Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 68:03
Értékelés: 4.5/5
Az angol progresszív rock bajnokai, a Marillion a „Fuck Everyone and Run (FEAR)” című albummal elkészítették tizennyolcadik stúdióalbumukat, amely hosszú idő után ismét koncepcióalbum, és több közös pontja van a korábbi koncepcionális mestermunkával, a „Brave”-vel (1994) – elsősorban a számos társadalmilag csípős üzenet kapcsolja össze őket. A Marillion dalaiban mindig is hangsúlyos volt a társadalomkritikus él, de a „Fuck Everyone and Run (FEAR)” egész lemezen végigvonuló csapkodása az igazságtalan „szép új világra” új magasságokba emelkedett. Steve „H” Hogarth a Marillion-tól szokatlan albumcímet úgy kommentálta, hogy nem haragból vagy sokkolási szándékból választották, ahogy azt a legtöbben gondolnák, hanem a „The New Kings” szövegének központi üzenetéről van szó, amely a szomorúságot és a beletörődést fejezi ki amiatt, hogy merre tart most Anglia, és vele a világ nagy része. Rengeteg düh érezhető azzal kapcsolatban is, hogy az USA kulcsszerepet játszik a neoliberális káosz, a háborúk és az emberi társadalom egyre súlyosabb szociális, ökológiai, erkölcsi és szellemi felbomlásának terjesztésében.
Ennyi dühöt a jelenlegi társadalmi légkör miatt a Marillion még soha nem fejezett ki a szövegeiben, mint a „Fuck Everyone and Run (FEAR)”-ön, és ez így van jól, hiszen a helyzet egyre tarthatatlanabb, a közelgő vihartól való félelem pedig – amely talán pozitív változásokat hoz, talán a beteg emberiség teljes pusztulását – egyre nő. A Marillion már a „Brave”-en is minden ágyúból tüzelt az egyre individualistább, materialistább és elembertelenedettebb társadalomra. Most tényleg nem spórolnak az ágyúsortűzzel az oligarchia, a plutokrácia, a jupik és mindenféle szélsőséges ellen, akik az emberi félelemből élnek. A legszomorúbb az egészben az, hogy a „Brave” megjelenése óta eltelt huszonkét évben semmi sem változott jobbra, sőt, a dolgok még rosszabbra fordultak.
Az album három terjedelmes szvitre és három rövidebb, szintén egymással összefüggő részre oszlik, amelyek több mint sikeresen kovácsolják a koncepciót rendkívül meggyőző egésszé, összetett hangzással és megrázó üzenetekkel. Ilyen jó szövegekkel a mai progrock-zenekarok közül csak elenyésző kevés dicsekedhet. Az „El Dorado”, a „The Leavers” és a „The New Kings” szvitek több szekcióra oszlanak, és a zenekar változatos pályafutásának leghosszabb darabjai közé tartoznak, bár a leghosszabb Marillion-EP továbbra is a „Grendel” a Fish-éra elejéről. Akárcsak a Hogarth-korszak legtöbb albumához, ehhez is legalább néhány hallgatás kell, mire a mély, társadalomkritikus üzenetek, az összetett hangzási részletek és az aranzsmák „leülepednek” a fülben, és izgalmas élménnyé állnak össze. Első, felületes hallgatásra kifejezetten meditatív albumnak tűnik, amelyen különösen Mark Kelly billentyűs kapott sok teret, miközben a gitárvirtuóz Steve Rothery sem fukarkodik jellegzetes, melankolikus szólóival, de ez nem egészen így van, mert a „FEAR” többször „kitör” egy-egy dühös kirohanással. A legtöbb szám hangulata melankolikus és sötét, időnként világosabb árnyalatokkal.
