti keserű apátiának az érzése marad. A koncert szolid volt, de a testnedvek igazi cseréje nélkül. Könnyen felejthető. Remélem, hogy így van …
Berlin kétségkívül az európai punk egyik fő epicentruma. Innen nem meglepő, hogy az utolsó fellépők, a Farin Urlaub, Bela B. és Rodrigo González alkotta trió, közismertebb nevén Die Ärzte, a német fővárosban verte le a gyökereit. Két hullámban, amelyekben 1982-88 között, majd 1993-tól működtek, a punk, a rock és a pop nyers keverékét formálták ki, amely, hiszed vagy sem, még mindig úgy fogy, mint a cukrot. Az eső már kimondottan agonizálóan fárasztó lett, de a színpad előtti fiatal testek tömege azért jött, hogy dacoljon az időjárási és alkoholos kellemetlenségekkel, és a keserű végig tomboljon. Ha már nincsenek ott a düsseldorfi nagyágyúk, a Die Toten Hosen, akkor a „Doktorok” bácsik gondoskodnak a szórakozásról, akik a hallgathatóság, a németség és a primitív mulatság piszkos változatát tálalják. A Guinness-rekordok könyve a legrövidebb kislemezek rovatában tartja őket nyilván, ahol 30 másodperc alatt elmondtak mindent, amit Yoko Onóról gondolnak, ezúttal viszont az esős fesztivál az elmúlt, félig elmúlt és részben elhalványult múlt végtelen sláger-sorozatának bemutatójával járó agóniává vált, ami nem adott igazi okot az önpusztításra, ezért inkább a sátor felé vettem az irányt, és magam mögött hagytam az átázott, izzadság- és sörszagú tömeget, az újabb testoszteronos mulatságra vágyó sokaságot, amely a Männer Sind Schweine, a 13 és a többi album számaira élte át a szimultán kikapcsolást. Az „Oi, Oi, Kill The Nazis!”, amivel néhány srác régi egyenruhában dicsekedett (a közönségben lévő srácokra gondolok, akik szart keresni mentek), mégiscsak rossz ok a kitartásra, és az olcsó megfázás vagy a teljes kimerültség sem a legjobb útravaló a nagy finálé elé, nem igaz?
GHOSTS: 14.25 – 15.10
Akárcsak előző nap, a FreQuency fesztivál ma is a Green Stage-en indult. A műsorrend szerint az angol indie rockerek, a Ghosts foglalták el elsőként a színpadot. Lágy, természetes hangzás, kiszámíthatóan szép, popos forgatókönyv, hihetetlenül ínycsiklandó a fülnek, és elképesztően kidolgozott érzék a dallamos dalok összerakásához; a hangszínük pont passzol Simon Pettigrew énekeséhez, aki dalolás közben bőven nyúlt az akusztikus gitárhoz is. Veszélyesen fertőző dallamok, amelyek a lehető legnagyobb intenzitással terjednek a rádióhullámokon, kifejezetten barátságos fülcsengés. A zenekar idén júniusban adta ki az „The World Is Outside” című debütalbumát, amely irigylésre méltó, általánosan kedvező fogadtatást kapott. Az albumról már három kislemezt megjelentettek, és mindhármat eljátszották a Salzburgringen is: a Ghosts, a The World Is Outside és a Stay The Night dalokat. A mozgalmasabb Stop című számmal a srácok remekül kiélték magukat a koncerten; ez meglepett azzal, hogy a refrénbe egy disco-dance 70-es évekbeli trükköt építettek, és az elektronikus ízeket sem titkolta… Kevesebben álltak a színpad előtt, mint az első napon ugyanebben az órában. Az eső egyszerűen elvégezte a dolgát. A Ghosts remek nyitányt hozott, kiváló fellépést nyújtott, megadta a tipikus angol fekete humor egészséges adagját, és a bemutatott anyaggal megerősítette, hogy van bennük nagy potenciál a kereskedelmi áttöréshez és a zeneileg egészséges pop rock mainstreamben való elhelyezkedéshez.
