Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 44:52
Értékelés: 3.5/5
Peter Hammillnek, a legendás énekesnek és dalszerzőnek, aki olykor gitáros, zongorista, költő, író, mindenekelőtt pedig filozófus is, és aki a progresszív rock óriásai, a Van Der Graaf Generator lelkeként szerzett világhírnevet, nincs szüksége különösebb bemutatásra. Aki életében legalább egyszer betévedt a progresszív rock és úgy általában a kísérleti zene csodálatos világába, tudja, hogy a rockzene egyik legegyedibb és legtermékenyebb alkotójáról van szó, aki addigi pályafutása során már több mint huszonöt, többnyire stílusában teljesen eltérő stúdióalbumot készített.
Bár sokoldalú művészről beszélünk, Hammill a kísérleti zene rajongóinak legnagyobb tiszteletét fantasztikus énekesként vívta ki, olyan teljesen egyedi hangon, amelyből folyamatosan sajátos karizma sugárzik. Énekére jellemző a magas és mély fekvések drámai, gyakran gyors váltogatása, olykor bőséges adag teatralitással fűszerezve. Legnagyobb kincse mégis a sokféle, a végletekig átélt érzelem rendkívül színes kifejezése. A hallgatót képes alaposan felkavarni brutális, de gondosan kontrollált sikolyaival, a következő pillanatban viszont gyengéd, szinte angyali falsettjével könnyekig meghatni. Éppen ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően már négy évtizede a progresszív rock legnagyobbra becsült énekesei között tartják számon.
A „Fool’s Mate” volt a szólókarrierje nyitánya, és nem sokkal a Van Der Graaf Generator magnum opusa, a „Pawn Hearts” (1971) előtt született. Az albumnak hosszú és érdekes története van, amely egészen profi zenészpályájának kezdetéig nyúlik vissza, és sok mindenben átfedésben áll anyazenekarának tevékenységével. Peter szólóútjának tulajdonképpen már 1969-ben el kellett volna indulnia. Ennek oka az volt, hogy 1968-ban a VDGG egyetlen tagjaként ő írt alá szerződést a Mercury Records kiadóval. Amikor az együttes 1969-ben először feloszlott, már elkezdte rögzíteni szóló debütjét, sőt néhány koncertet is adott a londoni Lyceumban. A VDGG váratlan újjáalakulása után a szólódebütnek szánt anyag a VDGG első albumaként, „The Aerosol Grey Machine” címmel (1969) jelent meg. Az anyag nagy része, amely zenei pályájának e korai napjaiban született (1967-1968 között), kissé kidolgozottabb hangszerelésben került fel a „Fool’s Mate”-re.
Ennek megfelelően az album a későbbi, jóval összetettebb és ambiciózusabb szólóműveihez képest sokkal egyszerűbb és kompaktabb, rövidebb darabokból álló gyűjtemény. Zenei tartalma még kevésbé hasonlítható a VDGG-albumokhoz, amelyek az összetett progresszív rock csúcsához tartoznak. Ilyen összevetésben akár popróknak is lehetne nevezni. Hammill ennek tudatában is volt. Ezért a megjelenéskor azt mondta, hogy a „Fool’s Mate” nem tükrözi aktuális művészi állapotát, de másfelől megragadja zenei gyökereit, és személyiségének jókora részét is megmutatja.
Az album címe szójáték a tarotkártyákra (a bolond az egyik lap) és a sakkra (a matt jól ismert sakkkifejezés). A lemezt remek borító díszíti Paul Whitehead tollából (a VDGG- és Genesis-borítókról is ismert), aki az albumon kisegítő dobosként is közreműködött. Könnyedsége ellenére (Peter későbbi szólóműveihez mérten szinte már jóindulatú naivitásról beszélhetünk) a „Fool’s Mate” szilárd debütalbum, számos érdekes és hallgatható dallal.
Hammill mellett derék társaság gyűlt össze az albumon kiváló zenészekből. Elsősorban a VDGG-s haverjai: Hugh Banton billentyűs, Guy Evans dobos, David Jackson szaxofonos és fuvolista, valamint Nic Potter basszusgitáros, aki akkor már az együttes volt tagja volt. Nem hiányzik Robert Fripp sem, a prog rock titánok, a King Crimson főnöke, elektromos gitáron. Hammill vele két VDGG-albumon is együtt dolgozott. Itt van még Rod Clements és Ray Jackson a Lindisfarne nevű folk rock együttesből, akik akkoriban a Charisma kiadónál a VDGG labeltársai voltak.
