Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Flower Kings, The
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 75:01
Értékelés: 4/5
A svéd prog rock revitalisták, a The Flower Kings egyszerűen nem boldogok, ha évente nem dobnak ki legalább egy új albumot, nem írnak legalább egy 20 percnél hosszabb eposzt, és nem tesznek le az asztalra legalább 70 percnyi zenét (el kell mondanom, kifejezetten meglepett, hogy ezúttal nem dupla albumról van szó). A tipikus, klasszikus progresszív rockos közhelyek iránti megszállottságuk régóta közismert azok körében, akik sokkal jobban értékelik azokat a bandákat, amelyek lélekkel csinálták a zenéjüket, és új zenei horizontokat nyitottak. Ők a virágosokat valószínűleg nem veszik túl komolyan, és csupán a prog revitalisták egyik fő képviselőjének tekintik őket, akik azt a zenét játsszák tovább, amilyet a példaképeik utoljára a legjobb éveikben csináltak, mielőtt megváltoztatták a hangzásukat / visszavonultak / kizárólag az élő fellépésekre koncentráltak. Valakinek mégiscsak gondoskodnia kell a fiatalabb generációk felvilágosításáról, és a virágosok gyakran éppen ezt érik el: bevezetik őket a progresszív rock csodálatos világába, és rávezetik őket a műfaj gyökereinek felfedezésére.
Valaki azt mondhatná erre, hogy a progresszív rockban amúgy is minden ki van találva, és a virágosok a klasszikus szimfo prog bandák logikus utódai, de én semmiképp sem érthetek ezzel egyet. Ez ráadásul teljes ellentétben is állna a műfaj alapvető küldetésével. A The Flower Kings mindazok számára, akik ismerik őket, az újítás szempontjából meglehetősen gyenge progresszív rock együttes, ám kreativitásban, zenei tudásban, valamint a dallamosság és a komplexitás ötvözésében kiváló prog rock banda. Szerintem nincs olyan progrock-rajongó, még azok között sem, akik megvetik a modern szimfo revitalizmust, aki tagadni tudná Roine Stolt és Tomas Bodin érdemeit, akik évek óta a Yes-hez hasonló zenekarok örökségére épülő svéd szimfonikus prog rock iskola fő arcai. Ez a két munkamániás a bandájával olyan rövid idő alatt képes annyi zenei anyagot megírni, hogy láthatóan a következő albumra is marad belőle. Utóbbit aztán kicsit kisimítják, hozzátesznek pár új ötletet, és pár hónap múlva már kész is az új The Flower Kings-album. Dicséretes lendület, de szerintem néha jobb pár évet kihagyni, és olyan albumot csinálni, amelyre a hallgatók az egyedisége, saját hangzása és újító kedve miatt emlékeznek, mint mindig ugyanazokat a sémákat követni.
Az előző, „Paradox Hotel” (2006) című lemezzel, ami dupla album volt (úgy érzem, ez náluk minden következő albummal így megy), pozitívan lepték meg a hallgatókat érettségben és konzisztenciában, sokakat viszont zavart a rendkívüli hossza, és az állandó probléma, hogy ismételgetik a berögzült szimfo prog mintákat, amelyek jól hallhatóan az ismertebb, elismertebb prog rock zenekarok, elsősorban a Yes munkáiból köszönnek vissza, és ez láthatóan Stolt örök megszállottsága. Milyen újdonságokat és lehetséges meglepetéseket hoz hát a „The Sum of No Evil”? Az albumon legnagyobb megkönnyebbülésemre ezúttal csak hat szám van (ennek ellenére 75 percnyi zene, de az album szerencsére szépen pereg, és nincsenek rajta unalmas „mašilák”), ebből