Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Talk Talk
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 45:40
Értékelés: 5/5
Amikor a brit new wave/art rock kultzenekar, a Talk Talk a harmadik albumát, a „The Colour of Spring”-et vette fel, az olyan slágerekkel, mint a „Such a Shame” és az „It’s My Life”, éppen karrierje csúcsán járt. Karizmatikus kreatív vezetőjük, a multiinstrumentalista énekes, Mark Hollis azonban eltökélt volt: az új hangzásirányal, amely már a harmadik stúdióanyagon is több mint nyilvánvaló volt, a lehető legmesszebbre akarta vinni a zenekart a szintipoptól és a nyolcvanas évek new wave-mozgalmától, még ha ezzel örökre be is zárja az ajtót minden további tömegsiker előtt. Hollis számára a siker amúgy sem jelentett sokat, a hangzásbeli kompromisszumnélküliségében pedig az 1986-os lemez után odáig is hajlandó volt elmenni, hogy felhagyjon a koncertezéssel és mindenféle promócióval. Ezért a zenekart – különösen a kiadók – titokzatos különcöknek tartották, akiket csak a saját zenei fejlődésük és a saját kreativitásuk érdekel, ami a zeneipar vállalati fejeinek természetesen mindig aggasztó volt.
Ettől az albumtól kezdve a Talk Talk tehát a válogatott ízlésű zenei gourmand-ok szűk körének zenekara lett, ami azt jelenti, hogy manapság sokkal ritkábban emlegetik őket, így nagyrészt észrevétlenek maradnak, ha valaki arról emlékezik meg, kik voltak a legjobb előadók, akik rányomták bélyegüket az elmúlt század nyolcvanas éveire. Hollis kompromisszumot nem ismerő zenei megszállottakból álló társasága az első, „The Party’s Over” (1982) című albumtól kezdve minden következő lemezen elmélyítette zenéjében a progresszív rock elemeit, és egyre jobban eltávolodott az akkoriban népszerű szintipoptól. A legmegdöntőbb (vagy éppen nem) az, hogy a new wave-ből érkező zenekarok többségével ellentétben az ő lemezeik remekül kiállták az idő próbáját, és a „válogatott körben” manapság még nagyobb becsben állnak, mint megjelenésükkor – ez a legnagyobb bizonyíték hangzásbeli látnokságukra.
A „The Colour of Spring” szinte teljesen más album volt, mint a bár kiváló elődje, az „It’s My Life” (1984), és afféle hangzásbeli hidat jelentett két eltérő zenei világ között: az első két lemezükre jellemző innovatív new wave és a jazz fusion, valamint az ambient elemeivel átszőtt progresszív rock között. Egyszersmind nyitány is volt, előrejelzése annak a még kísérletezőbb megközelítésnek, amely a Talk Talk következő két munkáján bontakozott ki. Éppen ez a stílusbeli átmenet a régi és az új hang között – a „The Colour of Spring” az elődeinél sokkal „organikusabban” szól – tette lehetővé, hogy ez legyen a legkiegyensúlyozottabb, és talán a legjobb album is a kultikus zenekar teljes diszkográfiájában. Ezen a lemezen a Talk Talk szélesre tárta az ajtót az ambient, a jazz fusion és a klasszikus zene elemei előtt, így könnyű kijelenteni, hogy fontos szerepet játszottak a már-már leírt progresszív rock mozgalom újjáélesztésében is.
Hollis fontos dalszerzőtársa továbbra is a billentyűs és producer Tim Friese-Greene maradt. Bár soha nem lett hivatalos tagja a zenekarnak, ezen az albumon sokat használta a mellotront és a zongorát, míg a nagy énekes különc, Hollis pályafutása során először igazán megmutatta multiinstrumentalista képességeit: a billentyűs hangszerek jó részét – az orgonát és a mellotront is – ő játszotta, és néhány gitáros betét is tőle származik. Az, hogy a Talk Talk elkezdte használni a „ósdi” progresszív rock-billentyűt, a mellotront, a nyolcvanas években igazi ritkaságszámba ment, hiszen akkoriban a zenészek többsége fintorgott mindenre, ami akár csak távolról is a hetvenes éveket idézte. A mellotron segítségével a szimfonikus hangszerelések sokkal rétegzettebb, zenekarosabb hangzást kaptak. Ezúttal is rengeteg vendégzenész közreműködött Friese-Greene mellett, közülük a legnagyobb nevet kiemelve elég a legendás Steve Winwoodot (ex-Spencer Davis Group, Traffic, Blind Faith) említeni az orgonán.
Hogy mekkora fejlődést tett meg a Talk Talk kevesebb mint két év alatt, azt már a nyitódal, a „Happiness Is Easy” is megmutatja: minimalista ritmikai árnyalatokkal, finom gitárakkordokkal és szemérmes, mégis hatásos szaxofonbetétekkel indul. Paul Webb basszusgitáros már az elején rendesen kinyújtózik komplex, mégis finom basszusvonalaival, Lee Harris pedig remek alkalmat kap, hogy megmutassa jazzes dobolását. Nem sokkal Hollis egyedi hangjának belépése után éteri mellotronfüggönyök kezdenek hullámozni a háttérben, mágikus hangulatot teremtve, érdekes kísérletet jelent a gyerekkórus-vokálok bevetése is. A finomság, a minimalizmus és a ravaszság foka, amellyel a monumentális hangszereléseket építik, ahol többféle billentyűs hangszer váltogatja egymást, ma is irigylésre méltó.