FOTOS: 15.30 – 16.15
A finom pop rock fátylat, amelyet a Ghosts a fellépése végén hátrahagyott, a sokkal vagányabb és arrogánsabb Fotos egy pillanat alatt szétoszlatta. A hamburgi németek a punk rock valamiféle szintézisével csaptak le, amelyet Tom Hessler énekes-gitáros eszeveszett vokálja irányított, a nyolcvanas évek végének sötétebb, antik korszakából (poszt-punk rockerek) vett betétekkel. A Franz Ferdinand vagy a Bloc Party német válasza, itt-ott futólag még a Kaiser Chiefs is eszünkbe juthat… sokkal intenzívebben felhevítette a közönséget, mint a Ghosts. A Komen Zrruck, a Giganten és az Es reißt uns auseinander… dalok alatt Hessler, a Fotos motorja kiváló kommunikátornak, hangulatgerjesztőnek bizonyult, a zenekar pedig a savanyú időjárás és a komor, felhős égbolt ellenére is elképesztően hancúrozós és szélsőséges volt, ahogy egy dilettánsnak illik. Kompakt, adrenalinos zűrzavar a színpadról le a színpad elé és vissza, a közönség együtt ünnepelt a zenekarral. Ehhez nem kell Einsteinnek lenned, csak elég bátorság egy egyszerű és közvetlen rock’n’roll hozzáálláshoz, a Fotos pedig bebizonyította, hogy ezt határozottan tudja és érti!
!!! (CHK CHK CHK): 16.35 – 17.25
INXS savon? Tálaljátok forrón! Az 1996 óta működő amerikaiak, akik a The Yah Mos, a Black Liquorice és a Popesmashers romjain jöttek létre, még színesebbé tették a Green Stage hangulatait. Egy lusta bevezetővel indítottak, amelyet elektronikus minták építettek, és amely alatt Nick Offer énekes cinikus vigyorgással és fintorgással vonta magára a figyelmet. Offer a göndör fürtjeivel, amelyek futólag a nők megérinthetetlen Apollójára, Morrisonra emlékeztettek, úgy működik, mintha valahonnan energiát szívna. Az első pár pillanat koncentráció… Aztán robban. Az ütemek hirtelen katapultja megérkezett. A hihetetlenül rutinos csapat érdekes techno-dance ritmuskeverékkel ütött oda, amelybe szépen illeszkedett a funkosan neki-nekilendülő basszus, a hullámzó szintetizátorfüggöny, a fúvós betétek és a gitárok rockos érintései, amelyek hangzásban az INXS egyszerű riffjeitől a hetvenes évek ősapáinak pszichedelikus disszonanciáján át a wah-wah pedálos funky járásig ingadoztak. Kiemelkedő jelenség volt Nick Offer a vokális kitöréseivel, amelyek a Red Hot Chili Peppers neo-punk dühétől az INXS-féle soul utalásokig terjedtek. A zenekar a Must Be The Moon, a Hearts Of Hearts és az All Of My Heroes Are Weirdos című számok kiváló hangulatával győzött meg az idei új albumról, a „Myth Takes”-ről. A vad vágtatás az erőteljes tánc-beaten át, elektronikus mintákkal megtámogatva, a gitárok és a basszusgitár klasszikus, természetes csengésével párosítva meglepően hatékony ugródeszkát teremtett a jam-up őrülethez a színpad előtt is. Igazán lenyűgöző volt nézni a gondtalan népet, amely fél órával korábban még a Fotosra őrjöngött, ahogy teljesen átadja magát a !!! (Chk Chk Chk) színrelépésével érkező, egészen más energiának. Elmebeteg név, elmebeteg játék és elmebeteg fúzió. De merész, logikus (fúziós szempontból elfogadhatóan sikerült) és csábító. Figyelemre méltó zenekar mindazoknak, akik egyszerűen a fülnek szóló zenét keresnek, olyat, ami egyszerűen ringatózásba, szilárd tánc-ritmusokba viszi az embert, a koszos rock jelleg enyhébb érintésével. Az általános pozitív értékelés ellenére a zenekart egy enyhébb égi villám is érte, hiszen tíz napja (a 2007-es Frequency fesztivál napjától számítva) véglegesen elhagyta őket a második énekes, John Pugh. Állítólag a srácok a Lollapalooza fesztiválon adott koncert után kerültek haragba. Így Nick Offer egyedül vitte végig az éneket. Gondtalanul és magabiztosan.
