Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Dunnery, Francis
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2013
Értékelés: 4/5
A „Frankenstein Monster” Francis Dunnery tizenegyedik önálló szólólemeze. A jó zene szerelmeseinek többsége őt leginkább az It Bites, a kiváló brit artrock-csapat egykori gitárosaként és énekeseként ismeri. Az együttest 1991-ben hagyta el, és azóta – a régi cimborákkal tett sikertelen újraegyesülési kísérletet leszámítva – hű maradt a szólókarrierjéhez, bár élőben még mindig sok It Bites-klasszikust eljátszik. Kevésbé ismert, hogy 1996-ban egy hajszálon múlt, hogy a progresszív rock nagyágyúi, a Genesis énekese lesz: az énekesválogatáson bekerült a szűk döntősök közé, mielőtt Tony Banks és Mike Rutherford végül mégis Ray Wilsonra voksolt.
Francis a legújabb stúdióalbumát néhai bátyjának ajánlotta, aki szintén kiváló, ám jóval kevésbé ismert gitáros volt: Barry „Baz” Dunnery a kultikus doom metal/prog rock zenekar, a Necromandus tagja volt (egyetlen lemezüket, az „Orexis of Death”-et egyesek egyenesen a doom metal „elfeledett” klasszikusának tartják). Francis állítólag egyszer megígérte az (szintén elhunyt) édesanyjuknak, hogy Bazzel közösen felvesznek legalább egy albumot, amelyen hallani lehet majd mindkettőjük elektromos gitárját. A tehetséges bátyját, aki kitartóan kerülte a lehetőséget, hogy ismertté váljon, azonban korán elvitte a halál.
Az anyai kívánság így sajnos nem teljesülhetett, Francis mégis úgy döntött, hogy megpróbál valamiféle „közelítést” létrehozni: olyan albumot készíteni, amelyet hallgatva úgy érezzük, mintha a két Dunnery fivér együtt játszana, és mindketten hozzátennék a maguk gitárstílusát. Francis hosszú idő után újra elővette az elektromos gitárt, miután az utóbbi években többnyire akusztikuson játszott. Visszatért az öröm az elektromos gitározáshoz, így Francis – akire mindig erősen hatott a legendás jazz/prog rock gitáros, Allan Holdsworth – új stúdióprojektbe fogott „Frankenstein Monster” címmel. Ezen újrajátszotta azoknak a daloknak a nagy részét, amelyeket Baz a hetvenes évek elején vett fel a Necromandus tagjaként. A zenekarnak már 1973-ban meg kellett volna jelentetnie az első lemezét, de az csak 1999-ben látott napvilágot, pedig a producerük és támogatójuk nem más volt, mint a Black Sabbath legendás gitárosa, Tony Iommi.
A Necromandus rövid fennállása alatt érezhetően az Ozzy-korszakos Black Sabbath hatása alatt állt, és a kemény rock, illetve proto doom metal meg a progresszív rock keverékét játszotta (a Black Sabbath mellett az Uriah Heep, a Deep Purple, a Wishbone Ash, a Led Zeppelin, az Atomic Rooster és a Black Widow hatása is hallható), ami Francis újrajátszott szerzeményein végig érezhető. Manapság a Necromandus az első metalegyüttesek egyikének számít, a kiadatlan albumával pedig kultstátuszt vívott ki magának azoknál a progresszívrock-rajongóknál is, akik szívesen kutatnak kicsit homályosabb előadók után.
Dunnery úr az újrajátszott Necromandus-számokon sok ütős, blueson pácolt gitárfrázissal próbálta tökéletesen utánozni a bátyja gitárstílusát, és ez jól sikerült neki, pedig sosem volt igazán kemény rockernek ismert – lelke mélyén mindig is a progresszív rock rajongója volt, amit az is bizonyít, hogy nemrég együtt dolgozott a Genesis egykori gitárosával, Steve Hackett-tel. A Necromandus-szerzemények címei eltérnek a korábban hallott változatokétól, és Francis szavai szerint éppen olyanok, amilyennek Baz zenekara eredetileg szánta őket.
A „Frankenstein Monster” valóban olyan, mint egy erőszakkal összeeszkábált, összefoltozott szörny: Baz újrajátszott szerzeményei mellett tartalmaz néhány teljesen eredeti új Francis-szerzeményt, valamint egy feldolgozást a prog rock/jazz fusion Warm Dust tollából „Blood of My Fathers” címmel (őket leginkább arról ismerik, hogy tagjuk volt Paul Carrack, egy másik nem lett Genesis-énekes). A felvételekhez Francis a saját kísérőzenekarát, a Sensational Francis Dunnery Electric Bandet használta, amelynek tagjai Tony Beard, Jamie Bishop és Mike Kassedy. A címadó dal, Francis új szerzeménye, amely szellemesen mesél a Frankeinstein-szörny belső érzéseiről, az album egyik ritka száma, amely hangulatában és főleg romantikus refrénje miatt a régi jó It Bitesra emlékeztet, bár a produkcióban az elektromos gitár végig határozottan domináns. Dunnery úr okos improvizációkkal és dallamos futamokkal már az elején megmutatja, hogy még mindig kivételes gitáros.
