Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wilson, Steven
Kiadó: Kscope
Megjelenés: 2015
Játékidő: 65:44
Értékelés: 5/5
A mai progresszív rockzenészek közül a sokoldalú zseni, Steven Wilson tette minden bizonnyal a legtöbbet e régóta népszerűtlen zenei irányzat népszerűsítéséért és előremozdításáért. Mióta a Porcupine Tree-t „The Incident” (2009) című albuma után meghatározatlan időre félretette, az egyáltalán nem kevésbé termékeny és ambiciózus szólókarrierjének szentelte magát, amelyben eddig három kiváló stúdióalbumot készített. Számos mellékprojektje, producerként végzett munkája, valamint néhány progrock-klasszikus újrakeverése – amelyekkel sikeresen ébreszti fel a fiatalabb hallgatók érdeklődését is a prog aranykora iránt – szintén rendkívül értékes hozzájárulás a mai proghoz, ahol Steven már régen a legfontosabb szereplővé és mecénássá vált.
A „Hand. Cannot. Erase” Steven negyedik szólóalbuma, és érezhető stílusváltást hoz a sötét hangulatú elődhöz, a „The Raven That Refused to Sing (And Other Short Stories)” (2013) című lemezhez képest, hiszen atmoszférájában kevésbé borongós, bár Wilsonra jellemző módon még mindig kifejezetten melankolikus alkotás, tele elmélkedő pillanatokkal. Stílusában jóval kisebb hangsúlyt kap a jazz – ebben szerepe volt Theo Travis (Soft Machine Legacy, Gong) fúvós hiányának is –, Steven viszont többször kacérkodik a pop rockkal, az elektronikus zene elemeivel, a prog metallal és az 1970-es évek szimfonikus progresszív rockjával.
Travist leszámítva, aki ezúttal vendégzenészként csak a „Happy Returns” című számban bukkan fel – ahol a kultikus dobos, Chad Wackerman (ex-Frank Zappa) is vendégeskedik –, Stevennek sikerült együtt tartania a előző album teljes kísérőzenekarát, amely a koncertturnékon is hű marad hozzá, és olyan zenei virtuózokból áll, mint a kultikus basszusgitáros/Chapman Stick-játékos/vokalista Nick Beggs (Kajagoogoo, Steve Hackett), a gitáros különc Guthrie Govan (The Aristocrats, ex-Asia), a dobos megszállott Marco Minnemann (The Aristocrats, Joe Satriani) és a nagyra becsült jazzbillentyűs, Adam Holzman (aki főként alkalmi zenészként ismert, pályája során Miles Davisszel is dolgozott). Egy ilyen felállás lehetővé teszi a fáradhatatlan zenei munkamániás Wilson számára – aki az éneklés, a gitár- és billentyűjáték, a producerkedés és a zeneszerzés mellett természetesen az összes szöveget is írja –, hogy maximálisan megvalósítsa rendkívül ambiciózus ötleteit, amelyekből a „Hand. Cannot. Erase” albumon bőven akad.
Az elődhöz hasonlóan a „Hand. Cannot. Erase” is koncepcióalbum, ezúttal azonban egy valós történet, Joyce Carol Vincent (1965-2003) esete ihlette: a lemez dalainak többsége egy Londonban élő lány megrázó történetét meséli el, aki egyszer csak „eltűnt”. Hirtelen otthagyta a munkáját, és megszakított minden kapcsolatot a külvilággal (állítólag családon belüli erőszak miatt). Az eltűnését (és későbbi halálát) senki sem vette észre, közel három évig sem, pedig szép volt, népszerű, és sok (nyilván hamis) barátja volt. Sem az állandóan bekapcsolt tévé zaja, sem a lakásából áradó borzasztó bűz nem volt elég ahhoz, hogy ezalatt bárki bekopogjon az ajtaján. Csak a kifizetetlen csekkek és adók miatt törtek be végül a lakásba, és találták meg azt, ami a testéből megmaradt (a csontvázát), felbontatlan karácsonyi ajándékokkal körülvéve (a pontos halálok a mai napig tisztázatlan) – ez még egyszer ékesszólóan bizonyítja a modern neoliberális társadalom kegyetlenségét és perverzitását, ahol az „egyedüli örök dolog” az adó és a halál.
