Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2021. 7. 9.
Produkció: Alessandro Del Vecchio
Az album hossza: 49.39 perc
Értékelés: 9.0/10
Műfaj: Hard Rock
A Hardline, amely 1991-ben alakult, a kilencvenes években két kultikus albumot tett le az asztalra, 2009-ben pedig feltámadt, most pedig két évvel a „Life” megjelenése után (2019, RockLine recenzió) tér vissza a folytatással, a „Heart, Mind And Soul” című lemezzel. Végre két egymást követő Hardline-albumot kaptunk, amelyet változatlan felállással vettek fel. A mai Hardline-felállás jócskán különbözik a kilencvenes évek elején létrejött amerikai felállástól, és a mostani körvonalait a „Human Nature” (2016) című albummal kezdte felvenni. Ma a Hardline csupa olasz zenészből áll. Nos, nem egészen. Johnny Gioeli – róla ma már szinte azt mondhatjuk, a hard rock egyik ikonikus énekese – a New York-i Brooklynból származik, még ha olasz gyökerei vannak is. Ezt egyébként említeni sem érdemes, legfeljebb a zenekar fokozatos átalakulása miatt – a felállást tekintve – „de facto” olasz együttessé. Olyan zenekarrá, amely már több mint tíz éve a nem kevésbé olasz Frontiers Music Srl. szárnyai alatt működik.
És csak a zene számít. A Hardline a megingathatatlan, hihetetlenül szívből éneklő frontember vezetésével – akinek egészen egyéni, felismerhető hangszíne olyan, mintha Jon Bon Jovi, a Gotthard felejthetetlen (sajnos már elhunyt) énekese, Steve Lee és Sebastian Bach képzeletbeli keveréke lenne – dalszerzői szempontból főleg a „Human Nature” (2016) albummal találta meg önmagát. Innentől kifejezésben és kreativitásban is egy lépcsőfokkal följebb lépett az még koherensebb „Life”-fal, hogy aztán idén nyáron az eddigi legjobbnak tartott legújabb lemezzel köszöntsön be, azóta, hogy a zenekar újra aktív.
Úgy tűnik, Mario Percudani gitáros beillesztése hozta el azt az utolsó lényeges elemet, amellyel Gioeli a társaságával végre az összes kreatív szelet beengedheti a frissen felújított vitorlákba. Ahogy az világos és kívánatos is, az egész történet ismét a rendkívül markáns, utánozhatatlan, a hard rock egyik legkarakteresebb hangja, Johnny Gioeli körül forog. Ő most is többet nyújt, mint zseniálisan: lélegzetelállító énekteljesítményt ad. Az érzelmek kitörnek, az odaadás és az érzékiség pedig az album minden lépésén jelen van. Gioeli a zeneiparban eltöltött hosszú évek után is csodálatos, hihetetlen énekes maradt. A fickó mellett kiváló zenészgárda áll. Ez főleg a sokoldalú Alessandro Del Vecchióra igaz, aki garancia arra, hogy bármilyen új anyag megírásával és producerezésével semmi nem mehet félre. Most sem ment.
A „Heart, Mind And Soul” a zenekar legkiforrottabb, legdefiniáltabb és legcsiszoltabb teljesítménye a 2009-es „Leaving The End Open” óta tartó újjáéledés után. Tizenegy csiszolt és változatos hard rock dal, amely „vérbeli módon” a magasan zengő dallamok követésére esküdött, és amely főleg az énekdallamokban ragad meg intenzíven, hallgatás közben pedig (a legkézenfekvőbb módon) azonnal magával ragad. Ez az album minden pillanatára igaz. Akár az ütős nyitányra gondolunk, amelyet a lendületes, tüskés Fuel To The Fire képvisel, akár az album egyik legjobb dalára, amely a nyolcvanas években nagy fölénnyel óriási sláger lett volna: a fenomenális Surrender-re (a vezérmotívumba jazzes minták vannak beleszőve – mintha csak egy Steve Lukather súgta volna oda a zenekarnak). Itt van a két zseniális, ütős ballada: a Heavenly, amelyet Gioeli romantikája és egy kivételes, kinyújtott hangszeres kiállás tépáz, valamint a Searching For Grace, ahol a Hardline kifejezetten bombasztikus, drámai színházi hatást teremt. Ezek nem az egyedüli erős pillanatok az albumon. Valójában nehéz kedvencet választani. Az If I Could I Would, az akusztikusan megerősített Like That és a már említett Heavenly balladája (az ugrásszerű nyitány után) megnyugtatják az albumot. Testvéri kapcsolatban állnak a nyolcvanas évek AOR-zenéjének esszenciájával, felfelé pedig a refrénekbe torkolló, remek építkezés tartja őket. A második felében a lemez amúgy tökéletesen meg van terhelve rombolókkal, mint a Heartless, a Waiting For Your Fall és a nehezen gördülő The Curse. Úgyhogy az igazi hard rockos detonációkat semmiképp sem kell nélkülöznünk. A záró akusztikus balladát, a We Belong-ot bónuszdalként érdemes felfogni. Rendkívül kellemes szerzemény, amely inkább Gioeli „One Voice” (2018, RockLine recenzió) című szólóalbumára illene. Ezért került a végére.