Az „I Don’t Believe In You” komplex power ballada, amely gyengéd gitárfutamokra és finom orgonahátterre épül, és amelyben a szellemes hangeffektek bőségét is felfedezhetjük. Hollis megrázóan melankolikus hangja ezúttal még erősebb kifejezést kap, különösen a monumentális refrénben, amelyet melodramatikus gitárakkordok kísérnek. Az örökzöld „Life’s What You Make It” az album első kislemeze, amelyet felejthetetlen klippel is népszerűsítettek: a zenekar a hajnali órákban különféle erdei „barátok” társaságában találja magát. Ezzel a Talk Talk megalkotta utolsó nagy slágerét az Atlanti-óceán mindkét partján, és egyben rövid pályafutásának egyik legszínesebb dalát. A temperamentumos basszusvonalakra helyezett minimalista ritmikai árnyalatokat hullámzó szintirétegek és intelligens gitárfrázisok szövik át, fokozva a rejtélyes hangulatot, miközben Hollis éneke egyszerűen „nem evilági”, és tele van ellentmondásos érzelmekkel. A zongoraimprovizációk tovább fűszerezik a hihetetlen atmoszférát, amely a végéig nem lankad. Érdekességként megemlítendő, hogy a „Life’s What You Make It” 2002-ben felbukkant a népszerű „Grand Theft Auto: Vice City” videójátékban is.
Az „April 5th” elragadó szimfonikus orgona- és mellotronhangszereléseket, valamint jazzes beütésű szaxofon- és ütőhangszeres díszítéseket tartalmaz, amelyek ezúttal a szokottnál is minimalistábban szólnak. Ilyen finom mellotronhasználatot, amely ideális alapot ad Hollis itt kifejezetten kísérletező énekmegközelítéséhez, szinte a hetvenes évek vége óta nem lehetett hallani. A „Living in Another World”, az album második kislemeze kisebb sláger volt, és a zenekar legismertebb szerzeményei közé tartozik. Ez az egyik a ritka dalok közül a „The Colour of Spring”-en, ahol még érezhető némi new wave-báj, bár itt már inkább ritmikailag összetett art rockról van szó, kifejezetten dallamos refrénnel. Hollis hangját remekül egészítik ki a kísérő harmóniák, a hangszerelések gazdagságát pedig a szájharmonikabetétek és főleg az orgona bőkezű rétegei adják.
A „Give It Up” lett a harmadik kislemez, ami nem túl meglepő, hiszen ez az album legkommerszebb dala, kifejezetten énekelhető, dallamos refrénnel, miközben a monumentális szimfonikus hangszereléseket, élükön a masszív orgonarétegekkel, bőségesen megtámogatja a fusion ritmikai fűszerezés. A középrész ízléses gitárszólója szépen megélénkíti a melankolikus, ugyanakkor a Talk Talktól meglehetősen szokatlanul optimista hangulatot, amely egyúttal Hollis énekéből is árad. A „Chameleon Day” ezzel szemben kifejezetten melankolikus darab, amely érdekes fúvós improvizációkkal és jazzes zongorafutamokkal indul. Hollis ezúttal úgy szól, mintha ezer tű szúrta volna át a szívét, miközben a gyengéd mellotronhullámok végig fenntartják ennek a szomorú testamentumnak az üzenetét. A záró ambient csemegén, a „Time It’s Time”-on a Talk Talk csodás szimfonikus hangszereléseket, jazzes ritmikai árnyalatokat és Hollis sokoldalú hangját ideális keverékké olvasztja, a zenekar derűs hangulatban zárja az egészet, drámai kísérő harmóniákkal, ami együtt szinte kozmikus atmoszférát teremt.
A Talk Talk a „The Colour of Spring”-gel az elmúlt század nyolcvanas éveinek egyik legritkább art rock remekművét alkotta meg, amely remekül kiállta az elmúlt évtizedek próbáját, és ez sokat elárul arról, mennyivel megelőzték korukat hangzásbeli víziójukkal. A hihetetlen stílusbeli kiegyensúlyozottság, a hangszerelések mélysége és a mágikus ambient „kikapcsolások” megteremtésének képessége ma is a lemez fő erényei. A „The Colour of Spring” volt utolsó nagy kereskedelmi sikerük, hiszen Hollis társasága, ahogy már szó volt róla, egyre inkább elhatárolódott a kereskedelmi igényektől és az EMI szándékaitól. A következő két munka még nagyobb hangzásbeli látnoksággal és kísérletezéssel szolgált, mint amit a „The Colour of Spring” megjelenése után bárki elképzelhetett volna, és ekkor már nagyjából egyértelmű volt, hogy a zenekar „napjai meg vannak számlálva”, bár éppen pályafutása záró szakaszában biztosította magának a kultikus státuszt mindörökre.
Felállás
Mark Hollis – ének, orgona, gitár, zongora, melodika, mellotron
Paul Webb – basszusgitár, kísérő ének
Lee Harris – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Tim Friese-Greene – producer, zongora, mellotron, szintetizátor
Ian Curnow – billentyűs hangszerek
Martin Ditcham – ütőhangszerek
Mark Feltham – szájharmonika, kürt Alan Gorrie – basszusgitár
Robbie McIntosh – gitár, dobro
Morris Pert – ütőhangszerek
Phil Reis – ütőhangszerek
David Rhodes – gitár
David Roach – szaxofon
Gaynor Sadler – hárfa, kürt
Danny Thompson – nagybőgő
Steve Winwood – orgona
Produkció
Tim Friese-Greene
Számlista
1. Happiness Is Easy (6:30)
2. I Don’t Believe in You (5:02)
3. Life’s What You Make It (4:28)
4. April 5th (5:51)
5. Living in Another World (6:58)
6. Give It Up (5:17)
7. Chameleon Day (3:20)
8. Time It’s Time (8:14)
