Előadó: Gilbert, Paul
Kiadó: Shrapnel Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 59:42
Értékelés: 3.5/5
Mi maradt még kimondatlan erről az őrült gitártudósról, varázslóról és gitárvarázslóról, Paul Gilbertről? Gilbert úr számtalan feltörekvő gitárosnak az idolja, a fény, ami megvilágítja az utat az önformálás és a profilépítés felé. Paul Gilbert az ultimate Mr. Big-gitáros, de akik egy kicsit kíváncsibbak vagytok, és van egy csipetnyi nagyobb zenei műveltségetek, azok az anyazenekarával, a Racer X-szel készült munkáit is ismerik. Paul Gilbert ráadásul Szlovénia nagy barátja is: az elmúlt négy évben háromszor járt a színpadainkon. Maribor 2007-ben, aztán Ljubljana 2009-ben és 2010-ben!
Az új stúdióalbum címe „Fuzz Universe”, és Paul ezen tovább mélyíti és megszilárdítja azt a művészi önállóságot, amelyet az előző lemez, a „Silence Following By The Deafening Roar” testesít meg és jelöl ki. A „Fuzz Universe” tehát annak a folytatása. 2008 és 2010 között Paul torkig volt munkával. Tanúja volt a Mr. Big újraegyesülésének, felvette az új Mr. Big-albumot, és végigturnézta az újraegyesülési turnét. És ennél is többet! Freddie Nelson énekessel közös munkában tavaly kiadtak egy igazi különcséget „United States” címmel. Közben Paul elég új anyagot összegyűjtött a „Fuzz Universe”-höz is.
Egy ilyen zsúfolt, sokszínű zenei program minden bizonnyal rendkívül jól jön, hiszen egy ilyen mozgalmas hétköznapi élet később hiteles lenyomataként jelenhet meg a művész adott pillanatbeli lelkiállapotának bármelyik albumon. Hasonló elvárások övezték a „Fuzz Universe”-t is. A „Fuzz Universe” azonban nem hoz különösebben fülbemászó, forradalmi elmozdulást az elődje, a „Silence Followed By The Deafening Roar” stílusához és hangzásvilágához képest. Csak a folytatása, és ebből a szempontból két egymással nagyon rokon albumról van szó.
Gilbert az új lemezen 12 instrumentális számot tesz elénk, amelyekben elsősorban a kompakt felépítésre figyel. Nincs az albumon motivikus szétaprózódás, sem nehezen követhető kísérletezős kitérő, amely avantgárd fogásokat idézne. Gilbert klasszikus képzettségű gitáros, aki a neoklasszicizmus jegyében formált dalokban fejezi ki magát. A nyitó címadó szám rögtön ilyen poénnal szolgál: Gilbert megingathatatlan „schreddingben” kanyarog a klasszicizmus gondosan megformált, kiszámítható fordulatainak keretei között. A Fuzz Universe egy adrenalinos száguldás, amely erőteljes, fülbe mászó riffjével azonnal a maga oldalára állítja a hallgatót, és teljes éberségben tartja!
Paul motivikusan mozgalmas és változatos albumot készített, ahogy az elődjén is. Az Olympic című számot ünnepélyesség, dac, kitartás és engedhetetlenség járja át. Ezek egy született bajnok szellemének ismérvei, ahogy a szám címe is mutatja, amely a kompozíció felépítésén keresztül hatásosan foglalja össze ezt az üzenetet. A Will My Screen Door Stop Neptune és a Plasitc Dracula két további, bőségesen kidolgozott neoklasszicista pillanata az albumnak, amelyben Gilbert több mint remekül érzi magát és a legjobban kiteljesedik.
