Gish

Mondhatnánk, hogy amihez a Smashing Pumpkins hozzányúl, az arannyá változik, vagy legalább platinás árnyalatot kap. Így van ez a Gish című lemezzel is, amely megjelenésekor az amerikai lista 195. helyéig jutott, 2005 májusára pedig a bemutatkozó album eladásainak számlálója 1,1 millió példánynál állt meg.

Pár hónappal egy másik, a kilencvenes éveket meghatározó zenekar első albuma, a Nirvana-lemez, a Bleach előtt jelent meg a chicagói Smashing Pumpkins debütálása, a Gish. A lemezt a némafilmek egyik sztárjáról, Lillian Gishről nevezték el. A felvételeket 1990 decemberében kezdték, a wisconsini Smart Studiosban azonban egészen 1991 márciusáig elhúzódtak. A produceri munkát az első lemezen ügyesen vitte végig Butch Vig, a Garbage dobosa. Már a felvételek alatt világos volt, hogy nem kell a seattle-i grunge-osok hangzását formáló és faragó punkfogások másolására számítani, hiszen Billy az arénarock csillogásáról és kicsességéről álmodott, amelybe bele lehetett szőni a metálriffek vésetét és az art rock epikusságát, szerkezetileg azért hozzáadva, hogy megtámogassák Billy vallomásainak személyes hangját. Bár a szövegek alapos elemzésénél a varázs könnyen szertefoszlik, Corgan írásmódja a miszticizmuson, szinte éteri motívumokon és erős melankóliaérzésen alapult. Az impulzusok annyira sajátosak, hogy a puszta személyes vallomások szűkösségén túllépnek, egészen az érthetetlenség határáig, a képek csattanói viszont intuitíven megfoghatók. Majdnem, mintha a Led Zeppelin tartalmi szálait követnénk, akik a fiatal Billy egyik legfontosabb ihletforrásai voltak. A gitárok Pixies-szerűen elmosódottak, mégis ütősebbek, mint a kilencvenes évek hangzásának fő zászlóvivőié, a Nirvanáé és a Pearl Jamé. A zene kevésbé tolakodóan képes lélegezni, de mégis félreérthetetlen parancsoló hangnemben. Az hangszerelés mindig is az ő erősebbik oldala volt, ami már az első meghallgatásnál megmutatkozik. Érezni lehet mindennek a teltségét – a nehéz gitároktól és a kényes ritmustól a pszichedéliáig és a könnyed folyékonyságig, amelyek a minimalizmus és az újraértelmezett pop-artos felszínesség szerves egészévé olvadnak össze.

