GRRR!

Előadó: Rolling Stones, The
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2012
Értékelés: 5/5

Mit is lehetne mondani egy zenekarról, amely köré mítosz, legenda épült? Itt az új válogatás a The Rolling Stones fennállásának 50. évfordulója alkalmából. Háromlemezes gyűjtemény a leghíresebb slágerekkel, és tudod, mi van még rajta? Két vadonatúj dal. A két vén kanca tehát még mindig mutatja az artisztikus élet jeleit.

Kronologikus sorrend a kezdetektől, ahol tisztán látszik, honnan ered ennek a legendás zenekarnak a zene iránti szerelme. Delta blues. A válogatás első négy száma klasszikus eredetik feldolgozása Chuck Berrytől Willie Dixonig, és afféle minikalauzként vezet el a zenekar gyökereinek magjáig. Természetesen már ezekből is tisztán látszik, hogy a korai The Rolling Stones a rock ‘n’ roll kicsapongásának prizmáján át a saját, egyedi zeneértelmezéséhez igazította ezeket az eredetiket. Mick Jagger extravagáns riszálásától és fintorgásától, ahogy formálta a sajátos dallamvilágot és a verssorok énekvonalainak lecsengését, egészen a Richards / Jones páros szándékosan hangos gitárcsilingelésének egyedi zúgásáig. Az első CD nem is adhatna hitelesebb lenyomatot a zenekar eredendő bűnéről. Minden első nekifutásra felvéve, minden eredendő, őszinte, és mindenekelőtt úttörően forradalmi, kihívó karakterű. Pőre, meztelen, mezítlábas rock ‘n’ roll, amely a Jagger/Richards alkotómag eredeti kémiájával fogig felfegyverkezve építette fel azt a zenei örökséget, amelynek nagyságát ezen a galaxison belül senki sem meri kétségbe vonni. Minden megmaradt. A zenekar zseniális merészsége mellett ott vannak a „slendriánságok” is, az előadásban éppúgy, mint a produkcióban, és pontosan ott vannak, ahol lenniük kell! Épp az ilyen elemi fűszerek adják a The Rolling Stones-történet hiteles magját, és a „Grrr!” válogatás sem kerüli ezt el.

Az első CD tovább vezeti a hallgatót a rockkorszak egyik legeredetibb riffjéhez, a (I Can’t Get No) Satisfaction című számig, ahol az eredendő egyszerűség ellenére rengeteg apróságot ki lehet hámozni Richards gitárjátékának dallamaiból (a „fuzz box” kombinált használatával), egészen a kontrapunktikus basszusvonalig.  Ám a korai The Rolling  Stones rock ‘n’ roll-víziója aligha lenne definiálható olyan számok nélkül, mint a 19th Nervous Breakdown, a Paint It Black (kesztyűdobás George Harrisonnak – értsd: a szitár beemelése) vagy a  Have You Seen Your Mother (Standing In the Shadow)? Itt vannak a „beatles-frizurába” vágott Ruby Tuesday és We Love You, valamint az As Tears Go By, amelyek már a korai korszakban is hangsúlyozzák a zenekar veleszületett érzékét a finom kifinomultság és dallamosság iránt, ami szimfonikus hangszerelések előtt is megnyithatta az ajtót. Mindez szemérmetlen párbeszédben a hedonista kicsapongással, a blues örökségéből átvett szorongás fátylával, a ügyesen elhelyezett lázadás sűrűjében, amely tinédzserek generációit szippantotta a maga fogaskerekei közé.