THE SOUNDS: 17.45 – 18.35
A svéd The Sounds Maja Ivarsson (ének), Felix Rodriguez (gitár), Johan Bengtsson (basszusgitár), Jesper Anderberg (szintetizátor), Fredrik Nilsson (dob) felállásban visszahozta a Green Stage-re az igazi retro, nyolcvanas évekbeli alternatív arcot. Igazi alter zenekar, amely erősen támaszkodik a The Mission, a Joy Division és a The Sisters Of Mercy örökségére, vagyis egyszerű ritmikus vágta, hangsúlyos basszuslábak, könnyed és kevéssé markáns riffek egy csipetnyi pimasz punkos kinyilatkoztatással, az egész beburkolva a hetvenes évek végi primitív „Oberheim sinthesyzer” hangzásaiba, illetve a Depeche Mode első lemezének és a Yazoo-nak a nyolcvanas évek első feléből származó úttörő érintéseibe, és persze a karizmatikus, hosszú lábú szőkeséggel, az izgalmasan arrogáns bájjal teli Maja Ivarssonnal az éneknél, aki a színpadon közvetlen párhuzamot ébresztett a Blondie-val. Egyszerű és intenzíven a bőr alá hatoló, általános melankolikus érintés! A Painted By Numbers, a Tony The Beat, a Living In America vagy az Ego dalokkal mindenesetre kiváló falat a sötét nosztalgiázóknak, vagy bármelyik fiatalnak, aki ellenáll a rock-újrahasznosításnak. A svédek értik a dolgukat. Egyszerűen tökéletesen eljátszva, elénekelve… ebből a szempontból, a hangzásukat és az anyag előadását tekintve, egy pillanat alatt angol-amerikai rockzenekarnak nézheted őket. Új és igencsak üdvözlendő színfolt a Green Stage-en.
JIMMY EAT WORLD: 19.05 – 19.55
Az amerikai punk hardcore-osok, nevezzük őket emo core-osoknak is – „szépfiú emók”, nagyon népszerűek a női, lányos közönség körében, Arizonából (USA) valók – a legnagyobb slágerekből összeállított setlistet választottak, nagyrészt az adrenalinos sietség legmagasabb sebességfokozatába téve, magasra húzott váltókarral, ami kifejezetten a fesztiválhangulatra szabott volt. A FM4 FreQuency fesztivál második napján először a Green Stage-en a színpad előtti közönség eufórikusan, egységesen robbant, pedig az eső, eső, eső és megint eső összességében jóval kevesebb látogatót csalt „ugrálni” a színpad elé, mint előző nap. És ez mégsem hatott semmilyen módon a pozitív hangulati klímára és a zenekar – közönség (és fordítva) viszonylatában tartósan magas energiaáramlásra! A Jim Adkins (ének, gitár), Tom Linton (gitár), Rick Burch (basszusgitár), Zach Lind (dob) felállás a Bleed American című számmal nyitotta a koncertet, majd az őrjöngő közönséggel töltött percek alatt a következő dalokkal osztotta meg ezeket a pillanatokat (a sorrend nem teljesen pontos): Get It Faster, Blister, Sweetness, The Authority Song, A Praise Chorus, Lucky Denver Mint, Hear You Me, Go Big Casino, Futures, Work és Pain. A Jimmy Eat World a fesztivál második napjának fényesebb oldalán mutatkozott be a többi színpad konkurenciájához képest, amiben határozottan közrejátszik a zenekar 14 éves múltjának valamivel hosszabb útja, és a gazdag tapasztalat, többek között a Green Day-jel közös turnén szerzett is.