Olyan album ez, amely a pompával és bombasztikussággal átitatott, az AOR-hagyományból örökölt klasszikus hard rock szerelmesének egy pillanatra sem hagy levegőt venni. Szorosan és kitartóan fogva tart. A magas oktánszámú robbanékonyság feszültsége kivételes, kiválóan egyensúlyban van a rendkívül zenei jelleggel, valamint az album középtempós és balladisztikus pillanataival. Mindez pedig nem létezhetne azok nélkül a kiváló zenészek nélkül, akik Johnny Gioelit körülveszik. Egy olyan énekes mellett, aki valóban megérdemli ezt a csúcsminőséget maga mellett. Előadás és dalszerzés tekintetében egyaránt.
A „Heart, Mind And Soul” produkciós oldalról is a zenekar eddig megjelent legborzasztóbb hangzású lemezei közé tartozik. Egyes pillanatokban kifejezetten gitárközpontú rocklemez. Természetesen csak a zenekar 2009 és 2021 között megjelent albumait vetjük össze (a kilencvenes évek persze külön történet). A hangzásspektrum pazar, színes és szinte szétrobban, annyira ravaszul és optimálisan van kihasználva és kitöltve. A csapat egyszerűen szólva hihetetlenül tapasztalt, Alessandro Del Vecchio – szeretett RockLine-unkon bizonyára az egyik legtöbbet idézett zenész – pedig a finomságaival és a finommechanikai mozdulataival (producerként) egyszerűen ragyog. Olyan hangzást alkotott, amely nagyon klasszikus hard rockosan szólít meg. A „Heart, Mind And Soul” az idei (melodikus) hard rock-termés élvonalába tartozik. Olyan album, amelyre a zenekar több mint jogosan lehet büszke, amely bőséges bemutatást érdemel a koncertszínpadokon, és amely új, nagy várakozásokkal tölt el a jövőt illetően, hiszen világos, hogy a Hardline ezzel a hozzáállással még messze nem mondta ki az utolsó szót.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Fuel To The Fire
2. Surrender
3. If I Could I Would
4. Like That
5. Heavenly
6. Waiting For Your Fall
7. The Curse
8. Heartless
9. Searching For Grace
10. ‘80s Moment
11. We Belong
Felállás:
Johnny Gioeli – ének
Alessandro Del Vecchio – billentyűk, vokál
Mario Percudani – gitár
Anna Portalupi – basszusgitár
Marco Di Salvia – dobok
Hm, kaj pa vem. Produkcija je res dobra, tudi pesmi so slišati dobro. Ampak nisem prepričan, da so to Hardline. Na wikipedii piše, da so Hardline ameriški band, tale zasedba pa me bolj spominja na Johnny Gioeli solo band na evropski klubski turneji. Ko sem jih pred leti videl na Rock of Ages, je bil vsaj še Josh Ramos zraven.
Čeprav je Perugino s Frontiers naredil zares veliko za revitalizacijo hard rocka in AOR, in sem v začetku tisočletja njihove albume nabavljal kot zmešan; pa me v zadnjih letih vedno bolj moti neskončno število projektov, pa tudi vseprisotnost Alessandra Del Vecchia in Magnusa Karlssona.
Ja res je. Sej dejansko je nekako tako razdelan tudi prvi odstavek recenzije, primerjave novega albuma s starejšimi, pa se v članku „zvito” držijo samo ere delovanja skupine od leta 2009 navzgor, četudi je Ramos tudi kasneje še nekaj časa sodeloval s Hardline.
To glede Del Vecchia – mi pa bereš misli. To sem sam večkrat omenjal v recenzijah. Ponekod je dobro da je poleg, po drugi plati pa založba ‘vsiljuje’ nekatere projekte izpuhtelih ‘metalskih krp’ kot so bivši pevci recimo Crimson Glory ali Metal Church, ki niti niso peli na klasičnih albumih teh skupin, a jim je sodelovanje z Del Vecchiom prineslo mehkejši princip komponiranja. Vokali so preostri za tak stil. Ta slog Del Vecchia je na teh projektih (izdani albumi) naredil prej medvedjo uslugo, kot kaj posebej omembe vrednega. 😀
Dejansko ta stvar tud mene precej ‘živčnega’ dela. Isto je bilo z Magnusom, ki se je vseeno, vsaj dozdeva se tako, zadnja leta malo umiril, njegovo vlogo je precej zapolnil Del Vecchio.