A „FEAR” a rendkívül ambiciózus és összetett „El Dorado” szvittel nyit, amely öt szekcióra oszlik, a szövegben pedig a xenofóbiára és a gyűlöletre hívja fel a figyelmet, amellyel a mai afrikai és közel-keleti menekültek többnyire szembesülnek, amikor háborús vagy társadalmilag instabil térségekből menekülnek az EU „ígéret földjére”. Ahelyett, hogy az európai társadalom feltenné a kérdést az ezen emberek nyomorát okozó valódi okokról (többek között az amerikai „keresztes” közel-keleti háborúk vak európai támogatásáról, amelyek szorosan összefonódnak az olaj- és fegyverlobbikkal), inkább naivan és megrémülve követi a korrupt politikusokat, akik ügyesen szítják és terjesztik az általános terrorizmustól való félelmet. Eközben folyamatosan elterelik a közvélemény figyelmét számos hazai problémáról, például a történelem legsúlyosabb társadalmi rétegződéséről, és egyben ösztönzik a fasizmus általános térnyerését a Vén Kontinensen, amely lassan egyre több európai ország felett átveszi a hatalmat.
Erről szól az „El Dorado”, amely üzenetével nagyon emlékeztet az előző album szintén erősen társadalomkritikus mesterművére, a „Gaza”-ra. Az akusztikus felütésű nyitó szekció, a „Long-Shadowed Sun” után átmenet következik a „The Gold”-ba, ahol szépen váltakoznak a nyugodt és a dühös pillanatok. A szvit magját a „Living in FEAR” szekció adja, ahol a Marillion lassan és meglehetősen váratlanul építi fel a melodikus refrént, és általánosabb pillantást ad a modern emberi társadalomban egyre mélyebben gyökerező félelemre. A drámai ambient egy ízléses gitárszólóban csúcsosodik ki, miközben Hogarth refrénjét a megfelelő helyeken átszövik a kísérő vokálharmóniák, amelyekről szokás szerint elsősorban Pete Trewavas basszusgitáros gondoskodott, időnként Rothery, Kelly és Ian Mosley dobos közreműködésével.
Az öt szekcióra osztott „The Leavers” szvit az album legterjedelmesebb és zeneileg legambiciózusabb műve, amelyben a Marillion gazdag harmóniákkal, váratlan ritmusváltásokkal és H kivételes énekteljesítményével nyűgöz le. Szövege változatosság kedvéért nem hangsúlyosan társadalomkritikus, hanem a zenekarról, vagyis a Marillion-ról és világ körüli koncertutazásaikról szól, ami olyan téma, amellyel már korábbi albumokon is foglalkoztak, például a „Montreal” című számban. A hangulat ezúttal valamivel világosabb, miközben Rothery a maga finom módján szövi a melankolikus gitárpasszázsokat, Kelly pedig rendkívül változatos billentyűs textúrákat rak le, amelyek a hosszabb hangszeres szekciók közepén érvényesülnek a legszebben. A záró részben a melankolikus gitárpasszázsokon átáramló vokálharmóniák fenomenális, szinte epikus atmoszférát teremtenek.
A kifejezetten melankolikus „White Paper” a „FEAR” két politikai üzenet nélküli darabjának egyike. Ezúttal cinikus pillantást kapunk az „igazi” szerelemre a modern vállalati világban, és arra, hogy ez az eszmény a féktelen digitalizáció közepette egyre inkább elhal, miközben a személyes kapcsolatok kifejezetten felszínessé és mesterkélté válnak. Kelly itt ismét eljátszadozik néhány agyafúrt hangmintával, Hogarth pedig újra elképesztően átélt énekteljesítménnyel ragyog.
Az album harmadik szvitje, a disztópiával fűszerezett „The New Kings” négy szekcióra oszlik, és élesen támadja a mai plutokráciát és oligarchiát, a neoliberális kapitalizmus (reméljük) utolsó szakaszát, ahol két világ létezik: az egyik a gazdagoké és kiváltságosoké, akik a világ vagyonának 99%-át birtokolják, a másik pedig mindazoké, akik engedelmesen szolgálják őket, és hajlandók megenni az összes „szemetüket”, minden hazugsággal együtt, amelyet a médiájukon keresztül terjesztenek, ezzel lehetővé téve a fennálló társadalmi rend további fennmaradását.
