Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Heaven And Earth
Kiadó: Quarto Valley Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 46:48
Értékelés: 5/5
Miközben a rock’n’roll gitározás fantomfekete embere, Ritchie Blackmore már réges-rég nem ír saját dalokat a Rainbow számára, a Deep Purple pedig az ő távozása után olyan stílusbeli átalakuláson ment keresztül, hogy többé nem tudja megidézni a hetvenes évek aranykorát (Steve Morse végül is nem Ritchie Blackmore), és azóta óceánnyi víz lefolyt a Dunán, hogy Malmsteen megmutatta, milyen villámgyorsan lehet eljátszani Blackmore gitárörökségét barokk és neoklasszikus elemekkel keresztezve, elhalványult a remény, hogy ez a vibráció, amely a rock evolúciójában valódi forradalmat szított, valaha, valahol a bolygón még egyszer ilyen korrekten megismétlődik. Vagy hogy valamelyik jövőbeli előadó a lehető leghitelesebben magáévá teszi, a műveibe a lehető legügyesebben becsomagolja, és így egy új, friss és izgalmas zenei kalandot kínál a hallgatóknak.
Mindegy, valahol csendben, a föld alatt mégiscsak formálódtak a Heaven And Earth csírái, akiket a brit gitárvirtuóz, Stuart Smith alapított. Smith 1998-ban és 2001-ben két önálló stúdióalbumot adott ki Stuart Smith’s Heaven And Earth néven, aztán jó 12 évnek kellett eltelnie, mire elhatározta, hogy az önálló projektből igazi zenekart formál Heaven And Earth néven. Kulcsfontosságú és sorsdöntő volt a találkozás az ördögien jó énekessel, Joe Retta-val, akivel együtt beugrottak a legendás Sweet segítségére, pontosabban a Sweet amerikai verziójának, vagyis annak, amelyet Steve Priest vezet.
Így adták ki Smith és Retta 2013-ban a Heaven And Earth visszatérő albumát, a „Dig”-et, amelyet nagy dicsérettel fogadtak, mint az abban az évben megjelent klasszikus vonulatú hard rock albumok egyik legjobbikát. Rajtuk kívül közreműködött rajta Arian Schierbaum billentyűs, Richie Onori dobos (ő Stuart régi cimborája még a Keith Emersonnal való együttműködés idejéből), valamint Chuck Wright basszusgitáros, különleges vendégként pedig David Paich (Toto), Howard Leese gitáros és Richie Sambora (Bon Jovi), aki az 1998-as stúdió-bemutatkozó albumnál is segített Stuartnak.
E kimerítő bevezető után egyértelmű, hogy Stuart Smithszel és Joe Retta-val nem érdemes packázni. A rock’n’rollban mindent láttak, mindent kipróbáltak, és egy egész galéria dolgozott velük a legjelentősebb zenészek közül, akik így vagy úgy, de kitörölhetetlen nyomot hagytak a rock’n’rollban. Mellesleg miért hasonlít a Heaven And Earth ennyire a klasszikus Deep Purple-re, a Rainbow-ra és a Whitesnake-re is (a nyolcvanas évek korszakában)? A fiatal Stuart Smitht ugyanis maga a felséges Ritchie Blackmore vette a szárnyai alá. Stuart játékstílusa így a lehető leghitelesebb lenyomata annak a gitáros-esszenciának, aki a bolygó egyik legjelentősebb gitárosa volt (és az is maradt).
Ha a „Dig” valóban több volt, mint kiváló visszatérő album, négy év után a Heaven And Earth a „Hard to Kill”-lel valamivel keményebben jelentkezik: a dalokban kevesebb a pompa és az ünnepélyesség, és jóval hamarabb, ha nem azonnal a lényegre térnek. A „Hard to Kill” így összességében még rockosabban harapós és fókuszáltabb. Még meztelenebbül és letisztultabban szól, végül pedig még szervesebben és élőbben is, mint az elődje. Smith gitárjai még több abból a zsíros, ropogós hangzásból szórják. A produkció tehát kiváló! Természetesen szinte szabályszerűen „in one take” vették fel, és a közreműködők társasága ismét kiváló. A Retta–Smith kémia, amely láthatóan szétválaszthatatlan, mellett az új albumon a többiek is hangszert ragadtak: a remek dobos, Kenny Aronoff, a billentyűs Ty Bailie és a basszusgitáros Lynn Sorensen.
