Előadó: Jones, Norah
Kiadó: Blue Note Records
Megjelenés: 2010
Értékelés: 2.5/5
Amikor az ember egyszer eljut oda, hogy nem kell azt számolgatnia, mennyi pénzt hagy majd otthagyni egy-egy anyagi jószágért, elvekben gondtalanná válik, és „eladhat” másoknak meséket arról, hogy szeretetet kell osztani, és magadat kell szeretned ahhoz, hogy aztán mások is szeressenek. Ilyen sikertörténettel tele van a nyugat-európai civilizáció. Az ilyen „szerencsések” tettei mégis gyakran tele vannak marginalitással, mert általában hiányzik belőlük a belső lelki gazdagság, ami a „fejlett” Nyugat szemében manapság semmit sem ér.
Ez utóbbi igaz a „…featuring” albumra is. Egyszerűen: ahogy átküzdöd magad rajta, nem érzed a vörös fonalat, az igazi esszenciát, az igazi célt vagy szükségletet, ami az előadó belső érzékeiből fakadna, a zenei prédikálás esszenciájának kifejezési vágyából. Nem. A „…featuring” teljes egészében a presztízsre épülő album, és a megjelenésének egyetlen célja van: eladni Norah Jones nevét, és így kis erőfeszítéssel hülyére venni az embereket, akikről amúgy is feltételezik, hogy úgy hallgatnak zenét, hogy a minőségét az egyes előadók profitja alapján mérik. Itt tartunk. Zsákutcában, ahol a pénzügyek teljes kontrollja a nyirkos pincékben való rothadásra ítéli a tehetségeket, a csinos arcú, született blöfföröknek pedig lehetővé teszi, hogy zsebre vágják az égi és végtelen milliókat. De nem erről szól ez a kritika.
Az album tartalma így a meggyőzőbb és a kevésbé meggyőző előadások között ingadozik. Talán ludas ebben a szakadékszerű ugrálás is, amit a kiválasztott dalok műfaji sokszínűsége okoz, de egy erőteljesen kifejező, egyedi lényegű hang ezt a legnagyobb könnyedséggel áthidalná. A gond tehát szigorúan a vokális tolmácsolásban keresendő.
Minden dal szigorúan akusztikus megszólalásban szól, vagyis teljesen „levetkőztetve”. A válogatást alkotó 18 dal az elmúlt évtized során született. Mindegyiken más zenészcsapat működik közre. A felhozatal pedig kifejezőerőben és minőségben egyaránt hullámzik.
Egyes számok már eredetiben is rendkívül erős üzenetűek, mint például a Court and Spark, amelynek eredeti előadója Joni Mitchell. Herbie Hancock jazzes zongorája és Wayne Shorter szoprán szaxofonos szólóimprovizációi ellenére hét perc határozottan túl hosszú neki. Ugyanez igaz az énekesnő „mellélövésére”, a Roxy Music-sláger, a More Than This feldolgozására is. Egyszerűen mindkét dal érzelmi hatás nélkül, üresen és megcsonkítva hat. Mi a fenéért akarna valaki „átöltöztetni” egy ilyen kifejezően erős eredetit? Kíváncsiságból, presztízsből, és mert megteheti. A Virginia Moon Dave Grohllal (Foo Fighters) közös duettként úgy sikerül, hogy Jones teljesen hallhatatlan, kifejezéstelen, Grohl pedig tökéletesen eltakarja. Jonest a produkcióban gyakorlatilag a háttér kísérővokáljába szorították. Valamivel több kézzelfogható vokális átélést kínál a szikrázóbb Turn Them a Sean Bonesszal közös előadásban. Mindenképp sikerült a lengő Here We Go Again is, amely Jonesnak és Ray Charlesnak 2005-ben Grammyt hozott a „legjobb vokális popkollaboráció” (Best Pop Collaboration with Vocals) kategóriában, és eredetileg Charles utolsó lemezén, a „Genius Loves Company”-n jelent meg. A Little Lou, Prophet Jack, Ugly John-ban, ami a Ray Charles-os dal előtt hallható, Norah Jones hangja már jóval édesebb, vékonyabb és kevésbé kézzelfogható, bár megőrzi a magas elfogadhatósági szintet és még mindig minden hitelességét. Több mint sikerült a Take Off Your Cool duett is.
Annak ellenére, hogy Norah Jones az az előadó, akinek a hangja képes egybeolvasztani a műfaji szakadékokat, éppen ezeken az akusztikus változatokon érezhető közvetlenül, hogy az énekesnőnek jóval inkább fekszenek a blues, a jazz és a soul keverékét hordozó dalok, mint a country hagyományára építők.
Ezért ez egy kifejezőerejében ingadozó válogatás. Nyugodt idegeket és türelmet igényel. Vagy egyiket sem, ha sikerül egy tetszőleges romantikus vacsora zenei aláfestéseként használnod. A híres énekesnő édes hangja, ami a kilencedik faluig elhat, ezúttal sehogy sem éri el azt a komfortérzetet, amellyel ennek a hangnak az ereje olyan meggyőző lenne, mint az önálló stúdióalbumokon. Ezért ezt a válogatást fenntartással és óvatosan kell fogadni, hiszen szigorúan csak Norah Jones legmegszállottabb rajongóinak szól.
Szerencsére a kiadvány kétélűségét maga az énekesnő is felismerte, ezért saját albumán vendégelőadó szerepébe helyezkedett, ami erősíti a „…featuring” hitelességét. Ezúttal szigorúan rajtad áll, hogy megítéld, mennyire jön be neked Norah Jones ezen kiadványa. Hagyd hát, hogy meglepjen.
Számlista
1. Love Me (The Little Willies featuring Norah Jones)
2. Virginia Moon (The Foo Fighters featuring Norah Jones)
3. Turn Them (Sean Bones featuring Norah Jones)
4. Baby It’s Cold Outside (Willie Nelson featuring Norah Jones)
5. Bull Rider (Norah Jones and Sasha Dobson)
6. Ruler Of My Heart (Dirty Dozen Brass Band featuring Norah Jones)
7. The Best Part (El Madmo featuring Norah Jones)
8. Take Of Your Cool (Outkast featuring Norah Jones)
9. Life Is Better (Q-Tip featuring Norah Jones)
10. Soon The New Day (Talib Kweli featuring Norah Jones)
11. Little Lou, Prophet Jack, Ugly John (Belle & Sebastian featuring Norah Jones)
12. Here We Go Again (Ray Charles featuring Norah Jones)
13. Loretta (Norah Jones featuring Gillian Welch and David Rawlings)
14. Dear John (Ryan Adams featuring Norah Jones)
15. Creepin’ In (Norah Jones featuring Dolly Parton)
16. Court & Spark (Herbie Hancock featuring Norah Jones)
17. More Than This (Charlie Hunter featuring Norah Jones)
18. Blue Bayou (Norah Jones featuring M. Ward)