A 2. CD a Jumping Jack Flash-sel nyit. A második lemezt a gitárjáték nagyobb precizitása (Mick Taylor virtuozitásának köszönhetően), a hangszerelések gyarapodása és a kompozíciók még erősebb körvonalazottsága jellemzi. A számok dúsítása kiegészítő ütősökkel, a tamburin használata és Mick Jagger „shakerjeinek” sokasága egyre aktívabb, a kifinomultság arcainak (You Can’t Get Always What You Want) és a nyerseségnek az ellentétezése – amelyet nem feltétlenül a gitárok recsegése határoz meg, mint a Sympathy For The Devilben, ahol zongora, Mick Jagger fertőző énekes túlzása és a kísérővokálok páviánüvöltése találkozik – pedig még bőségesebb. Itt vannak a fúvós-, zongora- és orgonaszólamok, a kísérővokálok vokális harmóniái. Brian Jones abban az időben úgy ivott, mint a kefekötő, ezért a második CD kultikus slágerszabványait jelentő fontos felvételek többségét lekéste, pedig ősi, robbanékony zsenialitása a gitárjáték fürgeségét illetően megvolt. A Wild Horses, a Brown Sugar és a Heartbreaker a zenekar kalandos kirándulásait hozza a funk és a country felé, ami zamatosan tölti meg az együttes bevált rock ‘n’ roll formáját. Ron Wood az It’s Only Rock N’ Roll-lal új minőségi összetevőt ad a zenekarhoz. Ami a hangzás produkcióját illeti, a zenekar Jimmy Millerrel végzett munkája viszi el a pálmát a The Rolling Stones történetében. Vele a The Rolling Stones kiemelte a birtokló erotika, a blues sötét erőinek és a ragadozó, lázadó kicsapongásnak az elemeit, egyúttal pedig felnőtt a komponálás és a hangszerelés terén. Ez alól természetesen a lenyűgöző Gimme Shelter (értsd: „Altamount”) sem kivétel, amely lenyűgöző módon olyan mestereket is megihletett, mint a Grand Fink Railroad.

A harmadik CD-t a kifinomult, funk-diszkó ritmusra épülő, erotikus „csavarhúzó”, a Miss You nyitja, a nyolcvanas évek korszakának diadalmas csúcsai pedig a gyilkos riffes Start Me Up, a Beast Of Burden, a Respectable, az Emotional Rescue, és itt van a hatalmas Undercover Of The Night meg a Mixed Emotions. Produceri szempontból kevésbé meggyőző a zenekar pályájának folytatása a nyolcvanas években, amit a Waiting On A Friend című számban egy hawaii kávéházi afférra való kiváló emlék sem leplez. Ennek ellenére a harmadik CD a zenekar természetes érési folyamatát tükrözi az ötödik évtizedébe lépve, amely a hangzásbeli melegség hiánya ellenére sem veszíti el az igazi The Rolling Stones-töltetet és karizmát, és a slágerek közül a Don’t Stop zárja le.

A harmadik lemezt a két új dal, a Doom And Gloom, majd az One More Shot zárja. Érdekes, hogy mindkét új számnál Don Was ül a produceri pálca mögött, aki a zenekar későbbi műveinek túlzott hangzásfényezéséért „felelős”, mégis kiválóan végezte a munkáját mindkét új dalon. Mindkét új szám ugyanis gitárközpontú. Mindkettőben Richards riffjei olyan intenzitással szikráznak, mint ritkán, már-már az AC/DC-riffek provokációjával, ami remek előjel a The Rolling Stones következő albumához (már ha egyáltalán lesz ilyen).  Persze mindez attól függ, melyik producerhez fordul majd a The Rolling Stones. Az új dalok bizonyítják, hogy a The Rolling Stones nem veszítette el a töltetét, a Richards és Jagger közötti mágikus kémia pedig teli tárakat tart készenlétben. A kilátások tehát jók.

Ehhez a válogatáshoz nem tudsz hozzátenni semmit. Elvenni belőle sem tudsz semmit. A zenekar öt évtizedének legnagyobb pillanatai egyesülnek itt az egyedülálló The Rolling Stones-tól, attól a zenekartól, amely nemzedékeket jelölt meg, a rock fejlődését meghatározta, olyan mércéket állított fel, amelyeket a későbbi generációk, sőt az új évezred szinte minden rockzenekara megtestesít.

Mit is lehetne mondani egy zenekarról, amely köré mítosz, legenda épült? Itt az új válogatás a The Rolling Stones fennállásának 50. évfordulója alkalmából. Háromlemezes gyűjtemény a leghíresebb slágerekkel, és tudod, mi van még rajta? Két vadonatúj dal. A két vén kanca tehát még mindig mutatja az artisztikus élet jeleit.