A zenekar tizenegy dalt tett le az asztalra, amelyek maximálisan kidolgozottak. Tetőtől talpig optimalizáltak szerzői és hangszerelési szempontból! A nyitó katalizátor, vagyis az album címadó dala futólag emlékeztet a Deep Purple Burn riffjére. A 4. helyen a kiváló Bleed Me Dry áll, énekelhető és zeneileg fertőző refrénnel, amelyet sok AOR-zenekar megirigyelne. Az albumon van egy halom funky groove-os kacérkodás, például a The Game Has Changed-ben, amely egy kicsit „megtévesztően” nyit a Deep Purple Black Night riffjének mintájára, amit a refrénben visszatérő riff meg is erősít. A Till It’s Over elsőrangú kirándulás a boogie rock vizeire! Az LA Blues, ahogy a címe is sejteti, tökéletes kacérkodás a blues birodalmával. A Walk Away és a Monster dalokban érezhető a nyolcvanas évekbeli Whitesnake és még a Van Halen inspirációja is, a Monsterben pedig a figyelmet teljesen magához ragadja a romboló, ágyúszerű pergődob. Nem kevésbé arcátlanul idézi a Whitesnake Beautiful Monster című dala, amely a bevezetőben átvesz valamennyit a Ready an’ Willing „riffológiájából”. A Helllfire mérgező blues-rock’n’roll swinget hoz, ahol a gitár és a szájharmonika végzetesen száguld egymás felé, egy szenvedélyesen tüzes ölelésbe. A záró Bad Man az album egyik legizgalmasabb pillanatát hozza, és ismét feléleszti a klasszikus Whitesnake esszenciáját, különösen a kiváló Joe Retta és vokális teljesítménye miatt. A dalt átjárja a pusztulás és az okkultizmus. Dráma az album nagy fináléjához!
Retta kivételes énekes. Több énekes karaktere sűrűsödik egyetlen emberbe. A fiatal David Coverdale-től Keith St. Jamesen (Montrose, Burning Rain), Ronnie Romerón (Rainbow) és Johnny Gioelin (Hardline) át akár a „zeppelines” hangzást is simán megidézi. Vokális karaktere egyszóval hibátlan a Heaven And Earth által művelt stílushoz. A hangszerelést a szájharmonika is átszövi. Smith riffjei alá vastag Hammond-orgonavonalak vannak építve. A középső hangszeres részek külön történetek a történetben. Igazi manna a zenei ínyenceknek, annyi virtuozitás sűrűsödik beléjük, ugyanakkor épp ezekben a middle eight részekben döbbent meg különösen a szerzők nagy érzékenysége: a nagy áramlás, a dinamika és a vezérfonal fenntartásában, az igényesen megkomponált dalok állandó, nagy kompaktságában. A „Hard to Kill” rockosan hibátlanul dübörög az első másodperctől az utolsóig. Nem vehetsz el belőle semmit, és nem tehetsz hozzá semmit, mert csak elrontanád. Kivételes izzással, szívvel és szenvedéllyel játsszák. Dúl benne az érzelem. Kidolgozott melankólia, sötétség árad belőle, egyszóval hibátlan drámaszínház! Másrészt megszólít a mennydörgő ünnepélyesség fényében is, és a meleg, a szeretet és az elfogadás utáni sóvárgással.
2017-ben ennél retro-nosztalgikusabbat, mint amit a Heaven And Earth csinál, szinte lehetetlen találni. A régi rock and roll szerelmeseinek, a nagy úttörés idejének, amikor a legendás Deep Purple, a Rainbow és kortársaik írták a rock ábécéjét. Ez az album több mint istenverte módon a ti bőrötökre van szabva. Ha egyszer megízleltétek, azonnal be fogjátok szerezni a „Dig”-et és Smith első két szólóalbumát is! A „Hard to Kill” szerényen szólva is esélyes arra, hogy a 2017-ben megjelent legjobb hard rock albumok egyike legyen!
Heaven And Earth – The Game Has Changed (hivatalos videó):
Felállás
Joe Retta – ének
Stuart Smith – gitár
Ty Bailie – billentyűk
Lynn Sorensen – basszusgitár
Kenny Aronoff – dob
Producer
Dave Jenkins
Számlista
1. Hard To Kill
2. Walk Away
3. Till It’s Over
4. Bleed Me Dry
5. The Game Has Changed
6. Anthem
7. Monster
8. LA Blues
9. Hellfire
10. Beautiful Monsters
11. Bad Man