A „Fuzz Universe” is hordozza azt a bolondos vonást, amely egyedivé teszi Paul Gilbertet a gitárrock kínálatának plejádjában. Először a Count Juan Chutrifo című számnál botlunk bele ebbe a „csibészségbe”. A szám megdöbbentő párhuzamokat mutat a Yes The Fish (Schindleria Praematurus) című számával a „Fragile” (1972) albumról, főleg ha Paul ötleteit összeveted Chris Squire basszusvonalaival, amelyek a Yes-szám dallamát adják. Nagyon valószínű, hogy véletlen hasonlóságról van szó, de annak a ténynek a fényében, hogy Gilbert a Fuzz Universe-turnén éppen a Yes The Rouondabout című számának feldolgozását játszotta („Fragile”, 1972), a véletlen esélye drasztikusan csökken. Egyszerűen nagyon is valószínű, hogy Gilbert az elmúlt két évben megszerette a klasszikus Yes-albumot, és annak varázsából átcsorgatott valamennyit az ujjain át a felvételre. A Mantra the Lawn és/vagy a Don’t Rain On My Firewood újabb szikrázó, bolondos pillanat, ahol Gilbert a záró részben kibontakoztatja ultraszonikus erejét, és ismét szemérmetlenül, teljes vehemenciával bizonyítja, hogy a Föld kerekén valaha élt leggyorsabb gitárosok egyike. Az improvizáció az album lelke. Ez az elem hajtja Gilbertet, és tartja alkotói lendületben. Vele Gilbert mindent megindokol. A szólókitérőit merész, megfoghatatlanul gyors dallamfolyam jellemzi, hatásos megoldásokkal, amelyek a kiszámíthatatlanság enyhe érzetét keltik, mindeközben pedig egy pillanatra sem téved bonyolult húzásokba, amelyek nehezebben befogadhatóvá tennék az albumot.
A Blue Orpheus sokkal komolyabbnak hat sötét álmodozásában, Gilbert pedig itt egy időre delay-effektekkel segít magán, amelyekkel kísérőalapot teremt, és abba teljes erőbedobással belemerül improvizatív vénájával, különleges élményt adva a lemeznek.
A Bach Partita in Dm Gilbert várható kirándulása a klasszikusok elektromos átdolgozásának világába. Teljesen levetkőztetve, szigorúan lecsupaszítva, egyszólamúan. Őszintén szólva: Paulnak nincs szüksége ezekre a klasszikus „elektro-purizmusú” ujjnyújtogató számokra, hiszen ezeket a képességeket a kifejezésben szélesebb ívű dalokban sokkal finomabban és hatásosabban megmutatja. Ez perclopás, az album az a pillanata, amelyet senki nem hiányolna, ha kimaradna.
A funkos alapú Propeller nem titkolja vágyakozó kacérkodását a jazzel, Gilbert pedig szorgalmasan ügyel rá, hogy a kifejezésmódja végig az agykéreg asszociációi számára is elérhető maradjon. Mindennek kiváló keveréket a Blowtorch kínál. Ez a szám a „kicsiben” is egy igazi Paul Gilbert. Megvan benne a várt klasszikusan formált vezérfrázis, és egy valódi áttörés a progresszív kalandba a középső instrumentális jamben, ahol különösen Jeff Bowders kiváló dobjátékának hatóköre bomlik ki, és kísérleti szellemben még Gilbert gitárja is kicsit oldalra sandít, pedig tőle azt szoktuk meg, hogy hűségesen kapaszkodik az alapiskolai figurákba.
Az album a stúdióban született élő jam érzetét adja, ami a hallgatót nem távolítja el messze a Paul Gilberttel szerzett koncertélményektől sem. Craig Martini basszusgitáros és Jeff Bowders dobos Gilbert kötelező készletének része marad mind a koncertturnékon, mind a stúdiómunkában. A számoknak élő báj van bennük, és olyan érzést keltenek, mintha a trió egyetlen közös stúdiókoncerten játszotta volna le őket. Ez azt jelenti, hogy a produkció megőrizte az autentikus hangzást és az energiát. Az album rendkívüli derűt, spontaneitást és kifejezésbeli szabadságot is áraszt. Ezért nem nehéz ráragasztani a teljes művészi hitelesség és az egyedi darab címkéjét, még ha Gilbert nem is kínál vele a világnak semmi eddig nem hallottat a kreatív zsenijének tárházából. A „Fuzz Universe” is kötelező befektetés marad a gitárrock minden ínyencének. Paul Gilbert egyedi tehetségű, művészi alkatának új, nagyon-nagyon jó albuma!
Felállás
Paul Gilbert – gitár
Craig Martini – basszusgitár
Jeff Bowders – dob
Emi Gilbert – billentyűs hangszerek
Ryan Giammo – ütőhangszerek
Produkció
Paul Gilbert
Számlista
1. Fuzz Universe (7:05)
2. Olympic (5:59)
3. Count Juan Chutrifo (3:10)
4. Bach Partita in Dm (3:28)
5. Blue Orpheus (5:09)
6. Will My Screen Door Stop Neptune (4:19)
7. Propeller (4:49)
8. Don’t Rain on My Firewood (4:41)
9. Plastic Dracula (4:52)
10. Blowtorch (5:42)
11. Mantra the Lawn (5:36)
12. Batter Up (3:05)