A dalok oroszlánrésze egyszerű, többnyire pasztorális hangszerelésre épül, Peter akusztikus gitárjával, zongorájával és természetesen éneklésével a középpontban. Hammill szokásos gyakorlatával ellentétben a szövegekben szokatlanul pozitív és szerelmes üzenetek dominálnak, amelyek a 60-as évek végi érzelmi állapotát, vagyis ifjúkori korszakát tükrözik. A billentyűs és vonós barokk hangszerelések alkalmi kíséretétől a dalok némi folk rock-elemet is kapnak. Ez elsősorban a gyengéd, akusztikus színezetű balladákra igaz, mint a „Happy”, a „Child”, a „Viking” és a „The Birds”.
A kissé kísérletezőbb alkotások közé tartozik a nyitó „Imperial Zeppelin” tehéncsengő-kísérettel és táncos ritmusokkal, amely afféle kereszteződés a rock’n’roll és a szimfonikus rock között; a jazzes-szimfonikus hangszerelésekre épülő „Re-Awakening”, amely az album összes dala közül stílusában a legközelebb áll a VDGG-hez; a „Summer Song (In The Autumn)”, valamint a záró „I Once Wrote Some Poems”, amelynek végén meglehetősen idegesítő „szirénavijjogás”-effekt hallható (ez az album elején is feltűnik).
A „Vision” kivételével, amely egyik legszebb szerelmes balladája (Fripp is közreműködik rajta), és amelyet ma is szívesen játszik élőben, az album egyik dala sem jelent számottevő mérföldkövet a pályáján. Mindegyik viszont legalább szilárd alkotás, amely gyengéd, pasztorális dallamaival nagyon hamar a bőröd alá kúszik.
A „Fool’s Mate” szilárd debütalbum, amely sikeresen megtestesíti Hammill zenei gyökereit. Szent egyszerűségével és szimpatikus, pasztorális közvetlenségével persze fényévekre van későbbi szóló- és VDGG-remekműveitől. Még a „The Aerosol Grey Machine”-hez képest is szinte folk/pop rock lemez. Ezért a progresszív rock rajongói számára sosem lesz túlzottan izgalmas, kivéve, ha a műfaj egyik legfontosabb zenéjének gyökereit kutatják. Ez a maga módján kár, hiszen minőségi, akusztikus színezetű dalgyűjteményről van szó, amely Pétert egy kissé közvetlenebb fényben mutatja be, mint egyszerű és rövidebb, többnyire szerelmes dalok szerzőjét. A VDGG-vel addigra már bőven bebizonyította, hogy fantasztikus szerzője fejlett, összetett és ambiciózus kompozícióknak. A „Fool’s Mate”-tel viszont először igazolta világosabban, hogy egyben minőségi szerzője a rövidebb daraboknak is, amelyek kevésbé igényes közönség számára is érdekesek.
Felállás
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár, gitár, zongora, billentyűk
Hugh Banton (VDGG) – orgona, zongora, billentyűk, háttérének
David Jackson (VDGG) – szaxofon
Guy Evans (VDGG) – dob, ütőhangszerek, háttérének
Nic Potter (ex-VDGG) – basszusgitár
Robert Fripp (King Crimson) – elektromos gitár
Rod Clements (Lindisfarne) – basszusgitár, hegedű
Ray Jackson (Lindisfarne) – szájharmonika, mandolin, hárfa, háttérének
Martin Pottinger – dob
Paul Whitehead – dob, borító
John Anthony – háttérének, producer
Produkció
John Anthony
Dallista
1. Imperial Zeppelin
2. Candle
3. Happy
4. Solitude
5. Vision
6. Re-Awakening
7. Sunshine
8. Child
9. Summer Song (In The Autumn)
10. The Birds
11. I Once Wrote Some Poems
Bónuszdalok az újrakiadásról (2005):
13. Re-Awakening (4:33)
14. Summer Song in the Autumn (2:46)
15. The Birds (3:18)
16. Sunshine (3:50)
17. Happy (2:46)
(az összes bónuszdal VdGG-demó)
