Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Procol Harum
Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 41:09
Értékelés: 4/5
A „Grand Hotel”, a legendás brit progresszívrock-úttörők, a Procol Harum hatodik stúdióalbuma az „új idők” hírnöke volt: érezhető stílusbeli váltást hozott a rock és a szimfonikus zene összeházasításának e mestereinél, akik olyan örökzöldekkel, mint az „A Whiter Shade of Pale”, a „Shine On Brightly”, az „A Salty Dog” és a „Homburg”, örökre beírták magukat a zenegurmék szívébe. Dave Ballt, aki 1972-ben még közreműködött az első koncertlemezükön, a „Procol Harum Live in Concert with the Symphony Orchestra” albumon, ekkorra Mick Grabham váltotta a gitárosi poszton. Az előző gitáros éppen akkor lépett ki, amikor a banda már a „Grand Hotel” borítójához fotózkodott, így Ball feje ott van a képen, a teste viszont nem: azt „levágták”, és Grabhaméra cserélték.
Annak ellenére, hogy rövid időn belül két gitárost is lecseréltek, és Alan Cartwright személyében új basszusgitárost kaptak, a Procol Harum ebben az időszakban – amikor végleg lemondtak a pszichedelikus elemekről és a múlt számos blueshatásáról is – pályafutása legstabilabb szakaszába lépett, főleg ami a felállás szilárdságát illeti. Bár a „Grand Hotel” első hallásra koncepcióalbumnak tűnik, és ez a szövegek többségére is igaz, amelyek az egyre mélyülő társadalmi rétegződésre utalnak, a szövegíró Keith Reid szerint a drága szállodában élő társadalmi „elit” sznob életéről szóló történet, vagyis szatíra nem lépi túl a címadó dal kereteit. Reid szövegei ismét külön fejezetet érdemelnek: telve vannak szúrós társadalmi szatírával és a tipikus angol fekete humorral, ami a Procol Harum egész története során kétségkívül különleges áldás volt.
A csapat központi „sztárja” és társvezére, a bajuszos énekes-zongorista Gary Brooker, aki Reid mellett ma az egyetlen eredeti Procol Harum-tag, szinte már közmondásos énekesi karizmájával és finom, gyakran melodramatikus zongorahangszereléseivel – ezeket Chris Copping csillogó orgonaszőnyegei egészítik ki hűen – a várakozásoknak megfelelően a „Grand Hotel” dalainak fő támasza. Nem szabad megfeledkezni Grabham gitárosról sem, aki szólóiban hűen viszi tovább az eredeti Procol Harum-gitáros, a legendás Robin Trower blueshagyományát, noha stílusa érezhetően kevésbé kifinomult és újító, és kevesebb tér jut neki az improvizációra, a szólisztikus kezdeményezésekre.
A címadó dal, a sznob és érzéketlen angol társadalmi krémre mért tökéletes burleszk, amely a Ritz szállodai kaszinójában pezsgőpatakok közepette herdálja a szegények vállán durván összeharácsolt pénzt, éber zongorabevezetővel indul, majd a fényűző orgonahangszerelések szárnyán igazi szimfonikusrock-orgiába csap át, ahol nem hiányoznak a drámai zenekari részek, a kórusszerű zenekari harmóniák és a gúnyos zongoratáncritmusok sem. Brooker melankolikus éneke ennek megfelelően csupa keserű cinizmus, Grabham dallamos gitárfutamai pedig az általános szimfonikus pompában némi várt eposzi hangulatot hoznak. A lemez többi dala hat percnél rövidebb, mégis elég összetett elemet és váratlan ritmusváltást tartalmaznak ahhoz, hogy az „igényesebb hallgatókat” is lekössék.
A „Tojours l’amour”, a hűtlen nőt gúnyoló csipkelődő szatíra, huncut orgonadallamot és szaftos gitárimprovizációkat tartalmaz, miközben Brooker énekben ismét szarkasztikus „komédiássá” változik, így a látszólag egyszerű kis dalból rendkívül kontrasztos hangzásbeli hullámvasút kerekedik. Az „A Rum Tale” finom zongora-orgona dallamra fektetett ballada, amely nosztalgikus hangulatával és a távoli vidékekre tett utakról szóló szövegével a „régi jó” tengerészhistóriákat idézi, amilyeneket Reid annak idején már a felejthetetlen klasszikuson, az „A Salty Dog” albumon is mesélt. A „T.V. Caesar”, újabb társadalmi burleszk, ezúttal a tévéfüggőségről szóló szöveggel, pompázatos szimfonikus hangszereléseket, okosan időzített dobátvezetéseket és Brooker újabb remek, mélyen átélt énekteljesítményét kínálja. Bradford agyafúrt gitárimprovizációja még tovább színesíti a gúnyos és egyszersmind (a zenekari színezetű szakaszoknak köszönhetően) fenséges hangulatot.