Kronologikus sorrend a kezdetektől, ahol tisztán látszik, honnan ered ennek a legendás zenekarnak a zene iránti szerelme. Delta blues. A válogatás első négy száma klasszikus eredetik feldolgozása Chuck Berrytől Willie Dixonig, és afféle minikalauzként vezet el a zenekar gyökereinek magjáig. Természetesen már ezekből is tisztán látszik, hogy a korai The Rolling Stones a rock ‘n’ roll kicsapongásának prizmáján át a saját, egyedi zeneértelmezéséhez igazította ezeket az eredetiket. Mick Jagger extravagáns riszálásától és fintorgásától, ahogy formálta a sajátos dallamvilágot és a verssorok énekvonalainak lecsengését, egészen a Richards / Jones páros szándékosan hangos gitárcsilingelésének egyedi zúgásáig. Az első CD nem is adhatna hitelesebb lenyomatot a zenekar eredendő bűnéről. Minden első nekifutásra felvéve, minden eredendő, őszinte, és mindenekelőtt úttörően forradalmi, kihívó karakterű. Pőre, meztelen, mezítlábas rock ‘n’ roll, amely a Jagger/Richards alkotómag eredeti kémiájával fogig felfegyverkezve építette fel azt a zenei örökséget, amelynek nagyságát ezen a galaxison belül senki sem meri kétségbe vonni. Minden megmaradt. A zenekar zseniális merészsége mellett ott vannak a „slendriánságok” is, az előadásban éppúgy, mint a produkcióban, és pontosan ott vannak, ahol lenniük kell! Épp az ilyen elemi fűszerek adják a The Rolling Stones-történet hiteles magját, és a „Grrr!” válogatás sem kerüli ezt el.

Az első CD tovább vezeti a hallgatót a rockkorszak egyik legeredetibb riffjéhez, a (I Can’t Get No) Satisfaction című számig, ahol az eredendő egyszerűség ellenére rengeteg apróságot ki lehet hámozni Richards gitárjátékának dallamaiból (a „fuzz box” kombinált használatával), egészen a kontrapunktikus basszusvonalig.  Ám a korai The Rolling  Stones rock ‘n’ roll-víziója aligha lenne definiálható olyan számok nélkül, mint a 19th Nervous Breakdown, a Paint It Black (kesztyűdobás George Harrisonnak – értsd: a szitár beemelése) vagy a  Have You Seen Your Mother (Standing In the Shadow)? Itt vannak a „beatles-frizurába” vágott Ruby Tuesday és We Love You, mellettük az As Tears Go By, amelyek már a korai korszakban is hangsúlyozzák a zenekar veleszületett érzékét a finom kifinomultság és dallamosság iránt, ami szimfonikus hangszerelések előtt is megnyithatta az ajtót. Mindez szemérmetlen párbeszédben a hedonista kicsapongással, a blues örökségéből átvett szorongás fátylával, a ügyesen elhelyezett lázadás sűrűjében, amely tinédzserek generációit szippantotta a maga fogaskerekei közé.

A 2. CD a Jumping Jack Flash-sel nyit. A második lemezt a gitárjáték nagyobb precizitása (Mick Taylor virtuozitásának köszönhetően), a hangszerelések gyarapodása és a kompozíciók még erősebb körvonalazottsága jellemzi. Továbbá a számok dúsítása kiegészítő ütősökkel, a tamburin használata és Mick Jagger „shakerjeinek” sokasága egyre aktívabb. A kifinomultság arcainak (You Can’t Get Always What You Want) és a nyerseségnek az ellentétezése – amelyet nem feltétlenül a gitárok recsegése határoz meg, mint a Sympathy For The Devilben, ahol zongora, Mick Jagger fertőző énekes túlzása és a kísérővokálok páviánüvöltése találkozik – pedig még bőségesebb. Itt vannak a fúvós-, zongora- és orgonaszólamok, a kísérővokálok vokális harmóniái. Brian Jones abban az időben úgy ivott, mint a kefekötő, ezért a második CD kultikus slágerszabványait jelentő fontos felvételek többségét lekéste, pedig ősi, robbanékony zsenialitása a gitárjáték fürgeségét illetően megvolt. A Wild Horses, a Brown Sugar és a Heartbreaker a zenekar kalandos kirándulásait hozza a funk és a country felé, ami zamatosan tölti meg az együttes bevált rock ‘n’ roll formáját. Ron Wood öntudatlan punkhangulata az It’s Only Rock N’ Roll-ban új minőségi összetevőt visz a zenekarba.

