Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: CUK Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. december 12.
Látogatók száma: 400
Két éve állt meg nálunk először a Thrashfest fesztiválturné, amelyen a Kreator, az Exodus és a Death Angel uralta a terepet. Tavaly decemberben a thrash-karaván újra visszatért Ljubljanába, ezúttal Thrashfest Classics néven, nem kevesebb mint öt zenekarral: Mortal Sin, Heathen, Destruction, Exodus és Sepultura. És mindannyian kizárólag az első lemezeik dalait játszották, vagyis azokat az albumokat, amelyek felépítették és meghatározták a thrash metal műfaját.
Elsőként az ausztrál thrash zászlóvivői, a Mortal Sin léptek színpadra, őket a korai időpont miatt sajnos csak az utolsó pár másodpercre kaptam el. Remélem, az új lemezük, a Psychology of Death még elhozza őket Európába, mert igazán jó volt látni, hogy a turné szervezője, a Rock the Nation felismerte: egy átlagos Suicidal Angels nem lehet mindenkinek és mindenhol az előzenekara.
A „down under” vidékről Kaliforniába ugrottunk, pontosabban San Franciscóba, még pontosabban a Bay Area-be, a thrash metal kultikus mekkájába, ahol 1984-ben elindult a legendás Heathen pályafutása. A zenekar a nyolcvanas évek végén felkapaszkodott a száguldó thrash metal vonatra, és kiadta a fenomenális bemutatkozó lemezét, a Breaking the Silence-t, amelyet négy évvel később egy még jobb utód, a Victims of Deception követett. Nem sokkal ezután a thrash homályba süllyedésével a zenekar is feloszlott, majd épp a Thrash of the Titans 2001-es kiadásán tért vissza az élők közé, ami nagyban hozzájárult a műfaj újraindításához és az alvó stílus feltámasztásához. Hogy nem a puszta nosztalgia hozta vissza őket, azt a fenomenális comeback album, a The Evolution of Chaos (2009) bizonyította, amelyet a maribori Pekarnában is bemutattak. Ezúttal viszont visszautaztunk a múltba, és olyan jól sikerült, hogy lelki szemeim előtt már azt láttam, hogyan nő vissza David White kopasz fejére a haj. A Heathen egy remek old-school szettel bizonyította, hogy 2011/12-ben ugyanolyan erős, mint 1987-ben, amikor megjelent az első lemez, az Altus/Lum gitárduó virtuóz játékától pedig bármelyik gitáros összegömbölyödne egy sarokban, és a hüvelykujját szopogatná. A gitárzsonglőrködés tette különlegessé a Heathent a pályája elején, és még ma is lélegzetelállító, ahogy a két gitáros egymásnak adogatja a látványos, nyakatekert szólókat. Ha a Heathen dalait betennék a Guitar Heróba, a készítőit a bonyolult ujjtörések miatt valószínűleg perek tömegével árasztanák el. Főleg Kragen Lummal talált végre egyenrangú társra Lee Altus, aki ezúttal energiában még az oroszt is felülmúlta. Altus tényleg kicsit fáradtnak és kimerültnek tűnt, de végül is dupla munkája volt a turnén: alig egy jó óra múlva már az Exodus viharos szettje várt rá. A karizmatikus frontember, White színes konferálással vezette végig a közönséget a klasszikusokon, az Open the Grave-en (ezúttal végre teljes terjedelmében!), az Opiate of the Masses-en, a Mercy Is No Virtue-n és a többin, fantasztikus énekteljesítménnyel nyűgözte le a népet, és bebizonyította, hogy a tiszta, dallamos hangján az évek még távolról sem fogtak ki, teljesen megőrizte.
Jöhetett a késélezés, mert a moshpitbe berepült a német Mad Butcher, vele együtt pedig Schmier, Mike és Vaaver, a Destruction legendás triója. A Destruction 1982-ben indult útjára, vagyis legalább párhuzamosan (ha nem előbb) edződött a thrash ősatyáival, a Metallicával és az Exodusszal, mégpedig európai talajon! A Destruction hangzásra nem volt olyan szép, mint előttük a Heathen, hanem az első másodperctől az utolsóig tartó lendülettel térdre kényszerítettek minket az Antikrisztus színe előtt: betegen visító Schmierrel, aki a harminc év thrashelés ellenére egy szemernyit sem fáradt ki, romboló dobolással és Mike mészáros riffgépezetével, amely egyetlen gitárral annyi teret tölt be, mint a Tankard Gerréje (amikor éppen nincs fogyókúrán). A Destruction a végletekig uralja a színpadot; a kicsi, sovány Mike-ból szikrázik az energia, a haja egy pillanatra sem pihen, Schmier, a parancsnok pedig mint egy nagy hadúr sétál a három koponyákkal feldíszített mikrofon között. A trió ezúttal igazi old-school „thrashgasmot” szolgáltatott, és csak az Infernal Overkill című bemutatkozó lemezről, annak folytatásáról, az Eternal Devastationről, sőt a Sentence of Death EP-ről játszott. A Destruction a hasító, szaggató, aprító kiváló hanggal, mint egy kisördög jó napján, a The Ritual-lal és a fekete misével nyitotta meg a pokol kapuit, amelyen át kiszabadult az Antichrist, a Tormentor, a láthatatlan erők, bosszút állt a Satan is, a bandát pedig Mad Butcher vezette. A német trió ismét bebizonyította, hogy a Destruction név tiszteletet parancsoló név, és a thrash metal egyik legnagyobb intézménye. Schmier parancsára a végén még az isteneket is megátkoztuk a romboló klasszikussal, a Curse the Gods-szal, és csak öt perc múlva sikerült leállítanunk a nyakunkat.
