Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Running Wild
Kiadó: Noise Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 3/5
A német heavy metal legenda debütálása, a „Gates To Purgatory” alig utal arra, hogy ebből a homályos bandából egyszer nagy és jelentős zenekar lesz, amely a „kalózmetal” fogalmának felfedezésével válik majd leghíresebbé. A hamburgi négyes a karizmatikus énekes-gitáros, Rock’n Rolf (valódi nevén Rolf Kasparek) vezetésével már hosszú és sikeres pályafutása elején a klasszikus, tevtonos alapokon álló heavy metalra esküdött, amely a kettős gitárharmóniákra, az agresszív riffekre és a dobos dupla lábgépének menetelő ritmusaira épült. Páran akkoriban speed metalnak is nevezték ezt a stílust, ami azért lényegesen különbözött a későbbi, floridai amerikai változattól.
A zenekar énekese, gitárosa és főnöke, Rock’n Rolf mellett az eredeti felállásban a rejtélyes Preacher (valódi nevén Gerald Warnecke) nyúzta a gitárt, aki később, a Running Wild-ból való kiválása után szó szerint is prédikátor (protestáns lelkész) lett – ami egy olyan együttes tagjától, amely egész pályafutása alatt éles egyházellenes és politikaellenes filozófiájáról volt ismert, egyenesen sokkolóan hangzik. Meg kell jegyezni, hogy a „Gates To Purgatory” szinte minden szövege olyan témákat dolgozott fel, amelyeket általában a black metallal szokás társítani, ezért akkoriban páran sátánistáknak bélyegezték őket, pedig ez soha nem volt igaz. Az igazság jóval közelebb állt ahhoz, hogy a kalózküldetés felfedezése előtt egyházellenességüket és a hatalmi intézményekkel szembeni nonkonformizmusukat meglehetősen radikális módon fejezték ki – úgy, ahogy a metalért rajongó akkori tömegek még a legjobban megértették.
Néhány szolid szerzemény ellenére – élükön a záró klasszikussal, a „Prisoner of Our Time”-mal – az egész albumot krónikusan sújtja a gyenge produkció, amitől a dalok kissé tompán szólnak, mintha valami falusi kazánházban vették volna fel őket, és minden lépésnél érezni, hogy a banda karrierjének ebben a szakaszában még a saját, felismerhető hangzását kereste. Az igazat megvallva azonban a későbbi Running Wild-sikereket meghatározó hangzás alapkövei már itt le voltak téve: Kasparek szarkasztikusan rekedt, nyekergő hangja, amely már akkor is a grogtól megfázott kalózra emlékeztetett, a megfent riffek dallamos egymásutánja és a gurulós ritmusok. Szép példája ennek a stílusnak már a nyitó „Victim of States Power”, a zenekar első kislemeze, amely tipikusan tevtonos metalpecséttel bír, és ha nem Rolf összetéveszthetetlen éneke szólna rajta, nyugodtan be lehetne sorolni a hangzásban rokon zenekarok, például a Grave Digger vagy a Rage (akkor még Avenger) repertoárjába.
A „Black Demon” megmutatja, mennyire kiváló érzékük volt a tagoknak a dallamos refrénekhez, amelyek a későbbi, jóval kidolgozottabb kalózhimnuszokat is jellemezni fogják. A „Preacher”, amelyet Rolf fent említett gitáros harcostársa ihletett, lassú, gurulós ritmussal, ingerült riffekkel és démonokról szóló black metal szöveggel jelölt – ez, mint már említettem, az album legtöbb dalában visszatér. A „Soldiers of Hell” rettentően unalmas szerzemény lenne, ha nem következne benne egy agyafúrt, epikus színezetű háromszólamú gitárharmónia-menet, amellyel a Running Wild mégiscsak bizonyítja, hogy már akkor is nagy potenciál lakozott bennük. A ritmikusan végletekig felhúzott „Diabolic Force” a háttérben szokatlanul visító kísérővokálokat leszámítva semmi mással nem tűnik ki különösebben. Az „Adrian SOS”-t, amelyet Adrian démonról, a zenekar kabalájáról neveztek el, elsősorban Wolfgang „Hasche” Hagemann brutális dobbetétei jellemzik – ő a zenei pályafutása végeztével szakács lett –, miközben Rolf énekes próbálkozásai, hogy ijesztőnek hasson, legfeljebb viccesre sikerednek, ami azért pozitívum. Nem lehet véletlen, hogy a „Genghis Khan” és a lázadó himnusz, a „Prisoner of Our Time” a „Gates To Purgatory” messze legjobb dalai. Ehhez bizonyára hozzájárul, hogy az epikus refrén mellett a szövegeiket nem a démonológia és egyéb black metalos kacat, hanem történelmi témák hatják át, amelyek később a legjobb kalózmetalos alkotásaikat is meghatározzák.
A „Gates To Purgatory” végül is viszonylag szerény, ám mégiscsak tisztességes kezdete volt egy hosszú és sikeres kalózmetal-karriernek, noha Rolf bandájának, amely ebben a szakaszban még inkább az ördögszarvat tartotta a magasba, mint a jó öreg Long John Silver falábát, még mindig nehéz feladat várt: valahogy el kellett simítania az identitásválságot. Szerencsére a karizmatikus Kasparekben, a leendő kapitányban/diktátorban és a zenekar mai napig egyetlen eredeti tagjában olyan személyiségük volt, aki pontosan tudta, mit akar, később számtalanszor kihúzta őket a sárból, és a nyolcvanas évek végén a metalcsillagok közé repítette a zenekart.