Előadó: Rush
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 4/5
A new wave produkció minimalizmusa a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján, amely forradalmi lendülettel kereste a digitális-elektronikus megoldásokat, hogy pótolja a klasszikus hangszerek, például a dob, a basszus és a gitár természetes hangzásának egykori szerves életerejét, minden tekintetben a Rusht is megérintette. Amit a „Signals” (1982) csak jelzett, azt a „Grace Under Pressure” (1984) vitte véglegesen végbe. A „Signals” volt az utolsó album, amely még élő, tömör, régi vágású hangzást hordozott, helyét most egy jóval lefaragottabb produkciójú lemez vette át, amely az új irányban megszünteti Lee jellegzetes basszusberregését, így csökkenti az áthatóan „old school” basszusjáték mélységét és a rockos tüzet. Neil Peart az új arculatban szégyenkezés nélkül elektronikus dobokat is bevet. A gitárokat tiszta visszhangeffekt öltözteti, amely akkordozásnál élesen, távolinak hangzik, és az albumon először nem érezzük többé azt a stúdióbeli hangélőséget, amelyet a Rush a „Signals”-szal még képes volt megteremteni. Ha a rajongók a „Signals”-t még elnézték nekik, a „Grace Under Pressure” a Rush-diszkográfia az az albuma, amely élesen megosztja a világ Rush-rajongóinak törzstáborát.
A „Grace Under Pressure” minden tekintetben az első igazi art rock album. Lifeson gitármotívumai maximálisan kidolgozottak és lezártak, a fickó ésszerűen fukarkodik a hangokkal, de mindegyiknek, amit megüt, fontos tétje van, és az egyes dalok adott terében egyértelmű szándékot hordoz. Egyedül Lee éneke maradt természetes, és egy ilyen new wave produkcióban, ahol a szintik vastagon támogatják a gitárfrázisokat, a korábbi kiabálás minden hivalkodása nélkül az egyik tartóelem, amely sajátosságainak köszönhetően hangsúlyos érzelmi fényt visz a frissen teremtett hangzásba. Ebben a kimosott, „másvilági” produkcióban egyedülálló, rendkívül vonzó ellenpólust kínál: húsból-vérből való lényt, aki puszta kézzel küzd a számítógépek, robotok és gépek uralma ellen.
Ez az album a hangzás további kifinomodása ellenére hihetetlenül sötét, és Peart burjánzó fantáziájának köszönhetően továbbra is misztikus. A sötétség fő építői Peart tipikus „egy mindenki ellen” Rush-szövegei és a háttérhangzás, amely a gitárfrázisok és a szintik párbeszédének szárnyán lebeg. A Red Sector A az a dal, ahol a Rush az új hang keresésében a legtöbb győztes pontot gyűjti be. A háborús káosz közepén a túlélésért folytatott küzdelemről szóló, megrázó szövegű dal erős karizmát hordoz, és a zenekar itt tudja a leghatékonyabban kamatoztatni az új irányt. Ebben a dalban nem hallani basszusgitárt, Lee az összes dallamát kizárólag a szintikből csalja elő. Peart elektronikus dobokkal lopózik be a dalba. Az ilyen lefaragott, kozmetikailag mesterkélt megközelítésbe vág bele, mint kés a sajtba, Lifeson gitárja (a szintik támogatásával), amely határozott motívumával átveszi a főszerepet, egészen addig, amíg be nem lép a dalba Geddy dallamosan érzelmes éneke, amely a reménytelenség, a kétségbeesés és a végső, pusztulással való szembenézés elénekelt soraiban egyenesen hátborzongató. Annyira átélt, vékony és vallomásosan mély, hogy az már szinte ijesztő. A Red Sector A mindenképp az album egyik legszebb alkotása. Különösen dallamilag. A zenekarnak itt sikerült a legszerencsésebb módon kamatoztatnia az új Rush-hang fejlődésének minden újítását. Ez az album legjellegzetesebb „new wave era” dala. Az album legnyolcvanasabb, legjobban „eighties” dala.
Az album a Distant Early Warninggel nyit, amely simán elférne az előző lemezen is, ha az a régi produkciót követné. Ez a dal a zenekar hangzása minimalizálásának tipikus és első példája, a szintektől való függés további fokozása, amelyhez a zenekar ezúttal konkrétabban és világosabban megformált alap gitárfrázis-hangzást ad, a „Signals”-szal újonnan felfedezett lelkesedés után, hogy a szintik segítségével is kifejezhető a zene. Már ez a dal is sötét atmoszférát kínál, amely fátyolként lebeg az egész album fölött, a folytatásban is.
A „Grace Under Pressure” is a legerősebb az elején, ahogy a végén is, ami a lemezeik védjegye marad. Pontosabban a nyitó négyesben: Distant Early Warning, Afterimage, a már említett new wave-esen „szaftos” Red Sector A és The Enemy Within. Ez utóbbival a zenekar az erőteljesen hangsúlyozott ritmusvonal miatt az album dalai közül – a Distant Early Warning és a Between The Wheels mellett – a legközvetlenebbül érinti a „Signals” hangzását és a zenekar korábbi „lázadón kamaszos fantáziálásának” állapotát. A „Grace Under Pressure”-rel a Rush felnőtt, és lerakta hangzása új art rock arculatának alapkövét.