A „Don’t Look Down Frank”, amelyben jól hallatszik a Black Sabbath hatása, ezzel szemben tiszta Necromandus-archívumi relikvia, vagyis átitatja a 70-es évek retró hangzása, és tele van ingerült gitárfrázisokkal. Francis hangja, amely elsősorban art rockra és popra ideális, meglepően jól érzi magát a kemény rock közepén, az ütős gitárvariációival pedig szinte minden lépésnél meglep. A „Leaving The Depot” újabb dinamikus, minőségi kemény rock, progresszív rockos ritmikai elemekkel és blues-os gitárfinomságokkal. Az „I’ve Been Evil” melankolikus balladán többek közt a Wishbone Ash hatása érződik, főleg a finom, pasztorális hangulatú gitáraranzsmánoknak köszönhetően.
A „Limpet Man”-t megvastagított basszusvonalak és temperamentumos gitárfrázisok jellemzik, egyébként pedig tökéletes archív példány a hetvenes évek nehézrock-kincstárából. A „Marijuana Make Those Eyes At Me For” szép bizonyíték arra, hogy Francis bátyja mestere volt a szellemes, a maga korában újszerű gitárfrázisoknak, amelyekben Iommi hatása félreérthetetlen. A „Wum Wop” az egyik legütősebb újrajátszott Necromandus-szerzemény, hiszen az előtérben egy pokoli gitárfrázis áll, amilyet hasonló módon néhány korai Black Sabbath- és Atomic Rooster-szerzeményben lehetett hallani. A „Big Fine Lad” megint kicsit finomabb hangvételű dal, laza, blues-os gitárfrázisokkal és kellemes vokális harmóniákkal.
A „Yam”, ahogy a címe is sejteti, sok érdekes hangszeres pillanatot és váratlan ritmusváltást tartalmaz, és sikerült hidat ver Francis modern artrockos hozzáállása és Baz „oldschool” öröksége között. A parázsló gitárfrázisokkal fűszerezett „Judy Green Rocket”, amelyben a Deep Purple hatása is hallható, már az eredeti előadásban is a Necromandus egyik jobb száma volt, így nem meglepő, hogy az album egyik legizgalmasabb pillanata. Az elveszett proto doom metal klasszikus, a „Christianity” főleg a sötét gitárfrázisoknak köszönhetően szinte a korai Black Sabbath tiszta másolataként szól, és még Dunnery is, az énekstílusával, ezúttal enyhén Ozzyra emlékeztet. A társadalomkritikus, szinte anarchista szöveget akár Geezer Butler is írhatta volna.
A már említett Warm Dust-feldolgozás, a „Blood Of My Fathers” nagy stílusbeli kitérő a „Frankeinstein Monster” legtöbb szerzeményéhez képest, hiszen jazz rock fusion, amely megközelítésében kicsit a legendás Blood, Sweat & Tearsre is emlékeztet. Francis itt kiváló jazzgitárosként is megmutatkozik, vagyis olyan műfajban érzi jól magát, amely stílusban jóval közelebb áll hozzá, mint a blues és a kemény rock. A „Ho Ho Your Sandwiches” szellemes gitárimprovizációkkal fűszerezett, titokzatos, kissé sötét hangulatú dal, ami a Necromandus-szerzemények nagy részét jellemezte. Az album a „Muti Colored Judy Green” melankolikus balladával zárul. Ez teljesen eredeti szerzemény, ha a címét leszámítjuk, amely a korábban említett Necromandus-sztenderdre utal. Dunnery úr teljesen egyedül, akusztikus gitáron adja elő, és a szövegével is rendkívül szép ajánlás néhai bátyjának. A hangja még mindig megőrizte azt a utánozhatatlan, melankolikus éberséget, amely a legjobb It Bites-korszakot jellemezte.
A „Frankenstein Monster” című, erősen gitárcentrikus lemezzel Francis Dunnery sikeresen visszatért progresszív rockos gyökereihez, és nagyon szép módon állított emléket néhai bátyjának, akinek szelleme végig ott kísért az egyes szerzemények fölött. Végig hallatszik, hogy Francis újra felfedezte régóta titkolt zenei szerelmét, és mérhetetlenül élvezte az egyes darabok eljátszását. Szerzőként ezúttal valóban alig kínált újat, de e lépés mögött rendkívül nemes ok áll, és sokan fedezik majd fel így a rég elfeledett hetvenes évekbeli zenekart, amelyről a legtöbben nem is tudták, hogy valaha létezett.
Felállás
Francis Dunnery – ének, elektromos és akusztikus gitár
Jamie Bishop – basszusgitár
Mike Cassedy – billentyűk
Tony Beard – dob
Produkció
Francis Dunnery
Számlista
1. Frankenstein Monster
2. Don’t Look Down Frank
3. Leaving the Depot
4. I’ve Been Evil
5. Limpet Man
6. Marijuana Make Those Eyes At Me For
7. Wum Wop
8. Big Fine Lad
9. Yam
10. Judy Green Rocket
11. Christianity
12. Blood Of My Fathers
13. Ho Ho Your Sandwiches
14. Multi Coloured Judy Green
