Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 39:50
Értékelés: 4/5
A „Gone To Earth” fontos mérföldkő a brit dallamos-progresszív rockerek, a Barclay James Harvest karrierjében, hiszen ezzel érték el legnagyobb sikerüket Közép-Európában, különösen Németországban, ahol egyébként mindig szeretettel fogadták őket – szemben a hazájuk mostohaanyai hozzáállásával. Az irónia, hogy a legnagyobb kereskedelmi sikerüket pont akkor aratták, amikor a legjobb alkotói korszakuk lassan a végéhez közeledett. A „Gone To Earth” minden tekintetben igazi BJH-klasszikus, ami a gyönyörű, pasztorális hangulatú borítón is meglátszik: valamiféle tükörképe a zenei tartalomnak.
John Lees gitáros-énekes és Les Holroyd basszusgitáros-énekes párosa ezen a lemezen is megalkotta a BJH néhány legszebb szerzeményét, rengeteg akusztikus megoldással és hatalmas vokális harmóniákkal, miközben Woolly Wolstenholme billentyűs-énekes fenséges zenekari hangszerelésekről gondoskodott, amelyek finoman és szerénykedés nélkül erős szimfonikus rock hátteret adnak az egyes daloknak. Mel Pritchard dobos ugyan nem tartozott a technikailag legcsiszoltabb prog rock dobosok közé, de mindig kivételes érzéke volt a temperamentumos átmenetekhez és a különleges ütőshangszeres kiegészítésekhez, amelyek végig egyértelműen a dallamosságra épültek.
Az album jó néhány BJH-örökzöldet tartalmaz, ezek közül kiemelkedik a nyitó power ballada, a „Hymn”, amely a „Mocking Bird” mellett talán a zenekar legismertebb klasszikusa. Ennek a pozitív hangulatú ébresztőnek a főszereplője John Lees gitáros és énekes, aki az akusztikus gitár finom akkordjaival varázsol fenséges hangulatot. Bár az évek során szinte hagyományos karácsonyi dallá vált, keresztény felhangú szövegmetaforákkal, a lényege szerint a drogok használatára és annak szörnyű következményeire figyelmeztet. A szerzeménynek érdekes története van: már a harmadik stúdióalbumukra, a „BJH And Other Short Stories” (1971) című lemezre is szánták, de ezt a tervet végül hat évvel eltolták.
A „Love Is Like a Violin” John jellegzetes szerelmes balladája szép, pasztorális akusztikusgitár-dallammal és szimfonikus hangszerelésekkel a háttérben. Különösebben újszerű nincs benne semmi, de az idő próbáját is kiállva elég érdekes maradt mindannyiunk számára, akik romantikus lelkek vagyunk. A következő szám, a „Friend Of Mine” Les válasza a szerelmes balladára: a szokásos BJH-viszonyokhoz képest szokatlan, pörgős country dallammal, amely kissé kilóg az album világából, de a remek éneknek és a szép akusztikus hangszeléseknek köszönhetően így is elég szilárd ahhoz, hogy ne tűnjön oda nem illőnek.
A brit zenei kritikusok egyik legaljasabb ötlete a BJH hangzásvilágával kapcsolatban az volt, hogy ők tulajdonképpen „a koldusok The Moody Bluesa”. Megelégelve az efféle megjegyzéseket, ironikus választ adtak: a „Gone To Earth” számára felvettek egy sokatmondó című dalt, a „Poor Man’s Moody Blues”-t, amely szándékosan újraalkotja a The Moody Blues legnépszerűbb slágerét, a „Nights in White Satin”-t. John egyébként teljesen másképp írta meg, tudatosan csak az alap akkordszerkezetet tartotta meg, így egy teljesen új dal született. A hangulat, a szöveges üzenet és a zenekari háttér viszont hasonló. Ez a remek szerzemény tehát afféle paródiának készült, ám ironikus módon röviddel a megjelenése után a BJH egyik nélkülözhetetlen klasszikusává vált.
Les következő szerzeménye, a „Hard Hearted Woman” azon gyöngyszemek egyike, amelyeket túl ritkán emlegetnek; a szakállas basszusgitáros-énekes egyik olyan múzsájának ajánlotta, aki érzéketlen maradt mindenféle lelkére beszélésre. Ezen megint remek, meglehetősen ötletes gitárfutamokat és kiváló vokális harmóniákat élvezhetünk. A szimfonikus prog rock csemege, a „Sea Of Tranqulity”, amely a két hidegháborús ellenfél közötti űrversenyek értelmetlenségéről szól, Woolly egyik legjobb BJH-szerzeménye egyáltalán. Egyúttal alkalmat ad a legendás billentyűsnek – aki ekkor már a zenekarból való távozáson gondolkodott –, hogy étertől áthatott zenekari hangszerelések sorával megmutassa magát, miközben melodramatikus hangja mindig is a legmelankolikusabb volt a három BJH-énekes közül, így kifejezetten alkalmas drámai történetek „elmesélésére”.
A pasztorális ballada, a „Spirit On the Water” a BJH régi hagyományát, a környezetvédő ébresztők sorát folytatja. Ebben az esetben a szőrmeipar tévútjainak csípős bírálata a téma. A nyugodt hangulat, amely az akusztikus hangzásra és a hipnotikus vokális harmóniákra épül, könnyedén idézi meg az érintetlen természet képeit. A pörgős „Leper’s Song” néhány temperamentumos gitárfrázist tartalmaz, és két novellán alapul, amelyek egzisztencialista témákkal birkóznak meg, például a kiégés/stressz jelenségével és az egyén magányával a modern társadalomban. A záró „Taking He Higher” egy újabb Les-féle szerelmes ballada, nem különösebben említésre méltó, inkább „szent egyszerűség”, amely védelmező falzett hangjára, éteri többszólamúságra és finom zenekari hangszerelésekre épül, de ettől függetlenül egészen megfelelő lezárása az albumnak.
A „Gone To Earth” a legendás zenekarnak a közép-európai nagy áttörést hozta el, és bár legjobb alkotói évei ekkorra már lassan a végükhöz közeledtek, még mindig volt bennük elég erő ahhoz, hogy néhány időtálló BJH-klasszikust hagyjanak rajta. A prog rock aranykora ekkor már a múlté volt, de amíg a négyes hű maradt egymáshoz, és az alkotói kémia úgy működött, mint egy jól megolajozott motor, a BJH a hetvenes évek végéig a minőség szinonimája volt, és a progresszív és a dallamos rock közötti hídépítők egyik legfontosabbja.
Felállás
Les Holroyd – ének, basszusgitár, gitár
John Lees – ének, gitár
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek
Woolly Wolstenholme – billentyűs hangszerek, mellotron, ének
Produkció
Barclay James Harvest, David Rohl
Számlista
1. Hymn (5:06)
2. Love Is Like A Violin (4:03)
3. Friend Of Mine (3:30)
4. Poor Man’s Moody Blues (6:55)
5. Hard Hearted Woman (4:27)
6. Sea Of Tranquility (4:03)
7. Spirit On The Water (4:49)
8. Leper’s Song (3:34)
9. Taking Me Higher (3:07)
