Kiadó: EMI Records
Megjelenés éve: 1986
Producer: Tim Friese-Greene
Az album hossza: 45.40 perc
Műfaj: Art Pop / Post Rock
Amikor a kultikus brit new wave/art rock együttes, a Talk Talk a harmadik albumát, a „The Colour of Spring”-et vette fel, a „Such a Shame”-hez és az „It’s My Life”-hoz hasonló slágerekkel pályájuk legnagyobb népszerűségét élvezték. Karizmatikus kreatív vezetőjük, a multiinstrumentalista énekes, Mark Hollis azonban eltökélt volt: a jövőbeli hangzással – ami az említett harmadik stúdiólemezen már több mint nyilvánvaló volt – a lehető legmesszebbre viszi őket a szintipoptól és a nyolcvanas évek új hullámos mozgalmától, még ha ezzel örökre be is csapja az ajtót minden további tömegsiker előtt. A siker Hollisnak sosem jelentett sokat, sőt hangzásbeli kompromisszumnélküliségében az 1986-os kitérő után hajlandó volt felhagyni a koncertezéssel és mindenfajta promócióval is, így a zenekar e téren, különösen a kiadók szemében, titokzatos különcnek számított, akinek csak a saját zenei fejlődése és a saját kreativitása fontos – ami a zeneipar korporatív fejei számára természetesen mindig is aggasztó volt.
Ettől az albumtól kezdve a Talk Talk hát a válogatott ízlésű, maroknyi zenei gourmand bandájává vált, vagyis manapság túl ritkán emlegetik őket, és széles körben szem elől vesztik, amikor valaki a múlt század nyolcvanas éveit zenéjükkel meghatározó legjobb előadókat idézi fel. Hollis kompromisszumot nem ismerő, zenei megszállottakból álló társasága egyébként a „The Party’s Over” (1982) első lemez óta minden következő albumon elmélyítette zenéjének progresszív rockos elemeit, és egyre jobban eltávolodott a akkoriban népszerű szintipoptól. A legmeglepőbb (vagy éppen nem) az, hogy az új hullámból kinőtt együttesek többségével ellentétben az ő lemezeik remekül kiállták az idő próbáját, és a „válogatott körben” ma még nagyobb becsben állnak, mint megjelenésükkor – ez a hangzásbeli látnokságuk legnagyobb bizonyítéka.
A „The Colour of Spring” szinte teljesen más album volt, mint az amúgy kiváló elődje, az „It’s My Life” (1984), és afféle hangzásbeli hidat képezett két különböző zenei világ között: az első két lemezre jellemző innovatív új hullám, valamint a jazz fusion és az ambient elemeivel átszőtt progresszív rock között. Egyben nyitány volt, előrevetítve a következő két Talk Talk-teljesítmény még kísérletezőbb megközelítését. Épp ez a régi és az új stílus közötti metszéspont tette lehetővé, hogy a „The Colour of Spring” – amely az elődeinél sokkal „organikusabban” szólt – az együttes legkiegyensúlyozottabb, sőt talán a teljes diszkográfia legjobb albuma legyen. Ezen a lemezen a Talk Talk szélesre tárta az ajtót az ambient, a jazz fusion és a klasszikus zene elemei előtt, így könnyű kimondani, hogy fontos szerepet játszottak a szinte már leírt progresszív rock mozgalom újjáélesztésében is.