A zenekarral megtámogatott felvezetést H drámai, „magasabb sebességfokozatra kapcsolt” éneke és finom gitárpasszázsok kötik össze, amelyektől megfagy az ereklyékben a vér. Az ilyen ambient pillanatokból, a szövegekben bőséges „szellemi táplálékkal”, elég sok akad ezen a csodálatos szviten. Az egyik ambient csúcspontot mindenképp a „Russia’s Locked Doors” szekció jelenti éteri vokálharmóniákkal, amely a szövegében arra figyelmeztet, hogy a mai plutokrácia az USA vezetésével szükség esetén új hidegháborút rendez, ha az némi politikai és gazdasági hasznot hoz neki. Bár a Marillion a szövegben azt mondja, hogy ezek a társadalmi paraziták egyszerűen „túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak”, a remény mégis utoljára hal meg. A végén következik az egész album legdrámaibb szekciója, a „Why Is Nothing Ever True?”. A kevesebb mint két perces kompozíciót, a „Tomorrow’s New Country”-t, amely az album legvégén kapott helyet, eredetileg a „The Leavers” záró szekciójának szánták, de ambiensen világos jellege miatt inkább az utolsó helyre tették, hogy a koncepció a kifejezetten sötét és disztópikus „The New Kings” után mégis pozitív hangon zárjon, és a jelenkori viszonyok és a jövő sötét vízióinak homályába mégis beragyogjon egy reménysugár.
A „Fuck Everyone and Run (FEAR)” disztópikus természete már az első hallgatások után mély benyomást tesz, a hallgatót viszont csak akkor ragadja magával igazán, ha időt szán a mélyebb, elmélyültebb meghallgatásra – ahogy azt a „legféltettebb brit zenei titoktól” már évek óta megszokhattuk. A Marillion a „FEAR”-rel az előd, a kivételes „Sounds That Can’t Be Made” (2012) méltó párját alkotta meg, ami persze nem volt könnyű falat, hiszen az említett mestermű a karrierjük egyik legjobb albuma volt. Egyúttal a „FEAR”, amely máris az év legjobb progrock-albumának egyik fő várományosa 2016-ban, hallgatás szempontjából is az egyik legigényesebb teljesítményük, főleg azoknak, akik nem merülnek el a szövegekben, vagy nincs idegük a hosszabb, meditatív és egyben összetett ambient szekciókhoz. Manapság nagyon kevés rockzenekar – főleg ilyen bejáratott névvel – meri ennyire őszintén és ennyire intelligens módon támadni a mai társadalmat, mint ahogy az aylesburyi kvintett. A társadalmi kritikai érzék egyébként mindig is összekötötte a Marillion-t, és ma is összeköti a neoprogrock-kortársaikkal, például az Arenával, az IQ-val, a Pallasszal, a Pendragonnal és a Twelfth Nighttal, miközben zeneileg már régóta nem sok közös van bennük az említett zenekarokkal.
Felállás
Steve Hogarth – ének, billentyűs hangszerek
Steve Rothery – gitár, kísérővokál
Pete Trewavas – basszusgitár, gitár, kísérővokál
Mark Kelly – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Ian Mosley – dob, ütőhangszerek, kísérővokál
Produkció
Marillion és Mike Hunter
Számlista
1. El Dorado (I) Long-Shadowed Sun
2. El Dorado (II) The Gold
3. El Dorado (III) Demolished Lives
4. El Dorado (IV) F E A R
5. El Dorado (V) The Grandchildren of Apes
6. Living in F E A R
7. The Leavers (I) Wake Up In Music
8. The Leavers (II) The Remainers
9. The Leavers (III) Vapour Trails in the Sky
10. The Leavers (IV) The Jumble of Days
11. The Leavers (V) One Tonight
12. White Paper
13. The New Kings (I) F*** Everyone and Run
14. The New Kings (II) Russia’s Locked Doors
15. The New Kings (III) A Scary Sky
16. The New Kings (IV) Why is Nothing Ever True?
17. The Leavers (VI) Tomorrow’s New Country