Ahogy a Rushnál már szokás, most is sikerül minden dalt egyértelműen lezárt, egymástól kifejezően elkülönülő egységgé formálni, felismerhetően kialakított atmoszférával és zenei örökséggel. Az Afterimage a refrénben finoman elrejtett reggae ritmusával teljes hangulatváltás az album nyitányához képest, és hátborzongató jóslat arról, ami Neil Peartal valóban megtörtént az életben 14 év múlva. Ebben a dalban a zenekar (figyeljétek Lifeson változó játékmódját az alapmotívumnál) „körből körbe” folyamatosan apró minimalista változtatásokról gondoskodik, amelyek az art kifejezésmódra jellemzőek a rockzenében. A bonyolítás értelmében vett minden hivalkodás ezúttal teljesen nemkívánatos, hiányát pedig a „nagy” new wave produkció pótolja. Az album kevésbé érdekes dalai a The Body Electric, a Distant Early Warningra emlékeztető nyitótrükkel, és a Red Lenses, amelynek a hiányzó tűz egy részét Peart domináns játszadozása adja vissza. A Kid Gloves a legpozitívabb hangvételű dal, csendes előjele annak az energiának, amelyet a Rush a „Hold Your Fire” (1987) lemezen kínált. A Between The Wheels az album legerősebb pillanata, és a Distant Early Warninggel könnyedén megosztanák egymás közt az album dallistájának élét. A színes szintiszőnyegre épülő, hatalmas atmoszférikus mini-eposzi hangulatba Lifeson gitármonológja mar bele, és némi égetően szükséges rockos fogást és „Signals”-hangulatot hoz vissza a lemezre a sötét előrefrén és a dúr hangnemű, rockosan felgyorsított refrén mesteri ellentétével, amelyet végig Lee mélyen átélt éneke irányít. Amikor az album végül körbefordul, még sokáig a fülünkben marad az a szelíd (öntudatlanul, de örökké követelt) érzés a legmélyebb és legegyedibb „Rush-ságról”.
A zenekar már régen felhagyott a mini-eposzokkal, a minimalizálással pedig a középső hangszeres részeket is lenyesegette, amelyek mostantól még rövidebbek és még tömörebben kidolgozottak, mint a „Grace Under Pressure” bármelyik elődjén.
Ez az album újradefiniálta a Rush hangzását. Különleges és egyedi minden tekintetben. Minden Rush-rajongó kötelező gyűjteményébe való, ahogy minden art rock-kedvelőébe is, aki szereti a nyolcvanas évek new wave expresszionizmusát. Valójában nem tévedek sokat, ha az „eighties”-nosztalgikusoknak is ajánlom, akik esküsznek az akkori „mainstream” hangzást is formáló zenekarokra, mint például a Crowded House, a Madness, a Simple Minds, a Level 42, a Men At Work vagy a Talking Heads.
A Rush a „Grace Under Pressure”-rel felvette a trendek ritmusát, mégis felismerhetően önálló és egyedi maradt minden tekintetben. Ilyenként a folytatásban is szorgalmasan mosta és minimalizálta a hangzását. Erről többet a „Power Windows” (1985) kritikájában olvashattok. A hetvenes évek számos dinoszaurusza a nyolcvanas években művészileg kiégett abban a paranoiában, amely arra hajtotta őket, hogy mindenképp hangzás- és stílusváltást hajtsanak végre. Néhányukat ez a próbálkozás végleg lemosta az aktualitás pályájáról (Jethro Tull a „Stormwatch” utáni albumokkal), mások, például a Genesis vagy a Yes, az átalakult arculatukkal ugyan megtöltötték a stadionokat, de szó szerint nevetségessé tették magukat, ahogy kiárusították saját kifejezői intellektusukat, amelyet az új albumok hangzásának minimalizálásával váltottak fel (ugyanakkor ezzel akaratlanul, a másik oldalon bravúrosan hozzájárultak a new wave hang és a pop rock hangzás definiálásához). A harmadik csoportnak sikerült megőriznie művészi szabadságát az újítások integrálása ellenére. Intellektusuk a saját zenei kifejezésük fejlődésének új útjain – olyan úton, amilyenhez már a hetvenes években hozzászoktattak minket – szeplőtelen maradt. Ők az újítások kihívásait mindig mesterien a saját javukra fordították. És minden megnyilatkozással felfelé nőttek és tovább fejlődtek. Közéjük tartozik abban az időszakban a „Discipline”-nel visszatérő King Crimson mellett mindenképp a Rush is a nyolcvanas évek „szintis” korszakában.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, szintetizátorok
Alex Lifeson – gitár, szintetizátorok
Neil Peart – dobok, akusztikus és elektronikus ütőhangszerek
Produkció
Rush & Peter Henderson
Számlista
1. Distant Early Warning (4:56)
2. Afterimage (5:03)
3. Red Sector A (5:09)
4. The Enemy Within (4:34)
5. The Body Electric (4:59)
6. Kid Gloves (4:17)
7. Red Lenses (4:41)
8. Between The Wheels (5:44)
Az album játékideje: 39.23
