Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Budgie
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 39:07
Értékelés: 4/5
A Budgie, a kultikus walesi hard rock-banda, amely a zenetörténetbe leginkább az extravagáns dal- és albumcímeivel írta be magát – a bohókás borítókról nem is beszélve –, a nyolcvanas évek elején igazi „második tavaszát” élte. A „Deliver Us From Evil” volt a tizedik, és hosszú időre az utolsó stúdióanyaguk: a következőre egészen a váratlan visszatérésig, 24 évvel későbbig kellett várni, amikor megjelent a „You’re All Living In Cuckooland” (2006).
A Budgie a nyolcvanas évek eleji sikeres újjáéledés után, amikor jókor sikerült felkapaszkodnia a brit heavy metal új hullámára – amelyre a hetvenes évekbeli munkáival maga is jelentős hatást gyakorolt –, „power trióként” működött: Burke Shelley énekelt és basszusgitározott, John Thomas gitározott, Steve Williams dobolt. Shelley, az egyetlen eredeti tag, a hard rock walesi „Harry Potterje” mindig is a szakma egyik legkarizmatikusabb énekese volt, emellett meglehetősen újító szellemű basszusgitáros és dalszerző, aki pontosan tudta, mit akar mondani a „Deliver Us From Evil” albummal. Az előző lemez, a „Nightflight” (1981) művészileg és kereskedelmileg is a zenekar egyik legsikeresebb munkája volt, így Shelley a hangzást még inkább a rádióbarát irányba akarta terelni. Ehhez a zenekar történetében először billentyűsre volt szüksége. Nagy újdonság volt tehát a szintetizátorok megjelenése, amelyeket Duncan MacKay szolgáltatott (pályafutása során dolgozott többek között az Alex Harvey & Cockney Rebel, a 10cc, a Colosseum II, a Camel, a The Alan Parsons Project és Kate Bush mellett is).
A „Deliver Us From Evil” a szokásos Budgie-mércével mérve meglepő módon koncepcióalbum lett, hiszen szinte minden dala hidegháborús témákkal foglalkozik. 1982-ben ugyanis ismét rendkívül feszült volt a viszony a „Nyugat” és a „Kelet” között, és úgy tűnt, a hidegháború nem marad már sokáig hideg. A Budgie persze korántsem volt az egyetlen zenekar, amely sikerrel aknázta ki szövegeiben ennek a paranoiának a hullámát – ami az ijesztő szovjet vezető, Leonyid Brezsnyev halála után még ugyanabban az évben olyan gyorsan lelohadt, mint ahogy kezdődött. Csak jóval később derült ki, hogy az atomkatasztrófa sokkal közelebb volt, mint akkor gondolták, hiszen csak egy szovjet parancsnok józansága akadályozta meg: ő időben felismerte a radarrendszer hibáját, és így az utolsó pillanatban megállította az Észak-Amerika elleni rakétatámadás jóváhagyását. A koszos gitárfrázisok Don Smith producerkedése alatt a „Deliver Us From Evil” lemezen rendesen kisimultak, MacKay szintetizátor-textúrái pedig egyes dalokba jókora AOR-pecsétet nyomtak, és némileg eltávolították őket a brit heavy metal új hullámának akkori irányvonalától – ezzel a zenekar néhány hívét, főleg a zajosabb hangzás kedvelőit el is veszítette.
A „Deliver Us From Evil” szellemét és hangzásvilágát már a nyitó dallamos rockklasszikus, a „Bored With Russia” fogja meg a legjobban, amely a lemez legismertebb és legnépszerűbb dala. Feldolgozás ugyan, de átkozottul jó értelmezése az amerikai Bo Hill eredetijének. Ez az AOR-örökzöld, amely kislemezen is megjelent, minden erényét felvonultatja egy rádióslágernek, még ha sosem lett azzá: hiperdallamos refrén, finom központi felépítés és rendkívül ízléses gitárfrázisok jellemzik. A Budgie-t pályafutása során sokszor „power trióként” emlegették, és gyakran hasonlították a híres kanadai Rushhoz. Ehhez sokat hozzátett, hogy Shelley hangban és kinézetben is hasonlított Geddy Lee-re. Burke a „Deliver Us From Evil” lemezen is még mindig sikeresen érte el a magas hangokat, bár a hangja többnyire lejjebb szólt, mint a hetvenes években.