Hollis fontos dalszerzőtársa továbbra is a billentyűs és producer Tim Friese-Greene maradt. Bár soha nem lett hivatalos tagja a zenekarnak, ezen az albumon nagy előszeretettel kezdett mellotront és zongorát használni, míg a nagy énekes különc, Hollis pályája során először igazán megmutatta multiinstrumentalista képességeit: a billentyűs szólamok jelentős részét – orgonával és mellotronnal együtt – ő játszotta fel, és néhány gitárszólammal is hozzájárult. Az, hogy a Talk Talk a „régi vágású” progresszív rockos billentyűt, a mellotront kezdte használni, a nyolcvanas években valóságos ritkaság volt, hiszen akkoriban a legtöbb zenész fintorgott mindenre, ami véletlenül is a hetvenes éveket idézte. A hangszer lehetővé tette számukra, hogy az egyes szimfonikus hangszerelések sokkal rétegzettebben, zenekarszerűbben szóljanak. Ezúttal is egy egész plejád vendégzenész bukkan fel Friese-Greene mellett, közülük legfeljebb a legendás Steve Winwoodot (ex-Spencer Davis Group, Traffic, Blind Faith) érdemes kiemelni a legbecsesebb névként, aki orgonán működik közre.
Hogy a Talk Talk mekkora fejlődést tett meg kevesebb mint két év alatt, azt már a nyitódal, a „Happiness Is Easy” is elárulja: minimalista ritmikai árnyalatokkal, kifinomult gitárakkordokkal és szégyenlős, de hatásos szaxofonbetétekkel nyit. A basszusgitáros Paul Webb már az elején derekasan kitombolja magát bonyolult, ám finom basszusmenetekkel, Lee Harris pedig szép alkalmat kap, hogy megmutassa jazzes hozzáállását a dobfelszereléshez. Nem sokkal azután, hogy belép Hollis egyedi hangja, a háttérben etheri mellotronfüggönyök kezdenek áramlani, amelyek varázslatos atmoszférát teremtenek, a gyermekkórus-vokálok bevonása pedig érdekes kísérlet. A finomság, a minimalizmus és a ravaszság foka, amellyel a hatalmas hangszereléseket építik – ahol többféle billentyűs hangszer váltogatja egymást –, ma is irigylésre méltó.
Az „I Don’t Believe In You” összetett power ballada, amely gyengéd gitárfutamokra és finom orgonás háttérre épül, és számos szellemes hangeffekt is felfedezhető benne. Hollis megrendítően melankolikus éneke ezúttal még nagyobb hangsúlyt kap, különösen a hatalmas refrénnél, amelyet melodramatikus gitárakkordok kísérnek. Az örökzöld „Life’s What You Make It”-tel – az album első kislemezével, amelyet felejthetetlen videóklip is népszerűsített, ahol a banda egy hajnali órán különféle erdei „barátok” társaságában találja magát – a Talk Talk megalkotta utolsó nagy slágerét az Atlanti-óceán mindkét partján, egyúttal rövid pályafutásuk egyik legszínesebb darabját. A temperamentumos basszusmenetekre hangsúlyt helyező minimalista ritmikai árnyalatok hullámzó szintetizátorrétegekkel és intelligens gitárfrázisokkal fonódnak össze, amelyek fokozzák a rejtélyes hangulatot, miközben Hollis éneke egyszerűen „nem erről a világról való”, és tele van ellentmondásos érzelmekkel. A zongoraimprovizációk tovább fűszerezik a hihetetlen atmoszférát, amely egészen a kifutásig nem csillapodik. Érdekességként ehhez a klasszikushoz: a „Life’s What You Make It” 2002-ben felbukkant a népszerű „Grand Theft Auto: Vice City” videójátékban is.
Az „April 5th” elragadó szimfonikus hangszereléseket tartalmaz orgonán és mellotronon, valamint jazzes beállítottságú díszítéseket szaxofonon és ütőhangszereken, amelyek ezúttal még a szokásosnál is minimalistábban szólnak. Ilyen finomságú mellotronhasználatot, amely ideális alapot ad Hollis itt kifejezetten kísérletező énekmódjának, a hetvenes évek vége óta szinte nem lehetett hallani. A „Living in Another World”, az album második kislemeze kisebb sláger volt, és az együttes legismertebb alkotásai közé tartozik. A „The Colour of Spring” egyik azon kevés darabja, amelyben még érezni valamennyit az új hullámos báj, bár itt már inkább ritmikailag összetett art rockról van szó, kifejezetten dallamos refrénnel. Hollis hangját remekül egészítik ki a kísérő harmóniák, míg az egyes hangszerelések gazdagságáról a szájharmonika-betétek és főként a bőkezű orgonarétegek gondoskodnak.