THE GOOD THE BAD & THE QUEEN: 20.25 – 21.25
A Blur főnöke, Damon Albarn projektjének fellépését én személyesen a legnagyobb izgalommal vártam a Green Stage-en 2007. augusztus 16-án. A Kaiser Chiefs, az Oasis és még néhány brit- és post-brit-pop-körös gyűlölője az azonos című debütalbummal bizonyosan elérte az artisztikus-intellektuális zenei virágzás legintenzívebb pontját. Kiváló indie rock, átitatva a pszichedelia megrendítő ezoterikájával és a zseniális vizualizációk színházával (a színpadi felépítés és a fényelés kombinációja), amely a billentyűk hangjának intenzív felépítésén alapul, főleg a rusztikus csengésűekén, mint a mellotron, a klasszikus zongora, a moog érintései, mindezt egy női vonósnégyes támasztotta alá: cselló, brácsa, hegedű, hegedű…brrr.
Röviden… elsőként a basszusgitáros, Paul Simonon, a hírhedt The Clash egykori tagja lépett a színpadra, tiszta fehér fényben fürödve, sűrű ködön át. Még egy utolsó slukkot szívott a cigarettából, élvezte az utolsó molekulákat is, majd a bal keze hüvelyk- és középső ujjából készített katapulttal rutinosan, a The Clash híres rosszfiúiskolája stílusában pöccintette a csikket a színpad bal oldalára. Dekadens öltözékben, az éjszakai csavargástól alaposan megviselten, gyűrött kalapban… nyolcan voltak a színpadon, a vonósnégyest is beleértve, Simon Tonggal (The Verve, Gorillaz), akit körbevettek a billentyűk, és a nigériai dobossal, Tony Allennel (Fela Kuti), amikor utolsóként, kilencedikként megjelent a legvonzóbb tag, Damon Albarn (Blur, Gorillaz), a The Good, The Bad And The Queen projekt fő kezdeményezője. A projekt mögött egy remek, azonos című lemez áll, amely idén áprilisban jelent meg. Ennek koncepciója a modern londoni életről szól. A The Good The Bad And The Queen a rendkívüli színpadi látványra is gondolt. Az egységes öltözék mellett a háttérben egy szétnyíló vászon díszítette a színpadot, amelynek motívuma közvetlenül az album borítójára utalt, és igazi háromdimenziós színpadérzetet adott a látványnak. Aki ismeri az albumot, tudja, hogy egy erős pszichedelikus felhangú hangulatról van szó, és a természetes hangok finoman megpuhított, lágy összefonódásainak hullámzásáról, amely észrevétlenül, egy szempillantás alatt hipnotikusan hat. Így teljesen logikus, hogy a színpadra a fehér, kék és lila lágy átmeneteinek kollázsai illenek… végig a ködjátékon át. Igazi London Ausztria közepén! Albarn és társasága az egész „The Good The Bad And The Queen” albumot eljátszotta, elejétől a végéig. A vezér a nyitó History Songot az előtérben, tiszta énekesként adta elő, a következő 80’s Life alatt viszont leült a háttérben álló klasszikus zongorához.
A The Good The Bad And The Queen az egyik legintelligensebb dolog volt, ami a Green Stage-en történt, sőt, mondhatni az egész 2007-es Frequency fesztiválon. A projekt, amely megerősíti Albarn kivételes művészi tehetségét – hiszen Albarn a Gorillaz sajátos zenei expresszionizmusának zsenialitásával már simán „lerántotta a cipőt” a közönségről, és most éppen a Blurt kelti életre (hát igen, megint eljött az ideje a jó pénznek) – a színpadon erősen intenzíven és realisztikusan elevenedett meg! A fellépők kémiája azonnal különleges hangulatot teremtett, amelyben lebegtél, vagy inkább vittek a teljesen természetes, rusztikus hangokból épített hullámok, a billentyűk hangsúlyos elsőbbségével (a klasszikus zongora, a mellotron és az elektronikus minták enyhe, de szellemes fűszerei közötti kollázsok