A „Don’t Cry”, amely a „Bored With Russia” kislemez B-oldalán is megjelent, gyorsabb tempóra felhúzott hard rock-szám zsíros gitárfrázisokkal, kíméletlen dobágyúzással és zizegő szintetizátorfutamokkal, ahol Shelley éneke egyszerre tartja fenn a megvadult neurotikus és a komor bosszúálló képét, miközben Thomas mellékesen egy klasszikus metálgitárszólóval fűszerezi az egészet. A „Truth Drug” újabb agyafúrt, egészen érdekes hibrid a dallamos és a kemény rock között, határozott gitárfutamokkal és csiszolt szintetizátor-textúrákkal. A „Young Girl” című dalban a szerelmi csalódásról szóló komoly szöveget MacKay mókás szintis csínytevései oszlatják szét, az elektronikus hangzás pedig valami „cicibani az utazáson” stílust idéz, hozzá Shelley szarkasztikus éneke szól.
A „Flowers In the Attic” ezzel szemben a zenekar történetének egyik legjobb power balladája, hatalmas szimfonikus hangszereléssel, ikonoklaszta gitárfrázissal és a hangi képességei csúcsán lévő Burke-kel. A billentyűs-gitáros improvizációkkal teli hangszeres közjátékok még tovább mélyítik az epikus hangulatot. Az „N.O.R.A.D. (Doomsday City)” lassan indul, de nagyon jól vált át gyorsabb tempóba, ahol a zörgő basszusmenetek és az erőteljes dobátvezetések támasztják alá a szaftos gitárdallamot, amely a „felemelkedő” refrénben csúcsosodik ki.
A „Give Me The Truth” igen szórakoztató, dallamos keverék a hard rock és a heavy metal között, felbőszített gitárfutamokkal és Shelley úrral a hangi paranoia csúcsán. Itt sem hiányzik a bőven nyers gitárimprovizálás, miközben a dallamos hangzás végig irigylésre méltó szinten van. Az „Alison” szintetikus színezetű szintetizátor-textúrákkal nyit, amelyek nem sok jót ígérnek: elég közhelyes felvezetés egy tejszínhabos szerelmes balladához, amilyen a Budgie-hoz semmiképp sem illik, még ha Burke minden erejével azon is van, hogy valami AOR-énekeshősként szóljon. A folytatás kicsit jobb, mert MacKay billentyűi sokkal inkább a zenekari irányba fordulnak.
A „Finger On the Button” dallamos energiakatalizátor, amelyben határozott gitárfrázis uralkodik a kíméletlen dobpergések támogatásával; riasztó refrénje egy újabb hidegháborús tévedésre figyelmeztet, és ezzel a teljes „Deliver Us From Evil” egyik csúcspontja. A „Hold On To Love” című záró dalban a Budgie búcsúzóul ismét heavy metal hősökké változik, és egy kicsit még a Judas Priest „Screaming For Vengeance” korszakát is idézi, amiért a brutálisan kihegyezett gitárfrázisok, az élükön a mennydörgő improvizációval, valamint a dobok vágtája és az anthemikus refrén a „felelős”.
A „Deliver Us From Evil” púpozott adag kiváló, dallamos hard rockot tartalmazott, ezért igazán kár, hogy a Budgie a megjelenése után hosszú időre felhagyott minden stúdiómunkával. Shelley úr és tollas barátai ugyanis ezzel a lemezzel is megerősítették, hogy van érzékük a rádiós potenciállal bíró, kompakt dalok megírásához. Sok hosszú idők óta hűséges rajongónak ez nem nagyon tetszett, ugyanakkor szép bizonyítéka volt annak, hogy a hard rock úttörői nemcsak vehemens, félreértett bohócok és különcök voltak nehezen olvasható dalcímekkel és csipkelődő albumborítókkal, hanem arra is volt érzékük, hogy potenciális rádióslágereket írjanak.
Felállás
Burke Shelley – ének, basszusgitár
John Thomas – gitár
Steve Williams – dobok
Duncan MacKay – billentyűk
Produkció
Don Smith
Dallista
1. Bored With Russia
2. Don’t Cry
3. Truth Drog
4. Young Girl
5. Flowers In The Attic
5. N.O.R.A.D. (Doomsday City)
6. Give Me The Truth
8. Alison
9. Finger On The Button
9. Hold On To Love