három 12 percnél hosszabb eposz, kettő (az ő mércéjükkel) rövidebb darab, és egy 24 percnél hosszabb szuperepikus mű (legalább egy nélkül nem megy, ehhez náluk már hozzá kell szokni). Itt vannak megint azok a tipikus, berögzült zenei koncepciók, amelyek szerint a zenekar működik: többrétegű, dallamos, helyenként szándékosan retrósan szóló „wakemanes” billentyűk, kiváló összjáték az elektromos gitár és a ritmusszekció között, számos a kelleténél is drámaibb ének (szerintem ez általában a legnagyobb gyenge pontjuk, bár az énekesek még így is jóval jobbak, mint például a Kaipáé), valamint az egyes kompozíciók magas fokú eklekticizmusa, amelyek a klasszikus szimfonikus mintákra támaszkodnak. Mint általában, most is a kétségbeejtően közhelyes, pozitivista szövegekkel van dolgunk (amelyek szerencsére legalább nem szentimentálisak), a Yes-hez hasonló zenekarok költői hagyományának átlátszó másolataival (melyik dalcím lehetne még közhelyesebb, mint a „Love Is The Only Answer”?). Jobban jársz, ha nem figyelsz a szövegekre, mert maga a zene ismét irigylésre méltó kompozíciós szinten van. Pozitív vibrációk nélkül viszont az örök vidámságbajnokoknál, akik virágokat ültetgetnek, úgysem megy. Az album erejéig újra visszatért a zenekarba a kiváló dobos, Zoltan Csörsz, akit a „Paradox Hotel” idején nagyon hiányoltak. Az albumon ezúttal nincsenek nagy kísérletezések vagy jazzes improvizációk, bár néhány itt-ott akad, és ezek általában a Reingold/Csörsz ritmusalap kizárólagos felségterületei. A főeposzban némi világzenei elem is felbukkan (főleg keleties zene), ami szükséges frissességet hoz, és ettől lesz ez az album legizgalmasabb része.
A „One More Time” a nyitó részben, főleg a billentyűk hangzását tekintve, mintha az ELP előtt tisztelegne, hiszen jó adag teátrális szimfonikusságot tartalmaz. Itt van a nélkülözhetetlenül hatalmas, fenséges refrén is, bár a korábbi lemezeiken már annyiszor hallottuk (szerencse, hogy nem hallgatom őket túl gyakran). A szám nagyrészt 6/8-os ütemre épül, a billentyűk dallamos textúrái ízlésesen vannak elosztva, a lezárás pedig szolid. Az album központi darabja, a fentebb már említett, 24 percnél hosszabb „Love Is The Only Answer” minden bizonnyal a lemez legizgalmasabb és legeklektikusabb műve, a számos világzenei és jazzelem miatt is. A felvezetés pentatonikus, ázsiai skálákra rakott billentyűkre épül, és lenyűgöző a fretless basszus jó használata is. Stolt időnként elektromos szitárt is a kezébe vesz, ami erős keleti beütést ad a számnak. A dal menete többször is megváltozik, és az együttes néhány váratlan, meglehetősen nem tipikus részszel még meg is lepi a hallgatót. A második átvezetés után például egy metalos beállítottságú rész következik, erősen torzított gitárral az előtérben. A trubadúros felépítésű középső rész egy nyugodt szakaszba vezet, ahol a szintetizátor dominál, majd egy jó billentyűs szóló jön. Ezt követi egy kiváló jazz fusionös rész, ahol egy vendég szaxofon vág közbe. Ez a meglehetősen zappás irányú rész az album kedvenc pillanatom is. Dicséretes. Szerintem többször is megengedhetnének maguknak hasonló jazzes kirándulásokat a pompázatos szimfonikus minták szokásos bősége helyett, ahol a több mint nyilvánvaló Yes-hatások előtörnek.