összefonódása), amelyek alatt kontrasztosan, teljesen szabadon sétált az (érdekes módon, a hangulat többségének egyébként hűvös voltához képest) ritmikusan meleg és szilárd basszusgitárvonal és a kutató dobok, főleg Allen jazzes érintése szikrázott a Three Changesben, amely a fellépés végére került. A koncert egy szempillantás alatt lepergett. Az egyszerűen megteremtett, komor, transzcendens érintésű hangulat beszippantotta a hallgatót egy különleges párhuzamos világba, ahonnan csak akkor tértél vissza, amikor Albarn és társasága ténylegesen integetett búcsút a közönségnek, és kifutottak a színpadra az első roadie-k. Tökéletes előadás, a női vonósnégyes hihetetlen összhangzású beilleszkedése és az általános hangzásbőség, amely sok apró vonásból szövődött, teljesen természetes eredetű, a gitár is egy szikrányi torzított neurotika nélkül, teljesen biztonságosan az akusztikus és félakusztikus hangzás kezében… Albarn szemérmetlen kacérkodásával a „beatlesesekkel” annyira meggyőző volt, hogy kellett pár pillanat, mire teljesen magamhoz tértem, és az űrhajóval visszatértem a „valós földi tengelyemre”. A koncert csúcspontja az album és a projekt záró címadó száma volt, Bowie-s báj érintésével (értsd: Albarn és Tong billentyűinek disszonáns kommunikációja, fúvós effekt hozzáadásával), a végén elfelejtettem, hogy teljesen eláztatva állok az esőben… A The Good The Bad And The Queen jelentette tehát a fesztivál második napjának csúcspontját. Az angolok pusztán jobban értenek hozzá, hogy egy szuszra megmutassák a rock örökségén keresztül a menny és a pokol lényegét!
JAN DELAY: 21.55 – 23.10:
Eh… minek kellett ez?!?! Jan Phillip Eißfeldt, művésznevén Jan Delay, vagyis „a késő Janez”, hamburgi német énekes, fúvós szekcióval, háttérénekesnőkkel, két ütőssel és az együttes többi klasszikus részével (billentyűk, basszusgitár, gitár, dob) tolult a színpadra, hogy felmelegítse az átázott közönséget. Szándékát a hip-hop, a reggae, a dub és a funk keverékével kezdte megvalósítani. Isten hozott a táncban! Természetesen a versszakok németül énekelve. Egyszerűen nem találtam magam ebben az újonnan kreált dimenzióban. Se az eszemmel, se a vibrációval. A közönség ellenkező véleményen volt. Az szó szerint elszabadult, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna a Green Stage előtt. A Blood Sweat And Tears újkori német változata, ami nem is olyan buta vagy helytelen vicc, az orrán át húzott versszakokat éneklő vokállal, németül, Eros Ramazzotti-variáns, ah csak hogy ő olasz… nos hát… a RockLine-nál nem vagyunk épp otthon a tánc-beatekben, és mégis meglepte a zenekar a megrögzött rockert is, mint amilyen én vagyok, amikor a legismertebb pop-dance slágermotívumokból összeállított csokrot játszott, amelyet a Survivor Eye Of A Tiger című „Rocky”-evergreenjének vezető gitáros hard rock motívumával nyitott, a tagság fúvós részére átírva. Mindenesetre úgy vélem, az ilyen felállások nem valók az olyan fesztiválokra, mint a Frequency, mert tovább növelik az „alternatív rock” kifejezés amúgy is az égbe kiáltó mai homályosságát, és az ilyen színpadokról, mint a Frequency fesztivál, tűzzel-vassal ki kellene őket irtani. Mint mondtam, a véleményem kiégett volt, mert a tömeg őrülten táncolt és pörgött a színpad előtt a kemény tánc-ütemekre… Most értsd meg a tinédzsert, aki egyszerre őrjöngött a Jimmy Eat Worldre és Jan Delayre,… ah, ezek a germánok… az elme zenei globalizációja. Egyszerre mindenkinek minden tetszik.