Az albumot az ‘I Am One’ nyitja. Chamberlain ritmusérzéke és a nehéz, mégis nagyon fényes és optimista gitárok a sabbathos ritmushajszát idézik. A hullámokban elárasztó, ringató ritmust nagyon tipikus smashinges szólózás követi. Ideges, de a zűrzavar kaoszában rend lapul. Az első szám kemény alaphangját a ‘Siva’ követi, amely melankolikusan, de torzítással felerősítve viszi tovább a visszafogott száguldás hangulatát, amelyet a bevezető első néhány üteme nyitott meg. A második felben lecsillapodnak a szenvedélyek, és olyan érzésed támad, mintha Corgan siránkozó éneke, amely összefonódik a gitárharmóniákkal, meg akarna nyugtatni. A kitörések és a szelídebb részek szinuszgörbéje átgondoltan és meditatívan váltakozik. Ennek az ütős diskurzusnak az első lágyítását már a ‘Rhinoceros’ hozza el. A Smashing Pumpkins szentimentális és gyengéd, a lágyság kontúrjai között azonban tüskék és tiszta, torzított energia kitörései rejtőznek. A ‘Rhinoceros’ klasszikus példája annak, hogyan érzi Corgan a szövegírás melankolikus oldalát és a dalok szerkezeti logikáját. Lebegő gitárok, felerősített, vastag basszus és szinte jazzes ütőhangsúlyok, amelyeket egy meleg és szexi gitár édeskés hangja boncolgat. Az idegesség és a megnyugvás, az ismétlődés és a ráépülés fokozza a belső ritmust, ahogy a csúszás az érzéki és szenzuális szférák felé halad. Szerelem és szinte visszafogott személyes állapot. Tánc. Szívvér gyengéd spriccelései egyenesen a hallójáratokba. Ezután a ‘Bury Me’ következik, amely gyorsít a ritmuson. Úgy hangzik, mint valamiféle várt szívritmuszavar. A feedback után nagyon konkrét basszusvonal és szinkopált gitárok, és megint nem maradhat el az egyidejű párbeszéd a törékeny énekkel, amely mintha szakadozna és elveszne, úgy tölti ki a réseket a gitárok sárgarézszínű, nehéz falának kontúrjaiban. A szebb és feltűnőbb balladák közé tartozik a ‘Crash’, akusztikus, szinte R.E.M.-es meditáció, skálázás, édeskés fájdalom vagy reggeli ábrándozás, amely remekül kezet fogna a ‘Snail’ című számmal, amelyet könnyűszerrel el tudsz képzelni nagy stadionszínpadokon eljátszva, több ezer fős tömeg előtt, amely behódol a corganos ezoterika manipulatív technikáinak. A Zeppelinek sokat merítettek a keleti dallamosság orientális vésetéből. A ‘Suffer’ szinte ösztönösen és öntudatlanul sűríti magába ezt a pillanatot. Képzelj el egy sivatagot, tevecsordát és tuaregsátrakat, ahogy elindulnak a felismerés sivatagján át. „Too late to discover piece of mind… / Too late to recover…” Doorsos kúszás a basszusban és a dobokban, minimalista gitár. Az út más szférákba a következő szám – ‘Snail’. A tüzes vörös alaphangok újbóli felébredése olyan, mint valamiféle visszatérés az életbe. Tiszta szépség. Esztétika működés közben. A ‘Tristessa’ a nehéz gitárok kissé élesebb árnyalataihoz nyúl, és élesebb dobokat használ. A ‘Window Paine’ lassít a tempón. Megint a látomások és homályos árnyak világában találod magad. Megint a bódultság oltárai előtt állsz, miután álmodban Kasmírban jártál. Szabadulás. Bármit csinálsz, túl későn kezdtél hozzá. ” Do what you gonna do / And say what you gonna say / You start too late…”. A széttépett gitárok fokozatos hozzáadása itt elemi a mantra fokozásához. Az album akusztikus zárása balzsam a megtépázott, sebzett szívre. Seherezádé mesél és álmokat sző, ezúttal azonban Hüpnosz suttogása után D’Arcy és a ‘Daydream’ következik. A számot kiegészítő vonósduó érzéki, és nem is sejteted, hogy ez az első kirándulásuk a stúdióba. A fiúk és a lány be akarják bizonyítani, hogy hatalmukban tartanak. Teljesen. Egy pár másodperces megállás és csend után az album meglep egy rejtett számmal, az ‘I’m Going Crazy’-vel. Ez Corgan válasza D’Arcy gyengédségére. Az őrület mint válasz az érzelmekre. Az utolsó versszak viszont elénekeletlen marad. Corgan költőien nyitva hagyja az utat a történet folytatása előtt, úgy, hogy ha eddig hagytad magad végig felpörgetni, még egy kis édességre, homályra és fájdalomra várva, kapkodva hagy. A csodálkozás teljesen várható és természetes állapot, a ráadás utáni vágy pedig csak pár évvel később elégülhet ki, amikor a Smashing Pumpkins-univerzum síkságait felkavarja az ősrobbanás, a slágergyáros album – a Siamese Dream.

Visszatekintve a Gish előrejelzése volt annak, amit a Smashing Pumpkins ebben az első szakaszban kínálni tudott. A lemez szélesebb horizontok ígérete, amelyek az együttes első embere szerint teljesen megtervezetten és előre eltervezetten nyíltak meg, ezt a tervezettséget és szándékot azonban nem érezni erőltetettnek vagy zavarónak. A diskurzus az első naptól fogva gördülékeny és finom volt. Ez a produkciós varázslóval, Butch Vigával való sikeres együttműködésnek is köszönhető, aki épp jó mértékben lágyította a durva éleket. A bemutatkozó album lehet, hogy kissé naivan hangzik, de a recept sikerét jól mutatta a rajongók serege, akik magukénak vallották a goth rock atmoszferikusságát, amely szemérmetlenül kacsintgat a heavy metal felé is. Az ego legalább első pillantásra elnyomott és lényegtelen volt. A mondanivaló számított, amely szélesebben volt megfogalmazva, és amelyben a Pumpkins-univerzum kulcsa rejtőzött. A rég elfeledett fekete-fehér képek alakjai megszólaltak, és a történet evolúciósan fejlődött tovább egy folytatódó eposszá. Ez az első töredék. Az utolsó még nem került sorra.