A „Trading My Soul” egy sötét hangulatú ballada (náluk általában kell lennie legalább egy ilyennek az albumon, nehogy már túl vidámnak tűnjenek). Az olyan kísérletekben, amelyek gazdagabb énekbeli kifejezőerőt kívánnak, megmutatkozik a hátrányuk ezen a téren, bár a refrénekben szolid többszólamúsággal jól kimásznak belőle. A szöveg kétségbeejtően közhelyes és végletekig lerágott (néha az az érzésem, hogy ezzel hülyét csinálnak a hallgatókból), de ahogy mondtam, ez egy olyan zenekar, amelyet semmiképp sem a szövegek miatt hallgat az ember. A szám egyébként jó szimfonikus feldolgozásokat és elbűvölő dallamokat tartalmaz. A billentyűk és a gitár közötti összjáték magas szintű, és itt megmutatkozik a zenekar két vezető zenészének igazi mesterségbeli tudása. A „The Sum Of No Reason” egy újabb meglehetősen szolid eposz, a vibrafon érdekes használatával a nyugodt részekben, ami megint keleties hangulatot teremt. Időnként kemény részekbe fordulnak, amelyek a prog metal és a zappás fusion-kísérletezések keverékének hangzanak. Az ilyen hangszeres, változatos részekből bőven akad, miközben a magas fokú dallamosság végig jelen van. Ez is az album érdekesebb pillanatai közé tartozik. Az album egyetlen instrumentális száma, a „Flight 999 (Brimstone Air)”, amelynek címe több mint nyilvánvalóan a híres ördögi szám szimbolikus ellenpontját hangsúlyozza (á, igen…ezek a svédek néha tényleg alaposan melléfognak, amikor túl okosnak és spirituálisnak akarnak látszani, a jó ízlés határait súrolva). A kakaskukorékolás után érdekes fusion következik, ahol elsősorban a jazz és a cirkuszi zene elemeit halljuk. A szám főleg a szintetizátorokra, a dobátvezetésekre és a gitáron a wah-wah effekt kiterjedt használatára épül. A dinamika és a spontaneitás jellemzi, így ez is az album jobb pillanatai közé tartozik. A záró eposz, a „Life In Motion” pedig megint tipikusan yesesen szimfonikus színezetű, a steel pedál bő használatával, rengeteg dallamos elektromosgitár-futammal és sok űrbéli billentyűvel. Persze itt is akad számos diadalmas rész, amely nélkül nem megy. Nagyon szolid lezárás, de meglehetősen tipikus, és szinte már várható.
A „The Sum of No Evil” zeneileg ismét egy kivételesen tökéletes termék, kizárólag kiváló, magasan tehetséges zenészek ujjai alól. Biztosan a jobb albumaik közé tartozik. Bár szabályosan tartják magukat a berögzült mintáikhoz, a saját eredetiség foka ezúttal legalább kicsit magasabb a megszokottnál, és nem fordul elő, hogy egy-egy motívum úgy szólna, mintha közvetlenül valamelyik prog klasszikusból másolták volna le, ahogy ez a múltban gyakran megesett. Ami viszont hiányzik az albumról, és úgy tűnik, a virágkirályoknak mindig hiányozni fog –a saját, felismerhető hang, és vele a saját lélek. Míg számos példaképüket messziről fel lehetett ismerni a hangzásukról és meg lehetett különböztetni, ilyet a Flower Kings albumairól semmiképp sem mondhatok. Épp ez az, ami náluk mindig megoszt, hogy a legtöbb albumukat sem túlzottan szidni, sem túlzottan dicsérni nem tudom, és ez a fő oka annak, hogy egyiket sem, a kiváló kivitelezés és néhány csábító dallam ellenére sem tudom remekműnek kikiáltani. Ugyanez igaz a „The Sum of No Evil”-re is, hiszen a The Flower Kings vele semmiképp sem fedezett fel új vizeket, de a rajongóit sem hagyta cserben, és olyan albumot csinált, amilyet azok vártak tőle. Mi, többiek pedig, ha gazdagon kifejező és újító szimfonikus progresszív rockra vágyunk, inkább visszatérünk a múltba.
Felállás
Roine Stolt – ének, gitár
Hasse Fröberg – ének, gitár
Jonas Reingold – basszusgitár
Tomas Bodin – billentyűs hangszerek, vokál
Zoltan Csörsz – dob, ütőhangszerek
Hasse Bruniusson – marimba, ütőhangszerek
Produkció
Roine Stolt
Számlista
1. One More Time (13:05)
2. Love Is The Only Answer (24:30)
3. Trading My Soul (6:25)
4. The Sum Of No Reason (13:25)
5. Flight 999 (Brimstone Air) (5:00)
6. Life In Motion (12:33)
