Frames

Hová juthat a mostani, túlzsúfolt, a progresszió és az örökös mozgás invenciózus logikájával telített korban a zenei keretek újragondolása? Hangok és képek óceánjában nehéz úgy kiegészíteni a képzeletbeli világot, hogy a kiegészítés ne hasson hatásvadásznak, fölöslegesnek és annyira korcsnak, hogy az ilyen előrelépési kísérlet vezérfonala egy laborkísérletre hasonlítson, és csak nehezen jusson teli tüdőre levegőhöz. Hasonló dilemmákkal bárki küzdhet, aki a zenélést a logikus szemlélődés szemszögéből közelíti meg, és megfeledkezik arról az ősi intuícióról, amelynek köszönhetően a fejlődés lángja ma is ifjúi energiával és lendülettel lobog a rock testében, az első vajúdási fájdalmak óta eltelt több mint fél évszázadnyi, tehetetlenségi erővel haladó fejlődés után is. Ennek a zenei evolúciónak kétségkívül része a manchesteri fiatalok – a mai címkézés szerint progresszív zenészek – csapata, az Oceansize is, amely eddigi két nagylemeze, az Effloresce című debütálás és az Everyone Into Position mellé most harmadikként egy sokatmondó című lemezt tett – ez a Frames, vagyis a mi nyelvünkön keretek. És hol rejlik az invenció a Pink Floyd, a Mogwai és a My Bloody Valentine hatásainak DNS-keresztezésében? Abban, hogy tehertelenül lebegnek tudatalattijuk kaszpi-tengeri ködfátyolai fölött, és ugyanolyan hitelesen szólnak a csend és a finom akusztika fázisában, mint a pillanat implóziójának fázisában, amely egy szupernóva születésére kezd hasonlítani. A születés költészete nélkül nem megy, a tendenciózus vehemencia oroszlánrésze pedig a közöttük lévő kémia eredménye; a zenei útiterv töredékes darabjait mélyen, a mechanika szintjén az egység összetartó masszájává pedig a visszafogott frontember, Mike Vennart énekes kirándulásának rejtett rétegeibe csomagolt üzenetek kötik. Azoknak a hatásoknak az összeolvadását, amelyek alatt zeneileg fejlődött Mike Vennart gitáros, énekes és fő szövegíró, Steve Durose gitáros és énekes, Gambler, a harmadik gitáros és billentyűs rapszódos, aki a hangképeket közös mesévé fűzi, Steve Hodson basszusgitáros és második billentyűs, valamint Mark Heron dobos, könnyű a sajátos ritmus és dallamvilág konceptualizált purizmusának nevezni, amely a lényegét tekintve már hallott, de korántsem áporodott.