Az Exodus veteránjaival újra a san franciscói öbölbe mártottuk az ujjainkat, ahol csontig rágták őket a piranhák és a cápák, thrash klasszikusok képében, három kultikus albumról: Bonded By Blood, Pleasures of the Flesh és Fabulous Disaster. Énekben ugyan nagyrészt szétcsapta őket Rob Dukes (de szerencsére ezúttal elkerülte a hülye, parasztos konferálást), a hangszeres négyes viszont olyan jól teljesített, hogy Dukes egyhangú ordítását is könnyebb volt megemészteni. Gary Holt, ez a színpadi vadállat nélkül nincs Exodus, ahogy Steve Harris nélkül sincs Iron Maiden, és Holt a betegsége ellenére bebizonyította, hogy a színpadon nála nincs félmegoldás. Megállás nélküli hajrázás és a felhevült közönség bíztatása (akinek „good friendly violent fun”-ját sajnos nem értették meg a morcos biztonságiak), a thrash egyik legtömörebb, legszorosabb gitárjátéka: ez határozza meg Holtot és gitáros párbajtársát, Lee Altust. A felejthetetlen „crunch”, Gary gitárjának ropogása, amely jégtörő riffekkel harap, mint az Állkapcsok, és a nyakatekert szólók befúrták magukat a dobhártyánkba. A romboló ritmusszekció semmiben sem maradt el, Jack Gibson basszusa újra fegyverbe hívó kürtként zörgött, a hihetetlen Hunting pedig nem hiába az egyik legjobb thrash dobos, mert kíméletlenül kínozta a bőröket, és közben úgy nézett ki, mint Animal a Muppet Show-ból. Az Exodus a remek teljesítmény mellett fenomenális setlistről is gondoskodott, amelyen főleg a ritkábban hallható klasszikusok vitték a prímet: The Last Act of Defiance, Fabulous Disaster, Brain Dead, Deranged és Pleasures of the Flesh. A Metal Command alatt pedig Dukes hívására az utolsó versszakokra még a Negligence-es Alex is fellőtt a színpadra (és ezzel megmutatta, hogy százszor jobb utód lenne Dukes helyén). Strike of the Beast vagy Strike of Exodus? Mindegy, mindenképpen fej nélkül maradsz.
A „neverending” vitába, hogy a Cavalera testvérek nélkül a Sepultura még Sepultura-e, nem fogok belemenni. Tény, hogy a mai Sepultura olyan, amilyen, és ilyenként átkozottul jó munkát végzett Šiškában. A este legjobb hangzásának köszönhetően az örök klasszikusok még gyilkosabban szóltak a megszokottnál, Kisser szólói még apokaliptikusabban, Green még üvöltőbben, a fantasztikus dobolás pedig még földrengetőbben. Éppen az új dobos, Eloy Casagrande (ez volt az első turnéja a Sepultura dobszerkója mögött) lopta el az összes figyelmet hihetetlen játékával, vagy inkább kíméletlen verésével, amely egy tíztonnás kalapács erejével zúdult a dobokra. Kisser egyedüli gitárosként elég teret fedett le ahhoz, hogy egyetlen üresjárat se hallatszódjon, a dalválogatás pedig így is, úgy is fenomenális volt, annak ellenére, hogy a keletkezésükkor a zenekarban csak Kisser és Paulo játszott. A mai Sepultura könnyedén elsöpri a legyengült Maxet, és már ezért sem érdemli meg, hogy primitívek sörrel dobálják a bandát. A zenekar az ilyen-olyan kisebb kiszólások ellenére, különösebben nem törődve velük, kiválóan végigvitte a fellépését, és a Kaiowasszal, amelyhez a többi zenekar dobosai is csatlakoztak, romboló meglepetést szerzett.
A Thrashfest Classics igazi „blast from the past” volt, és az összes résztvevő zenekar erejét látva remélem, hogy a Thrashfest Classics a thrashnek ebben az évszázadban nem az, ami neki az előzőben a Clash of the Titans volt.
Fotók: Nina Grad
Setlist
HEATHEN: 1. Pray For Death 2. Goblin’s Blade 3. Open the Grave 4. Hypnotized 5. Opiate of the Masses 6. Mercy Is No Virtue 7. Death By Hanging DESTRUCTION: 1. Total Desaster 2. Satan’s Vengeance 3. Mad Butcher 4. Black Mass/Antichrist/Death Trap 5. Invincible Force 6. The Ritual/Thrash Attack 7. Tormentor 8. Eternal Ban 9. Bestial Invasion 10. Curse the Gods EXODUS: 1. The Last Act of Defiance 2. A Lesson in Violence 3. Fabulous Disaster 4. Brain Dead 5. Exodus 6. Deranged 7. Pleasures of the Flesh 8. Piranha 9. Metal Command 10. And There There Were None 11. Bonded By Blood 12. Toxic Waltz 13. Strike of the Beast SEPULTURA: 1. Intro 2. Beneath the Remains 3. Territory 4. Dead Embryonic Cells 5. Desperate Cry 6. Mass Hypnosis 7. We Who Are Not As Others 8. Altered States 9. Infected Voice 10. Substraction 11. Inner Self 12. Kaiowas 13. Refuse/Resist 14. Arise
Képgaléria