Wilson a „Hand. Cannot. Erase” koncepciójának ötletét a „Dreams of a Life” című dokumentum-drámafilm megtekintése után kapta, amely Vincent életéről szól; ezután némileg megváltoztatta a koncepció főszereplőjének élettörténetét, olasz gyökereket és egy fiatalabb húgot adott neki. Jó tudni, hogy továbbra is csípős társadalomkritikus marad, és nagy empátiával fordul azok felé, akiket a modern társadalom gépezete összezúzott.
Az album legjobb pillanatai közé – amely Steven régi szokása szerint alaposan tele van tömve mellotronnal – mindenképp a tízperces csemege, a „3 Years Older” tartozik, amely tele van szimfonikus prog rock és prog metal elemekkel, és amelynek bevezető részében az összes virtuóz bőven kap teret a hangszeres „kiélésre”. A címadó dal megrázó üzenetével érdekes kirándulás a pop rock felé, ami Stevennél, aki a Porcupine Tree idején számos hasonló, popos bájú dalt készített, egyáltalán nem szokatlan. A „Perfect Life” című számban, ahol a beszélt szöveget a híres walesi mezzoszoprán, Katherine Jenkins adja, Wilson az elektronikus zene ambient elemeivel játszik, az album egyik legerősebb pillanata pedig a sötét „Routine”, amely egy kimerült, depressziós nő mindennapi rutinjáról szól, aki egy iskolai lövöldözésben elvesztette a gyermekét. Itt a főének mellett harmonikusan csatlakozik Stevenhez a különleges vendég, az izraeli énekesnő, Ninet Tayeb.
A „Home Invasion” a jazz fusion, az új hullám és a pszichedelia erőteljes keveréke, ahol az összes közreműködő zenész sok teret kap a változatos improvizációkra. Érdemes kiemelni a több mint tizenhárom perces eposzt, az „Ancestral”-t is, amely az egész album művészi csúcspontja, és amelyen Wilson úr ismét számos különböző zenei hatást mutat be. Az „Ascendant Here On…” pedig tipikus Wilson-féle albumzárás, ahol a refrén éneklése közben végleg a nosztalgia és a melankólia keserédes keveréke ural mindent.
Steven Wilson a kiváló „Hand. Cannot. Erase” után is a modern progresszív rock éllovasa marad: az albumon számos különböző zenei hatást ötvöz, és egy megrázó koncepción keresztül néhány rendkívül üdvözlendő, üde ötletet mutat be. Meglepetésre igazából nincs ok, hiszen a mester mester marad, miközben végig kiváló zenei csapat segíti, így az albumon – amely kétségkívül az év prog lemezének fő várományosai közé kerül – megtalálható pályafutása néhány üzenetét tekintve legerősebb pillanata. Stevennek az a kissé vitatott döntése, hogy a Porcupine Tree – amelyet egyszer szinte biztosan újra életre kelt – csupán egy lesz a mellékprojektjei közül, miután a „The Raven That Refused to Sing” váratlan sikere után a szólókarriernek adott elsőbbséget, sokakat elszomorított, ha nem épp feldühített, de ő nagyon jól tudja, hol van jelenleg a művészi szíve, és amíg ilyen kiváló albumokat készít, mint a „Hand. Cannot. Erase”, egyáltalán nincs ok a rossz kedvre.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, mellotron, billentyűs hangszerek, basszusgitár, bendzsó, kalapácsos dulcimer, programozás, effektek
Guthrie Govan – gitár
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman Stick, vokál)
Adam Holzman – billentyűs hangszerek
Marco Minnemann – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Dave Gregory – gitár (2., 3. és 10. szám)
Chad Wackerman – dob (6)
Ninet Tayeb – ének (5 és 9)
Theo Travis – fuvola és baritonszaxofon (9)
Katherine Jenkins – beszélt szöveg (4)
Leo Blair – szólóének (5)
Schola Cantorum Of The Cardinal Vaughan Memorial School – kórus (5, 10 és 11)
London Session Orchestra – zenekari hangszerelés (9 és 10)
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. First Regret (2:01)
2. 3 Years Older (10:18)
3. Hand Cannot Erase (4:13)
4. Perfect Life (4:43)
5. Routine (8:58)
6. Home Invasion (6:24)
7. Regret #9 (5:00)
8. Transience (2:43)
9. Ancestral (13:30)
10. Happy Returns (6:00)
11. Ascendant Here On…(1:54)