INTERPOL: 23.40 – 01.00
A fesztiválon az egyik legkínosabb dolog akkor történt, amikor az Interpol lépett fel. A zenekar ugyanis egy időben szerepelt a műsorban a szomszédos Race Stage-en fellépő Nine Inch (s)Nails-szel. Az Interpolt Európában élő ember nem minden nap nézheti meg koncerten. Szóval a változatosság kedvéért be lehetett vágni a „kilenc incses lárvákat”. Esett… brrr, de az égi rothadás és a szomszéd színpad konkurenciája ellenére is jókora tömeg gyűlt össze a színpad előtt, amely szórványos versszak-éneklésekkel már melengette a hangszálait hőseik várásában, a New York-i indie rockerekére, Paul Banks (ének, gitár), Daniel Kessler (gitár, kísérő ének), Carlos Dengler (basszusgitár, billentyűk) és Sam Fogarino (dob) felállásban. Ők alig egy jó hónapja (2007. augusztus 16-tól számítva) adták ki harmadik stúdióalbumukat „Our Love To Admire” címmel, és így nyitották a fellépésüket is a Pioneer To The Falls-szal, a legaktuálisabb stúdióteljesítmény nyitódalával! Brrr… Ez aztán nem mindennapi! Ez aztán hátborzongatóan sötét! Jéghideg, hogy csontig hatol… Paul betörősapkában, megtört tekintettel, felismerhető, kicsit mélyebbre hangolt hangján, amelyen át valami ismeretlennek, misztikusan titokzatosnak, sőt kissé gonosznak a vibrációja kígyózott, teljesen sajátos vokál, amely mintha arra született volna, hogy a lüktetően vibráló, nagy térfogatú basszus, az üvöltő űr-szintetizátorok, az erős reverb effektre támaszkodó testes gitárfogások, vagy egyszerűen az egy-két húron egyhangúan csúszkáló sétálás a nyak mentén közé kerüljön, ami a zenekar kifejezésmódjának fontos építőeleme, a nyolcvanas évek végi sötét poszt-punk atmoszféra érintésével. A színpadot ismét sűrű köd borította el.
A srácoknak tisztességes játékidő jutott arra, hogy konkrétabban kimozduljanak, a rajongók nagy örömére, hiszen valószínűleg sokáig kell majd várni arra, hogy újra feltűnjenek Európában,… Nos hát, nem is, szorítsuk össze a fogunkat 2007 novemberéig. Így a zenekar arányosan adagolta mindhárom albumának anyagát a repertoárjába, amelyben a legújabb is kiválóan megállta a helyét. Különleges, kontrasztosan atmoszférikus hatást ért el a sziklaszilárd, jellegzetes beat-riff kombináció a csábítóan romantikus Rest My Chemistry-ben, amelyben Kessler jellegzetes színpadi mozgásával (ezt a gitárost, amikor a színpad 3 m magas, gyakorlatilag lehetetlen normálisan lefotózni a „fotós tücsök” Canon G7-tel) nem titkolta, mennyire beleéli magát abba a nyers hangzásba, amelyet a Gibson ES 335 másolatából csikart ki. Az álmodozó, magasan atmoszférikus kirándulást ugyanilyen friss, frissen kovácsolt Mammoth-ra való ugrás követte, a teljes kiábrándultság és kétségbeesés áthatoló energiájával, fertőző gyorsított driveval – az új lemez három kiadott kislemezének egyike, és a másik kettő, a The Heinrich Maneuver és a No I in Threesome előadásakor sem maradt az Interpol közömbös. Az Interpol bebizonyította, hogy megvan a saját karizmája, hogy hatékonyan fejlődik tovább művészi értelemben előre és felfelé, az energia a fellépés alatt egyszerűen egyedülálló volt a zenekar számára is, a Frequency számára is, és ehhez nehéz referenciát találni. Több ilyen zenekart kívánna az ember az „alternatív rock” zene effajta fesztiváljaira. Tipikus, egészséges indie rockról van szó, és tulajdonképpen a Green Stage követelményeinek teljesítéséről, amelyeket előző nap a The Dandy Warhols teljesen egyedi módon adott át a közösségnek. Egy és egy fél adag intelligencia! A The Good The Bad And The Queen mellett a fesztivál második napjának abszolút társ-csúcspontja. Egészen fellélegeztem a Jan Delay okozta fültortúra után.