Ezt az elvet követi a Frames is, amely az elődökhöz hasonlóan a poszt-Radiohead-világ hangkulisszáját építi tovább, abba a világba, amelybe acélujjaikat a Tool, a Porcupine Tree, az A Perfect Circle és a zenei kísérletezők tucatjai is belefonták, és amelynek köszönhetően az alternatív mainstreammé, a progresszió pedig a művészi szellem természetes állapotává vált. Az album egy minimalista, négyhangú riff kristálytiszta ismételgetésével nyílik. A ‘Commemorative____T-Shirt’ a dallam és a ritmus egyidejű együttélésének rendezett egésze, amely az energiáját a hangklaszterek sorjázásából meríti. Az első benyomás az, hogy az A Perfect Circle jut eszedbe, és csak a pillanatra vársz, amikor a hangszóróból megszólal Maynard hangja. Helyette több mint három perc után megszólal Vennart meditatív éneke, amely nem hagyja magát megzavarni, ahogy a rejtett irónia és intellektualizmus síkságai fölött kering a pályáján. Lomhává vált agyad szinapszisai között.  Az érzelmi ballaszt kiöntése kontrollált és fokozott, úgy, hogy a refrén csupán a versszak gondolatfolyamának folytatása. Az álmok egységes egészet alkotnak, amely az előtte lévő pillanatokhoz kapcsolódik. Csak a létrejövés állapota számít, nem az, hol kezdted. Az Oceansize a végtelenhez való elemi nyúlásban megfeledkezett időről és térről. Saját világot és saját időt teremtenek, amelyek óceánként tágasak, és amelyek alatt magmás lávakitörések, a takart és elrejtett szenvedély vulkánjai bugyborékolnak. Ez játék a füllel és az elmével, a megadás pillanatában viszont már bekapcsolódsz a végtelen gondolatfolyam láncába. A hallgató a díszlet és a játék részévé válik, amelyet a művészek, saját képzeletbeli világuk teremtői állítanak elő. Csak le kell hunynod a szemed, és ki kell nyitnod a füled. Bár nem tudod, hová vezet az út, nem foglalkozol vele, hiszen a belépési pontról is megfeledkezel. Az ‘Unfamiliar’ konglomerátumszerű összeolvadás, amely végtelen szálként folytatódik. A kezdet csupán folytatás. Nincsenek jelszavak. Megszakítatlan egész, kristályos hideggel és izzó melegséggel, a megnyugtató „Ne aggódj. Hagyd magad mögött a gondokat…” hangulatában. A ‘Trail Of Fire’ logikus lépés az elme, az intuíció és az alvás és ébrenlét közötti félállapotba való átlépés korszakalkotó széthasadásának sorában. A hipnotikus ritmus, a zongorakalapácsok húrokba csapódása, majd az egész kiszélesedése dobokkal, énekkel és a selyemszálak fokozatos szítogatásával kék, zöld, sárga és vörös lángok fraktálképeit idézi fel, amelyek a visszatartott érzékiség rétegei alatt parázslanak. A természet játéka és a féktelen kontrollja. A ‘Savant’ árnyékként lopakodik be az egészbe, de nem homályosítja el a víziót. Tartalmi továbbfejlesztés, lépés előre a fokozott genezis kitárt horizontjaihoz képest. A csodaszép hangszeres szövevény az orgona katartikus fokozásával kezdődik. Átéltél már szellemi erekciót? Az Oceansize a mulandóságon túlnövő klisékép-sorozatok mestere. A Porcupine Tree-s ‘Only Twin’ nem kápráztat el azzal, hogy idegen tollakkal ékeskedik. A kivirágzott lény asztrális, élei elmosódottak, de elemi szépséggel és a hitelesség mágnesességével bír. Az elmúlás ennek a létezésnek is része, az istenek pedig most úgy döntöttek, hogy egy könnyet ejtenek a fáradozásból az élet majdnem kiapadt tavacskája fölé, és új vizet töltenek bele az epikus többszólamúságból. Ezt az elvet követi az ‘An Old Friend Of Christies’ is, a lemez rusztikus része. Az akusztikus hangzás és az orgona szakrális dimenziót varázsol a lelki megnyugvás templomában. Mintha egy enyhén posztapokaliptikus állapotba csúsznánk, amelyet a Red Sparowes uralt. A brutalitás kaotikus metszete megszakítja az alvó képek vezérfonalát, és előidézi a háborgó tenger pokoli oldalát. A ‘Sleeping Dogs And Dead Lions’ a burjánzó pesszimizmus pillanata. A magmás kitörések felrágták magukat a felszínre, és az álomtájat a téboly hamujába burkolták. Hogy az utolsó előtti felvonás értelmes legyen, és ne rontsa el az egészet, arról az utolsó felvonás gondoskodik. A minimalizmus az a lehetőség, amelyhez az Oceansize nyúl. A ‘The Frame’ biztos kikötő, amely az album minden rétegébe beleszőtt minta ismétlésével zárja az egészet. Egy vad, ismeretlenbe vezető út után egy új világ partjára érkezel. Akár ki is sodorhat oda, és ha új világ feltalálásáról nem is beszélhetünk, az Oceansize legalább kiegészítően kitöltött, és feltette az i-re a pontot ezen a zenei kiránduláson. Odüsszeusz megérkezett Ithakába. Az eposz tiszteletre méltó zárófelvonást kapott, a hallgatók pedig, akik nyitott lélekkel hallgatták végig ezt a koncentrációs próbatételt, kíváncsian csak találgathatják, hová léphetnének még a következő, félig tudatos vándorlás során.

Az Oceansize jelenségében kétségkívül egy pillanatról pillanatra születő vízió összefonódásáról van szó. A Frames bolygóállása csupán a manchesteri kvintett kreatív lázának harmadik pillanata, és a csapat kétségkívül megérdemli az Oceansize nevet. Kinőtték az életet, és kiállták az idő próbáját. Nem a spanyolviaszt találták fel, de ezúttal is sikeres kísérletről van szó, és újabb tízesre értékelt gyöngyszemről a modern progresszív rockzene drága- és féldrágakövei között. Elég meggyőző ahhoz, hogy a jövőben is újra és újra elővegyék, a fiúk pedig a zenei és tartalmi elégtétel után többet érdemelnek, mint egyszerű állótapsot.