Az „A Souvenir of London” című társadalmi szatírában, amely játékos akusztikusgitár-akkordokkal és kikent-kifent orgonatextúrákkal dolgozik, Brooker énekben különösen maróvá válik. A Procol Harum, amely sosem fukarkodott a keserű szövegekkel a begyöpösödött angol honfitársak rovására, egyébként Essex megyéből származik, amely Londontól északkeletre fekszik. A meglehetősen ütős és csibész „Bringing Home the Bacon” című dalban is, ahol a komor orgonafutamok egy horrorfilm klasszikus zenéjét idézik, a megalkuvást nem ismerő ritmust pedig főleg az élesre fent gitárfrázisok diktálják, Brooker és Reid (szövegíróként) nem állja meg, hogy gúnyos hangon szót ne ejtsen szegénységről és a már akkor is hazájukat rágó éles társadalmi különbségekről.
A melodramatikus sztenderd, a „For Liquorice John” – az alkoholizmus társadalmi szatírája, egy újabb (nem csak) tipikusan brit társadalmi probléma – esetében a banda hirtelen halálosan komolyra vált, Copping hatalmas orgonafutamai kerülnek a középpontba, Brooker szívszaggató éneke pedig legalább ennyire lenyűgöz. A lemez legszokatlanabb és sok szempontból legérdekesebb kísérlete kétségkívül a szakrális hangulatú ballada, a „Fires (Which Burn Brightly)”, ahol Brookert kitűnően egészítik ki a vendégként közreműködő francia énekesnő, Christiane Legrand (sajnos már elhunyt) női kórusharmóniái. Legrand szoprán hangja ízléses kontrasztot teremt a férfi-női vokális harmóniák között, miközben a két énekest drámaian kísérik a szakrális fűszerezésű orgonahangszerelések.
Az album zárásaként a Procol Harum a „Robert’s Box” című újabb burleszkben ismét javíthatatlan tréfacsinálók csapatává változik. A szöveg természetesen nem a King Crimson gitárosára, Robert Frippre utal, hanem egy hasonló, ha nem éppen ugyanaz a rejtélyes „orvosra”, „Robert doktorra”, akit annak idején a Beatles is tréfásan megénekelt a „Revolver” (1966) albumon az azonos című dalban, mert híreseket és gazdagokat látott el új szerekkel, például amfetaminnal. A Procol Harum e „doktor” „varázsdobozába” kötnek bele, akinek a kilétét soha nem fedték fel, valamint az ügyfelébe, a függőbe is, aki újabb adagért jön – mindezt hatalmas zenekari hangszerelésekkel érik el, és a burleszket a legvégén rövid időre még eposzi vizekre is elviszik.
A fényűző zenekari hangszerelések és az angol társadalom kifigurázásának hatásossága tekintetében a „Grand Hotel” még ma is a Procol Harum egyik legjobb alkotása, egyben az egyik utolsó olyan lemezük, amelynél még a banda valamennyi tagjának alkotói zsenialitásáról beszélhetünk. A progresszív rock legnagyobb művészi és kereskedelmi virágkorának közepén ezek a műfaji úttörők sikeresen tartották a lépést a kor legjobbjaival, és az egyre elmélyültebb zenekari hangszerelésnek köszönhetően végleg maguk mögött hagyták a pszichedelikus és bluesos színezetű korai éveket. A Procol Harum ugyanis nem akart a múlt örök „foglya” maradni, még ha a hatvanas évek vége volt is az az idő, amikor a legnagyobb népszerűségnek és ismertségnek örvendett.
Felállás
Gary Brooker – ének, zongora, hangszerelés
Chris Copping – orgona
Mick Grabham – gitár
Alan Cartwright – basszusgitár
Barrie James Wilson – dob
Keith Reid – szöveg
VENDÉGÉNEKESNŐ:
Christiane Legrand – szoprán ének
Producer
Chris Thomas
Dallista
1. Grand Hotel (6:10)
2. Toujours l’Amour (3:31)
3. A Rum Tale (3:20)
4. T.V. Ceasar (5:52)
5. A Souvenir of London (3:23)
6. Bringing Home The Bacon (4:21)
7. For Liquorice John (4:27)
8. Fires (Which Burn Brightly) (5:10)
9. Robert’s Box (4:45)