Az Interpolban sajátos energiát, sajátos kifejezésmódot és mellette a dalok alapmotívumain belüli komponista változatosság kiváló mértékét találjátok, amelyet a zenekar ír. Vagyis a zenekar esszenciája és szelleme egyedülálló, ez pedig mozgásteret ad nekik, hogy változatosan alkossanak anélkül, hogy hátat fordítanának saját esszenciájuknak, ami minden előadó egészséges önkifejezésének lényege a zenei univerzum egyedi nyelvének közvetítésén keresztül, ha persze megtalálod, és ebből ma egyre kevesebb van. Az Interpol kiválóan összeszokott zenekarként mutatkozott be, és a jeges lehelet ellenére, amely a hangulat sajátos megteremtéséből árad, a koncert közben ezeket a szavakat intézte a közönséghez: „Két napja vagyunk itt, és még nem láttunk ilyen szép országot. És ez rátok is igaz, kedves közönség!” Talán ezzel egy utalás Banksnek és társaságának, hogy térjenek be Szlovéniába is, mert egy pillanat alatt megváltoztatják a véleményüket a legszebb országról. Annak ellenére, hogy a Race Stage-en már elkezdtek tombolni a Die Ärzte, a Green Stage előtt állók az Interpol fellépése alatt nem szivárogtak el…
INTERPOL setlist:
1. Pioneer to the Falls
2. Obstacle 1
3. Narc
4. Say Hello to the Angels
5. Rest My Chemistry
6. Mammoth
7. Hands Away
8. Slow Hands
9. No I in Threesome
10. The Heinrich Maneuver
11. Evil
12. Not Even Jail
13. PDA
——————
14. NYC
FREUNDESKREIS: 01.30 – 02.50
Őrület. Az Interpol után a késő óra és a kíméletlen égi zuhogás ellenére tanúi lehettünk a tömeg tömeges átvándorlásának a Green Stage-től a Race Stage-hez. Nyilván az emberek az Interpol után inkább a „harapós orvosokat” választották, mint még egy stuttgarti német hip-hop trükköt, és újabb fél órát sem akartak várni, amíg a színpadot rendesen átrendezik. Maximilian „Max” Herre, „Don” Philippe Kayser, Martin „Friction” Welzer nemcsak hogy messze túlszárnyalta a szórakoztatásra szánt zenei formákról alkotott általános ismereteimet, hanem a saját hozzá nem értésem mellett ismét éreztem a szervező tehetetlenségét és tehetetlenségét is, hogy az alternatív rock bemutatására szánt fesztiválon az ilyen meghívásokkal, mint a Freundeskreis, így tartsa a színpad előtt az embereket, hogy minél több sör és étel fogyjon. Rapelés németül, franciául, angolul, nem is beszélve az eszperantóról… minden szép és jó, de egy másik filmben. „Jó éjt” mondtam, és inkább a déli tábor koncentrációs táborának tonnányi sárból álló csúszdáját választottam, ahová aludni indultam. Alleluja, a sátor még mindig állt, mikor megérkeztem…
A második nap is megmaradt a gyümölcsös habtorta tetején lévő cseresznye nélkül. Egyszerűen megint amiatt, hogy nem volt nagy headliner a Green Stage-en, és a szervező hibája, hogy az olyan zenekarok meghívásával, amelyek nem valók a fesztiválra, szétveri az egészséges rock energiát.
Setlist
RACE STAGE: 14.35 – 15.05: Deckchair Orange 15.30 – 16.20: Sugarplum Fairy 16.50 – 17.40: Juliette And The Licks 18.10 – 19.00: Mia. 19.30 – 20.30: Snow Patrol 21.00 – 22.00: Beatsteaks 22.30 – 00.00: Nine Inch Nails 00.40 – 02.40: Die Arzte GREEN STAGE: 14.25 – 15.10: Ghosts 15.30 – 16.15: Fotos 16.35 – 17.25: !!! (Chk Chk Chk) 17.45 – 18.35: The Sounds 19.05 – 19.55: Jimmy Eat World 20.25 – 21.25: The Good, The Bad & The Queen 21.55 – 23.10: Jan Delay 23.40 – 01.00: Interpol 01.30 – 02.50: Freundeskreis
Képgaléria