Ami a hangzás produkcióját illeti, a zenekar Jimmy Millerrel végzett munkája viszi el a pálmát a The Rolling Stones történetében. Vele a The Rolling Stones kiemelte a birtokló erotika, a blues sötét erőinek és a ragadozó, lázadó kicsapongásnak az elemeit, egyúttal pedig felnőtt a komponálás és a hangszerelés terén. Ez alól természetesen a válogatás második CD-jén a lenyűgöző Gimme Shelter (értsd: „Altamount”) sem kivétel, amely lenyűgöző módon olyan mestereket is megihletett, mint a Grand Funk Railroad.

A harmadik CD-t a kifinomult, funk-diszkó ritmusra épülő, erotikus „csavarhúzó”, a Miss You nyitja, a nyolcvanas évek korszakának diadalmas csúcsai pedig a gyilkos riffes Start Me Up, a Beast Of Burden, a Respectable, az Emotional Rescue, és itt van a hatalmas Undercover Of The Night meg a Mixed Emotions. Produceri szempontból kevésbé meggyőző a zenekar pályájának folytatása a nyolcvanas években, amit a Waiting On A Friend című számban egy hawaii kávéházi afférra való kiváló emlék sem leplez. Ennek ellenére a harmadik CD a zenekar természetes érési folyamatát tükrözi az ötödik évtizedébe lépve, a hangszeres hangzás elkülönülése miatti hiányzó melegség mellett viszont ez a harmadik lemez sem veszíti el az igazi The Rolling Stones-töltetet és karizmát, és a slágerek közül a Don’t Stop zárja le.

A harmadik lemezt a két új dal, a Doom And Gloom, majd az One More Shot zárja. Érdekes, hogy mindkét új számnál Don Was ül a produceri pálca mögött, aki a zenekar későbbi műveinek túlzott hangzásfényezéséért „felelős”. A munkát a zenekar mindkét új dalán mégis kiválóan végezte el. Mindkét új szám ugyanis gitárközpontú. Mindkettőben Richards riffjei olyan intenzitással szikráznak, mint ritkán, már-már az AC/DC-riffek provokációjával, ami remek előjel a The Rolling Stones következő albumához (már ha egyáltalán lesz ilyen).  Persze mindez attól függ, melyik producerhez fordul majd a The Rolling Stones. Az új dalok bizonyítják, hogy a The Rolling Stones nem veszítette el a töltetét, a Richards és Jagger közötti mágikus kémia pedig teli tárakat tart készenlétben. A kilátások tehát jók.

Ehhez a válogatáshoz nem tudsz hozzátenni semmit. Elvenni belőle sem tudsz semmit. A zenekar öt évtizedének legnagyobb pillanatai egyesülnek itt az egyedülálló The Rolling Stones-tól, attól a zenekartól, amely nemzedékeket jelölt meg, a rock fejlődését meghatározta, olyan mércéket állított fel, amelyeket a későbbi generációk, sőt az új évezred szinte minden rockzenekara megtestesít. Háromszoros adag bőséges rágcsálnivaló vár rád a rock n’ roll nagy örökségéből, és remek alkalom, hogy kiegészítsd a The Rolling Stones-válogatásaid gyűjteményét, amely a „Made In The Shade” (1975) és a „Forty Licks” (2002) közötti kiadványokat öleli fel.

Felállás

Mick Jagger – ének
Keith Richards – gitár
Ron Wood – gitár
Brian Jones – gitár
Mick Taylor – gitár
Bill Wyman – basszusgitár
Charlie Watts – dob

Számlista