A „Give It Up”-ot választották harmadik kislemeznek, ami némileg nem meglepő, hiszen az album legkommerszebb irányultságú darabja, kifejezetten énekelhető, dallamos refrénnel, miközben a hatalmas szimfonikus hangszereléseket, élükön a masszív orgonarétegekkel, bőségesen megtámasztja a fusionös ritmikai fűszerezés. A középrészben megszólaló ízléses gitárszóló szépen tarkítja a melankolikus, ám a Talk Talk-tól meglehetősen szokatlanul optimista hangulatot, amely egyúttal Hollis énekéből is árad. A „Chameleon Day” ezzel szemben kifejezetten melankolikus alkotás, amely érdekes fúvós improvizációkkal és jazzes zongorafutamokkal nyit. Hollis ezúttal úgy szól, mintha ezer nyíl járta volna át a szívét, miközben a gyengéd mellotronhullámok végig megőrzik e szerencsétlen testamentum szomorú üzenetét. A záró ambient csemegén, a „Time It’s Time”-on a Talk Talk gyönyörű szimfonikus hangszereléseket, jazzes ritmikai árnyalatokat és Hollis változatos hangját ideális keverékké olvasztja, az együttes derűs hangulatban zárja az egészet, drámai kísérő harmóniákkal, amelyek együtt szinte kozmikus atmoszférát idéznek.
A Talk Talk a „The Colour of Spring”-gel a múlt század nyolcvanas éveinek egyik legritkább art rockos mesterművét alkotta meg, amely remekül kiállta az eltelt évtizedek próbáját, és ez nagyon jól mutatja, mennyivel megelőzték korukat hangzásbeli látnokságukkal. A hihetetlen stílusbeli kiegyensúlyozottság, az egyes hangszerelések mélysége és a varázslatos ambient „kikapcsolások” megteremtésének képessége ma is az album fő erényei. A „The Colour of Spring” volt az utolsó nagy kereskedelmi sikerük, mert Hollis társasága – ahogy említettük – egyre inkább elhatárolódott a kiadó, az EMI kereskedelmi igényeitől és szándékaitól. A következő két teljesítmény még nagyobb hangzásbeli látnokságot és kísérletezőkedvet hozott, mint amit a „The Colour of Spring” megjelenése után bárki el tudott képzelni, és akkor már nagyjából egyértelmű volt, hogy az együttes napjai meg vannak számlálva, bár éppen pályafutásuk záró szakaszában biztosították maguknak örök időkre a kultikus státuszt.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 10 / 10
Számlista:
1. Happiness Is Easy (6:30)
2. I Don’t Believe in You (5:02)
3. Life’s What You Make It (4:28)
4. April 5th (5:51)
5. Living in Another World (6:58)
6. Give It Up (5:17)
7. Chameleon Day (3:20)
8. Time It’s Time (8:14)
Felállás:
Mark Hollis – ének, orgona, gitár, zongora, melodika, mellotron
Paul Webb – basszusgitár, kísérővokál
Lee Harris – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Tim Friese-Greene – producer, zongora, mellotron, szintetizátor
Ian Curnow – billentyűs hangszerek
Martin Ditcham – ütőhangszerek
Mark Feltham – szájharmonika, kürtAlan Gorrie – basszusgitár
Robbie McIntosh – gitár, dobro
Morris Pert – ütőhangszerek
Phil Reis – ütőhangszerek
David Rhodes – gitár
David Roach – szaxofon
Gaynor Sadler – hárfa, kürt
Danny Thompson – nagybőgő
Steve Winwood – orgona
